|
Mikor én iskolás gyerek voltam, de sok szép lepkét
fogtam!
Egyszer valami erdőkerülő vetődött a
házunkhoz. Eldicsekedtem neki egy gyönyörű pillangóval.
- Nem sokat ér ez, öcsém, míg meg nem szerzed hozzá
a pillangókirályt is.
Majd kőbálvánnyá meredtem, úgy elszomorodtam.
- Milyen az a pillangókirály? Sose hallottam én
ilyenről, könyvekben sincs lerajzolva.
- Hja, öcsém, nem is ösmerik ám azt a könyvcsináló urak.
Én magam is csak egyszer láttam életemben, pedig én az erdőben öregedtem
meg. Kék selyemszárnya van a pillangónak, piros bársonycsipkével. Nagy pörge
bajusza, karbunkulus korona a fején. Arról ösmerszik meg leghamarabb, mert az
úgy ragyog, mint a szivárvány.
Ettől a perctől fogva nem volt nekem
nyugodalmam se éjjel, se nappal. Éjjel mindig a pillangókirályról álmodtam,
nappal mindig azt kerestem. Összebolyongtuk a húgocskámmal az egész környéket.
Megbújtunk minden bokrot, megkutattunk minden faodút. Hasztalan, hiába. Nem is
láttam a pillangók királyát.
Egyszer a húgom megbetegedett. Jöttek-mentek az orvosok,
apám-anyám egyre sírt. Én meg akkor is csak arra gondoltam, hogy most már
egymagamnak kell a pillangók királyát keresni.
Utoljára már azt gondoltam, hogy elámított az
erdőkerülő. Nincs olyan pillangókirály a világon. Ha volna, annyi sok
hét óta már meg kellett volna találnom. Nagy-nagy fájdalom fogta el a szívemet,
sírva borultam le egy vén tölgyfa mohos tövébe, s utoljára elnyomott az álom.
Nem tudom, meddig aludtam, de mikor kinyitottam a
szememet, azt hittem, még csak most kezdek álmodni. Egy hajításra tőlem,
vadliliom kelyhében ott ült a pillangókirály. Piros bársonycsipkével szegett
kék selyemszárnya kiterjesztve, nagy, pörge bajusza tele virágmézzel.
Karbunkulus koronája égett, mint a tűz, ragyogott, mint a szivárvány.
Valami tíz pille, mindenféle fajtájú, rajzott körülötte.
Nagyot dobbant a szívem. Szerettem volna elkiáltani
magamat, de még a lélegzetemet is elfojtottam, s lábujjhegyen surrantam a
liliombokor mögé. Reszketve kinyújtottam a kezemet. Hogy visszahúztam, már
benne volt a pillangókirály. Alig fért benne, nagy vergődéssel igyekezett
kiszabadulni. Társai szomorú bugással repültek szét.
Repülvést mentem haza. Repített az öröm, aminél nagyobbat
azóta sem éreztem. A tornácon apám, anyám zokogott egymásra borulva. Úgy
megijedtem, hogy nem mertem eléjük kerülni. Lassan sompolyogtam be a konyhára. A dada a küszöbön
sírdogált.
- Rossz fiú, ilyenkor kell hazajönni?! Margitka
haldoklik.
Hallottam is, nem is, amit mond, rohantam be a szobába
nagy ujjongva:
- Megvan, megvan!
A húgom hörögve hánykolódott kis fehér ágyán. Arca
olyan volt, mint a láng, pedig a nyitott ablakon tódult befelé a hűvös
esti levegő. Felém fordította bágyadt szemét.
- Mi van meg?
- A pillangókirály.
Hirtelen fölvillant a tekintete.
- Mutasd meg, bácsikám! Add nekem, bácsikám!
A világ egyet fordult velem. Istenkém, ha odaadom neki
a pillangót, forró kezével mind leveri a tündöklő porát. Behasítja a szárnyát.
Tán még a koronáját is letöri. De mikor olyan szívrehatóan könyörög.
- Hát nem szereted Margitkát? Nem adod ide?
Nagyot sóhajtottam, és lesoványodott kis kezébe tettem
a lepkét.
- Nagyon vigyázz rá, az Isten áldjon meg. Most
már add vissza, ha megnézted.
Nézte,
nézte a gyönyörű teremtést, szelíden megsimogatta, aztán a tenyerébe
fektette, és földobta a levegőbe.
- Eredj
haza, szegény pillangókirály, a magad országába. Mért bántanának téged, mikor
te se bántasz senkit.
Azzal befordult a fal felé. Én elsikoltottam magam, de
már hiába. A pillangókirály nekivágott egyenesen az ablaknak, és úgy kilibbent
rajta, hogy azt se láttam, merre száll.
Azt hittem, meghasad a szívem. Behúzódtam a sarokba
haragos-dacosan, s ki nem mozdultam volna onnan a világért. Margitkát
elővette a láz, sírt, kiabált, félrebeszélt, kis testét egyre jobban
gyújtogatta a forróság. Apa, anya, orvos bácsi egyre rakosgatta rá a jeges
borogatást, de nem használt semmi. Édesanyánk elájult, átvitték a másik
szobába, átment vele apa is, az orvos is. Magam maradtam a beteggel.
Egyszerre valami zúgást hallok az ablak felől.
Odatekintek, hát látom ám, hogy visszajött a pillangókirály. De nem egyedül,
hanem egész országa népével. Nagy pávaszemek, rókapillék, gyászpillék, tarka
szárnyú szenderek százával jöttek, tódultak be az ablakon. Legelöl a koronás
pillangókirály. Odaszálltak Margitka fölé, s harmatos szárnyukkal elkezdték
legyezni, hűsíteni. A pillangókirály a szeme fölé repült, s addig
legyezgette, cirógatta, míg szép csendesen le nem csukódott. Akkor aztán
zümmögtek, búgtak szelíden, lágyan, s egyenként kirepültek az ablakon. Utoljára
maradt a pillangókirály.
Mire apa bejött, Margitka nyugodtan, csendesen aludt.
Még mosolygott is álmában, valami nagyon szépet álmodhatott. Reggelre nem volt
semmi baja se. Pár nap múlva már virágot is szedett anyukának.
Én sohase mondtam el senkinek, mit láttam azon az
éjszakán, de azóta többet sohase fogtam pillangót. Még ma is, ha törött szárnyú
lepkét látok az út porában, mindig fölemelem, és fölteszem valami faágra. Hátha
meggyógyul, mint ahogy az én húgom meggyógyult.
|