|
Mikor a Tisza-parti füzesben télire vetkőződtek
a fák, a legfiatalabb fűzfa sehogy se akart nyugovóra térni. Mindig
akaratosan csóválta meg a fejét, valahányszor a szellő lesodort róla egy
levelet.
- Velem ne úgy bánj, mint a többi fűzfával! Én
nem olyan fűzfa vagyok, mint a többi.
A többi fűzfák csúfolódva nevettek össze, s ahogy
suttogtak, csak úgy omlott róluk a száraz levél.
- Ó, ó, szegény jámbor! Ismerjük a szülődet.
Becsületes öreg fűzfa volt.
- Én nem akarok százesztendőskoromban
szétporladni - feleselt a fiatal fűzfa -, én nem akarok itt köztetek
megvénülni. Én különb akarok lenni, mint a többi fűzfa.
- Csitt, csitt! - zúgták haragosan a szakállas öreg
füzek. - Jobb lesz, ha alszol, szegény kis ostoba. Nem hallod, hogy
toporzékolnak már Tél király szélparipái?
„Mi közöm hozzájuk?” - akarta mondani a fűzfa, de
ebben a percben keresztülrobogtak rajta a szélparipák, s lerázták róla az
utolsó levelet is. Egyszerre meglepte az álom, s éppen úgy megdermedt, mint a
többi fűzfa.
Arról se tudott semmit, hogy mikor a hó lehullott,
favágók jártak a füzesben, s kivágtak egy-két veszni tért fát. Az egyik favágó
a fácska tövébe is belevágta a fejszét, de a többiek azt mondták neki:
- Ne bántsd, hadd vastagodjon még.
A fácska olyan mélyen aludt, hogy ebből se érzett
semmit, az öreg fák azonban mindjárt észrevették a tövén a sebet, mikor
fölébredtek a téli álomból, összesúgtak kilevelesedett ágaikkal:
- Nini,
hát ezt mi lelte?
Biz
azt nem tudták kitalálni az öreg fűzfák se, hiába van olyan nagy
szakálluk. Alig várták, hogy kivallathassák a fácskát. Hanem az éppen nem
sietett a fölébredéssel. Semmiben sem akart olyan lenni, mint a többi
fűzfa.
Mikor
nagy sokára kipattant a szeme, az volt első kérdése a többi fákhoz:
- Halljátok-e,
fűzfák, ki mit álmodott a télen?
- Én
azt álmodtam, tele vagyok ezüstös barkával - zizegte szelíden az egyik fa. -
Méhek döngicséltek körülöttem, és gyűjtögették rólam a mézet.
- Én
még szebbet álmodtam - susogta a másik. - Ágakat szedtek rólam az emberek, és
földíszítették velem az oltárt. Aranyhajú angyalok nevettek rám az égből.
- Én
a szegény emberek öröme voltam - mesélte a harmadik. - Hajlós vesszeimből kosarat
fontak, s engem áldottak, mikor a munkájuk árán kenyeret vettek.
A
negyedik fűzfa szinte kopasz volt már az öregségtől. De azért ő
is álmodott.
- Vadkacsák
raktak fészket az odvamban. Öröm volt hallgatni, hogy hálálkodtak a csipogó
porontyok a jóságomért.
- Mit fecsegtek összevissza? -
hallgattatta el őket bosszúsan a fácska. - Hallgassátok meg az én álmomat!
Maga a király jött el hozzám, annak kellett lenni, mert korona volt a fején.
Ragyogó piros ruhába öltöztetett, úgy világítottam benne, mint a nap. Utoljára
pedig fölrepültem az égbe, és onnan néztem le rátok!
Halk zizegés futott át a füzek során. Ilyen furcsát
még soha senki sem álmodott közülük.
- Hát ez a seb mitől van a lábadon? -
kérdezte fejcsóválva az egyik görnyedt öreg fűz.
- Micsoda
seb? Ez itt? Észre se vettem. Bizonyosan akkor botlottam meg, mikor itt
akartalak hagyni benneteket. A királyom elé indultam, mikor ez a szeles tavasz
erővel felébresztett. Pedig úgyse megy velem semmire. Én nem akarok a
méheknek virágozni, a kosárkötőknek ágazni, a vadkacsáknak odvasodni. Én
csak a királyt várom.
S
csakugyan hiába nevetett rá a tavasz, a fiatal fűz nem hozott több
levelet. Szellő cirógatta, napsugár csókolgatta, oda se nézett nekik. Úgy
mereszkedett ott a kizöldült lejtőben, mint valami kiszáradt karó.
Jöttek
a vidám gyerekek, és vitték a barkát az Isten házába. Jöttek a szegény emberek,
és szedték a kosárnak való vesszőt. Jöttek az ég madarai, és kiköltötték
pelyhes magzataikat a fák odvában. Áldották a fákat, és a fák boldogan
bólogattak: úgy, úgy, segítesz bennünket! De a leveletlen fát nem látta meg
senki, és nem áldotta meg senki.
Hanem
egy este a parti halász kötött ki fiával a füzesben. A halász öreg ember volt
és haragudott, mert egész nap nem fogott egyebet egy hitvány keszegnél. De a gyerek,
akinek szederindából font korona volt a fején, tapsolt és nevetett.
- Tudod
mit, apám? - ugrott oda a leveletlen fácskához. - Nagy tűzön süssük meg
ezt a kis halat. Ez a kiszáradt fűzfa már úgyis csak tűzre való,
egyéb hasznát nem lehet venni.
S
mire a csillagok feltünedeztek, a nagyravágyó fácska már ragyogó piros
tűzruhába öltözködött. Világított, mint a nap, de recsegett, sistergett
fájdalmában.
- Micsoda
lárma ez? - riadtak fel bosszúsan éjszakai álmukból a füzek.
A
szederindás király pedig álmosan verte szét a parazsat az evező nyelével.
- Nem
sokat ér ennek a tüze se.
-
Nyers fának hideg a parazsa - mondta az öreg halász.
A
kihűlt hamut fölkapta a szél, és sodorta, kavarta föl a magasba. Onnan
aztán lassan, csöndes zizegéssel hulladozott le az alvó füzek levelére.
|