|
Édesapám szűcsmester volt. Hat legénnyel, két
inassal varrta a sok szép subát, tulipántos ködmönt. Én gyerekeszemmel föl nem
tudtam érni, minek az a tenger sok suba, az a tömérdek ködmön. El nem bírjuk mi
azt szaggatni, ha mindennap másikat veszünk is magunkra.
- Nem is nekünk készül az, fiam - okosított föl az édesapám.
- Hát ugyan kinek?
- Mindenkinek, akinek szüksége van rá. Akad ennek
mindnyájának gazdája a vásárban. Azért megy az ember a vásárba, hogy túladjon
azon, amije van, és vegyen helyette olyant, amije nincs.
Másnap reggel, mire kidörgöltem szememből az álmot,
se egy árva subát, se egy fia ködmönt nem láttam a házunknál.
- Mind kivitték azt a vásárba még hajnalkor - mondta
édesanyám. - Odakint van édesapád is, árulja. Gyerünk ki mi is, szerencsét
próbálni.
Ki is mentünk, hanem én egy kicsit megcsalatkoztam a
vásárban.
- Nini, édesanyám, hiszen ez a vásár csak olyan,
mint a piac.
- Olyan, fiam. Csakhogy ahány száz ember van a
piacon, annyi ezer ember van a vásárban. Mindenki abban bizakodik, hogy ahol
ilyen sokan vannak, ott könnyebb adni-venni.
Csakugyan, annyi volt ott az ember, hogy csak úgy
nyüzsgött, mint varjúsereg a mezőn. A mi városunk népének is kint
sürgött-forgott kicsije-nagyja. A pajtásaim is mind itt hizlalták a szemüket.
Ki az állatseregletes bódé előtt ácsorgott, ki a bicskahányást nézegette,
ki meg a mézeskalácsos sátrak körül tátotta a száját. Legjobban irigyeltem Jani
cimborámat: az a forgó komédiában lovagolt valami furcsa lovon, amelyiknek a
farka helyén is feje volt. Odarikkantott nekem is nagy büszkén:
- Gyere, öcsém, huszárnak!
Előbb édesapámat kellett megkeresni. Alig
találtuk meg a nagy sokadalomban, a sok mindenféle mesterember közt. Ott álltak
hosszú sorban a rostások, a kádárok, a szappanosok; takácsok kínálták a hófehér
vásznat, kalaposok a pörge kalapokat, csizmadiák a csikorgós csizmákat, szabók
a sok szép ruhát.
Édesapám egy híján mind eladta már a sok subát, arra
az egyre is éppen alkudott egy nagy bajuszú juhász. Valami szép pávaszemes,
tulipántos, selyemmel kivarrott suba volt. Ahhoz való volt az ára is: kerek
száz pengő.
- Így van ez - mondta a juhász, ahogy
beleolvasgatta a pénzt az édesapám markába. - Az elébb huszonöt birkát adtam el
száz pengőért, most meg öt birkának a bőréért oda a száz pengő.
- Az ám, atyámfia - azt mondja erre az édesapám
-, csakhogy két hétig dolgoztam ám harmadmagammal azon az öt bőrön, míg
suba lett belőlük. Ehol-e, még a fiam is segített benne. Ő nyögött
helyettem, mikor nagyon elfáradtam a bőrtörésben.
- Nagyra nőj, öcsém - ütött a vállamra a
juhász, s markomba nyomott egy szörnyen penészes krajcárt. - Végy rajta
vásárfiát.
- Nini - nevetett édesapám -, hazakerült a
krajcárom. Reggel kaptam a helypénzszedőtől, aztán itt a karimáján
lekapartam róla a penészt: azt néztem, jó pénz-e.
- Jó ez, csak volna belőle egy tarisznyával
- mondta a juhász -, én az előbb kaptam valami kovácslegénytől.
Sajtot vett tőlem.
- No lám - csudálkozott édesapám -, pedig én egy
bosnyáknak adtam reggel a penészes krajcárt, mikor botot vettem tőle.
Ilyen gyorsan forog a vásárban a pénz. Énnálam se ért
rá megmelegedni a penészes krajcár. Lovat nem adtak érte, vettem rajta
cukor-fütyülőt. S úgy mentem haza a vásárból, mint a gőzös: fütyülve.
|