|
Mióta az eszem tudom, mindig éltem-haltam a
szőlőért. Ma is azt tartom, hogy nem teremtett ahhoz fogható
gyümölcsöt az Úristen. Ha úgy volna benne módom, mint ahogy nincsen, ma se
enném lágy kenyeret sose szőlő nélkül.
Gyerekkoromban is az volt a legnagyobb örömöm, mikor
édesapám a vállamra csapott:
- Nyergelj, legény, kimegyünk Galambosba. Megnézzük,
zsendül-e már a szőlő.
No, a nyergelés hamar megesett. Mindössze a
csizmácskámat kellett lerántani a lábamról. Másfél óra járásra esett a galambosi
szőlő, de csizmában ki nem futotta volna három óra: akkora homokot
kellett odáig gázolni.
Mire kiértünk, átlépett már a juhász az árnyéka
felett: delet kongattak a galambosi csőszök. Édesapám kivette a csíkos
tarisznyából a kakastejes kenyeret, lekanyarított belőle egy karajt, és a
markomba nyomta.
- Gyerünk, keressünk hozzá szőlőt, ha
le nem szüretelték már az érettjét a seregélyek.
- Csak ki, csak ki, csak ki! - rikácsolták
haragosan a seregélyek, ahogy megláttak bennünket. A magunk
szőlőjéből tessékeltek ki bennünket az arcátlanok. Hanem
édesapám nagyon értett a nyelvükön. Feleletképpen közéjük hajított egy
szőlőkarót, erre egyszerre elfüstölt a dézsmáló had.
Nagy csendesség támadt, csak a nagy levelű
szőlőgallyak bókolgattak körülöttünk, büszkén mutogatva mosolygó
fürtjeiket.
- Nézd ezt a piros dinkát - kérkedett édesapám -,
a hajnal megszégyellhetné magát mellette.
Hanem biz azt nem látta többet a hajnal, mert mire a
pászta végére értünk, csak a csutkája maradt.
- Hát ez a fehér bajor - mutogatott tovább
édesapám -, nincs az a méz, amelyik fölérne vele.
Magam is megbizonyosodtam róla, hogy a fehér bajor
szőlő édesebb a méznél.
Egy fürtöt se hagytam belőle a tőkén.
- De még azt a fekete kadarkát meg kell
kóstolnod! Ilyet még álmodban
se ettél.
Nemigen kínáltattam magamat, hanem hozzáláttam a mustos
fehérhez, most már csak úgy kenyér nélkül. Hanem a rózsalugashoz már nem
éreztem semmi étvágyat. Nagyon elteltem a szőlővel. Hiába dicsekedett
most már édesapám a piros szagos szőlővel, a tömött szemű gránáttal,
az aranyos bakatorral: rájuk se néztem.
- Nem ér ez semmit, édesapám, ha szóló
szőlő nincsen közte.
- Hát az mi fán terem?
- Hát a mesében, édesapám.
- Jaj, gyermekem, nagyon rég volt ám az, mikor én
Meseországban jártam. Hanem azért megállj, mire hazafelé fordítjuk a csikókat,
kerítek én neked olyan szóló szőlőt, hogy még meg is sokallod a
beszédjét.
Elálmosított a szőlősuhogás, a méhecskedongás,
a tücsökcirpegés, hanem ez az ígéret egyszerre kiverte a szememből az
álmot. Hej, micsoda öröm lesz az, ha holnap eldicsekedhetem a pajtásaimnak:
- Úgy nézzetek rám, gyerekek, hogy én már szóló
szőlőt is ettem!
Búcsúzófélben csókolgatta már a nap a nyárfák hegyét,
mikor azt mondja nekem édesapám:
- Hallod-e, cselédem, most már jó lesz, ha útnak
veszed magad. Én még egy kis kerülőt teszek a keresztapádék
szőlője felé. Hanem jól a tenyeredbe szedd a lábad, hogy előbb
otthon ne legyek, mint te.
- Hát a szóló szőlő? - kérdeztem ijedten.
- A' biz igaz! Ígéret: adósság.
A gunyhónk végiben nyomorgott egy árva szőlőtőke.
Apró fodor a levele, ritka szemű, hitvány a termése,
petrezselyemszőlőnek csúfolják a jámbort. Erről szakított le
édesapám egy fej szőlőt.
- Itt a szóló szőlő - mondta mosolyogva,
nekem azonban egyszerre sírhatnékom támadt.
- Hiszen ez csak petrezselyemszőlő. Annak
is hitványa. Olyan kemény, hogy nyulat lehetne vele lőni.
- Ne törődjél vele, fiacskám. Jutka húgod ezt
is megköszöni, ha hazaviszed neki. Tudod, mennyire rimánkodott szegényke, hogy
neki is juttassunk egy kis madárlátta szőlőt.
- De ez nem szóló szőlő! - kötözködtem
könnybe lábadt szemmel.
- Majd megválik - vette apám komolyra a szót. - Majd
meglátod, hogy elmondja ez nekem estére, hogy szófogadó gyerek vagy-e. Még azt is kitudom tőle, hogy szereted-e a
húgodat.
Megindultam a szőlővel hazafelé, de olyan
búsan ballagtam, mint akinek az orra vére folyik. Az öreg diófán éppen vackolt
a sárgarigó, rám kiáltott nagy vidáman:
- Van dió, millió, kell-e dió, fiú?
Mérgemben majd hozzávágtam a
petrezselyemszőlőt.
- Edd
meg a diódat, ha nem tudod megmondani, merre terem a szóló szőlő!
Ahogy
a szőlők közül kiértem az országútra, leültem pihenni a gyepszélre.
Fáradt is voltam, szomjas is voltam: lecsíptem egy szemet a
petrezselyemszőlőből.
- Nini - mondtam -, nem is olyan rossz. Hanem
Jutkának mégiscsak nagyon savanyú volna.
A második szem még jobban esett, aztán meg már eszembe
se jutott olvasgatni őket. Éppen beértem a kisajtónkon, amikor bekaptam az
utolsó szemet. Nem maradt a kezemben, csak az üres csoma.
Édesapám csakugyan megelőzött. Ott ült a
küszöbön, ölében Jutka húgom, vígan tapsikolva elém két kis tenyerével.
- Ehol hozza neked Ferkó bátyád a
szőlőt, ehol-e - mondta neki édesapám.
Szégyenletemben kiejtettem a kezemből a
szőlőcsutkát. Édesapám fölkapta, és tenyerére fektette.
- Szóló szőlő, mondd meg nekem,
szófogadó gyerek-e az én Ferkó fiam, akinek én azt parancsoltam, hogy hozza
haza a szőlőt a kis húgának!
Én már bújtam volna a föld alá, mikor édesapám újra
megszólalt:
- Szóló szőlő, mondd
meg nekem, szereti-e ez a gyerek a kis testvérjét. No, Ferkó, szóló
szőlő-e a petrezselyemszőlő?
Bekotródtam a szoba sarkába, s tán még most se jöttem
volna elő, ha elférnék benne. Azzal pedig sose dicsekedtem el a
pajtásaimnak, hogy én már szóló szőlőt is ettem.
|