|
Tegnap reggel alig nyitom ki az ablakot, odaesik a
párkányra egy levél. Ejnye, ki küldte, ki hozta ezt a levelet nekem kora
reggeli időben?
Odamegyek, fölveszem. Látom, hogy egy száraz hársfalevél
ez az én levelem. Szélpostás hozta, Tél apó küldte, ezt már csak elolvassuk, ha
tudjuk.
Nem kell ahhoz pápaszem, látni azt úgy is, hogy megcsípte
már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porzóval volna behintve.
- Jövök már egész hadammal együtt! - ezt írja Tél
apó a száraz levélen. - Előttem a hideg szél, a kemény fagy, velem a
zúzmara, sarkamban az ordító förgeteg. Mentsd meg előlünk, amit féltesz,
takard el, ami drága.
Nagyon emberséges ellenség vagy te, Tél apó, köszönjük is
alássan a barátságodat, ámbátor hasznát nemigen vehetjük neki. Magunkfajta
szegény embernek hátán háza, kebelén kenyere. Nincs nekünk egyebünk a kerek
világon egy-két rózsafánál.
Az ám, a rózsafák! Azok teszik széppé a mi életünket.
Rózsák lágy szirma simogatja el homlokunkról a kenyérkereső gondot. Rózsák
árnyékában tanulunk nótát a fülemülétől. Rózsánál egyebet nem tudunk adni
azoknak, akiket szeretünk. Még Pannika is elpityeredik, mikor elújságolom neki,
mit írt Tél apó a száraz levélre.
- Apukám, én sírok.
- Már miért tennéd azt, édes madaram?
- Hát mit csináljak egyebet, ha az a gonosz Tél mind
elpusztítja a rózsafáinkat?
No
hát, azért se pusztítja. Fogom a kertészollót, veszem az ásót, kapom a kapát -
gyerünk, Panka, a kertbe!
- Mit
csinálunk ott, apukám?
- Rózsafákat
temetünk, Pannikám.
Szelíd
bókolással fogadnak bennünket a rózsafák, mintha csak tudnák, mi járatban
vagyunk. Nagyon megtépázta már szegényeket az ősz, levél nélkül maradt
ágaikat csupa kolduskák gyanánt nyújtogatják elibénk:
- Segítsetek
már rajtunk, édes gazdánk! Nincs már nekünk keresnivalónk ebben a szomorú
világban. Nincs már dalos madár, nincs már enyhe szellő. Megdermed a
harmat, nem tud éleszteni! Sápadt a napsugár, nem tud melengetni. Cudar
télidőnek haragja közelget: rejtsetek előle, mentsetek meg tőle!
Azt
akarjuk mi is, szegény rózsafáink. Azért nyesem le rólatok ezt a sok mihaszna
hajtást, amely úgyse hozna már virágot. Azért ásom ezeket a gödröket, még ki is
párnázom jó puha homokkal, hogy jobb fekvése legyen bennük letarolt fejeteknek.
Azért hajlítom meg gyönge derekatok, gyöngéd vigyázattal, hogy meg ne
pattanjon, gondos szeretettel, hogy nektek ne fájjon!
Rendre,
sorra járjuk a rózsabokrokat, valamennyit megollózzuk, valamennyit
meghajlítjuk, mindnyájának koronáját föld alá bújtatjuk. Jöhet már a Tél apó
gonosz hadserege! Nincs már ág, amit letörjön, rügy, amit megdermesszen, bimbó,
amit lepergessen.
Legutolsó
ágán a legutolsó rózsafának megtaláljuk a legutolsó rózsát. Fáradtan ing-leng,
bágyadtan mosolyog, s ahogy hozzáérünk, egyszerre szétomlik. Illata még egyszer
betölti az egész kertet, szirmait táncra kapja a forgószél, s viszi szét a
világba, ahány, annyifelé. Vidd, szél, vidd a rózsák gyászjelentését, vidd el
mindenkinek, aki szereti a rózsát!
Nini,
ahol vánszorog a tarka szárnyú folyosópille! Szállna szegény, de csak lebeg.
Előcsalta
a haldokló rózsa illata, azt gondolja a bohó, megint kitavaszodott már.
Eredj
csak vissza, jámbor pille, a tornác sötét zugába, tedd el magad télire!
Istenhozzád volt az az illat, nem isten hozott. Nem ébrednek a rózsák, inkább
most mennek aludni.
Aludjatok,
álmodjatok, kertünk rózsafái! Mentül jobban üvöltözik sírotok fölött a tél,
aludjatok annál jobban, álmodjatok annál szebbet. Álmodjatok a föltámadásról,
álmodjatok a Pannika csengő kacagásáról. Álmodjatok üde lombot ifjú ágon,
üde lomb közt ringó bimbót, s ha majd föltámadást hirdet a Pannika csengő
kacagása, hozzátok el nekünk az ifjú ágat, az üde lombot, a ringó bimbót!
|