|
Láttatok-e már olyan gyereket, aki a cseresznyét nem
szereti? Azért kérdezem, mert én még nem láttam, pedig én már sok mindent
láttam életemben. Ha hiszitek, ha nem: én már olyan gyereket is láttam, aki nem
fél a hideg víztől. Hanem még olyant nem láttam, aki ríva fakadt volna, ha
cseresznyével kínálták.
Magam is éltem-haltam a cseresznyéért, mikor még csak
akkorácska legény voltam, hogy ágaskodva is alig értem föl az ajtókilincset. De
bizony akárhogy epekedtem utána, nem sokat telt benne módom. Pedig volt nekünk
gyümölcsöskertünk akkora, hogy elbújócskázhatott benne száz rigó. Volt abban
cseresznyefa is, egész erdőre való. Termett ott cseresznye is olyan, hogy
a királynak se vásik különb cseresznyébe a foga. No ez nem nagy baj, nagyobb
volt az, hogy nekünk se igen vásott benne.
Nem ám, mert ha szűk termést adott az Isten, mindig
azzal vigasztalt bennünket édesapánk:
- Az idén nem eszünk cseresznyét, cselédjeim. A
piacra visszük, ami kicsit nekünk szánt az Isten. Kell az ára iskolára,
kenyérkére, új ruhára. Hanem azért ne búsuljatok: ha cseresznye nincsen, majd
terem csicsóka, csípje meg a csóka.
Mikor pedig annyi volt a cseresznye, hogy az ágát majd
letörte, akkor így búsított bennünket édesapánk:
- Istennek hála, annyi az idén a cseresznye, hogy
nem győzzük piacra hordani. Mind eladjuk a szépit - de azért nem kell ám
mindjárt az egereket itatni. Jut is, marad is. Amit a madár kivágott, mind a
tietek lesz. Az a legédesebb, aminek a felét már megette a veréb, nincs annál
különb cseresznyekóstoló a világon.
- Nem is igazság az - biggyesztettem el durcásan a
számat.
- Mi nem igazság, hékám? - kérdezte édesapánk.
- Az, hogy nekünk csak a hitványa marad a
cseresznyének.
- Jaj, fiam, meghalt Mátyás király, oda az igazság -
veregette meg édesapám nevetve a vállamat. Hanem azért másnap reggel mégis
azzal ugrasztott ki bennünket az ágyból:
- Gyerekek, ki szereti a ropogós cseresznyét? Van a
kert sarkában egy kis cseresznyefa, az idén termett először. Álmotokban se
láttatok még olyan szépet, mint annak a termése, mind a tietek lehet az az
egész fával.
Nosza, úgy nekilódultam én a kertnek, hogy a nyomomba se
hághatott a kis öcsém meg a kis húgom. Alig bírt visszatéríteni édesapánk:
- Megállj, te kengyelfutó! Várd meg a kis testvéreidet!
Mikor a testvérkéim belekapaszkodtak a két karomba,
édesapánk még azt kiáltotta utánam:
- Hét szem cseresznye van a fán, azon osztoztok meg
hárman. Te vagy a legöregebb, majd meglátom, milyen igazságot teszel, igazságos
Mátyás.
Édesapám azzal ment dolgára, mi pedig leszaladtunk a kert
végibe. Messziről nevetett ránk a hét szem cseresznye; ahogy a fa alá
értünk, mindjárt leszakítottam belőlük kettőt.
- Először is a magam részét veszem ki, mert én
vagyok a legnagyobb.
Nem ettem én ahhoz fogható jót soha életemben, pedig én
már tengeri herkentyűt is ettem. Meg nem állhattam, hogy még két szemet be
ne kapjak a ropogós cseresznyéből. Az még jobban esett, mint az első
kettő.
- Megetted a részemet! - pityeredett el az öcsikém,
ahogy a cseresznyét ropogtattam.
Ejnye, ejnye, erről egész megfeledkeztem! Sebaj,
mindjárt kitaláltam, hogy mivel vigasztaljam meg az öcsikémet. Megsimogattam
kerek orcáját, s megint bekaptam két szem cseresznyét.
- Ne sírj, Janikám, látod, most már a Mariska részit
is megettem, mégse sír, mert ő jó kislány.
Janika eltátotta a száját erre a vigasztalásra, Mariska
pedig epekedve nézte az utolsó szem cseresznyét, amelyik nevetve piroslott az
ághegyen. Az volt a legszebb valamennyi közt.
- Tudjátok mit, gyerekek? Igaz-e, mindnyájunknak
két-két szem cseresznye jutott? Ez az egy szem hadd legyen az enyém, amiért a
többit elosztottam köztetek.
Ekkorra már nem piroslott az ághegyen a legszebb szem
cseresznye. Úgy beropogtattam én azt, mintha soha ott se lett volna. De
a kis testvéreim is úgy elgurultak mellőlem, mintha soha ott se lettek
volna. Mire én is beértem, akkorra már ők visszafelé jöttek pirosra sírt szemmel.
Jött velük édesapám is.
- No,
te szépen elosztottad a cseresznyét.
Pirosabb
lettem a piros cseresznyénél, és hallgattam, mint a tyúk a búzában. Annál
hangosabbra vette a szót édesapám:
- Nem
szégyenled magad, hogy így kisemmizted a kisebbeket? Hát ez az igazság?
Hirtelen
bátorságra kaptam, és megfeleltem az apámnak:
-
Jaj, apám, meghalt Mátyás király, oda az igazság!
Édesapám
elmosolyodott, hanem azért mégis lemetszett egy suhogós vesszőt a
fűzfabokorról.
- Látod,
azért sincs oda az igazság. Én is azt teszem veled, amit Mátyás király tett
volna az ilyen szörnyen igazságos legénnyel: mérek neked egy kis ropogós
cseresznyét.
Fűzfán
termett ez a cseresznye, mégis ropogósabb volt, mint a másik. Azóta nem is
szeretem a ropogós cseresznyét.
|