|
Valamelyik nap ebéd után leheveredtem a díványra, s abban
a nyomban el is aludtam ringatás nélkül. Ez bizony más emberrel is megesik,
hanem már olyat nem minden emberfia álmodik, mint amilyent én álmodtam. Azt
álmodtam, hogy én vagyok az ákom-bákom király, akinek sárgarépából van a
sarkantyúja. Pengetném, pengetném a sarkantyúm - az ám, de egy éhes ürgefiók
beleharapott a sárgarépa sarkantyú taréjába. Kirántanám a kardom, hogy kétfelé
vágjam vele a fölségsértő ürgefiókot: az ám, ha a kardom nem sáslevél
volna. Hozzávágnám a koronám: hát az meg csupa dinnyehaj! Egyedem, begyedem: de
mi lesz most már énvelem?
Hát az lett, hogy egyszerre csak megcsendül a fejem fölött
valami ezüstharang. Lehet, hogy nem is ezüstharang volt, hanem valami
aranyszájú madár: de úgy elinalt erre az ürge, hogy utol nem érte volna száz
csigabiga. Aztán végigsimogatta az arcomat az aranyszájú madár puha szárnya.
Lehet, hogy nem is az volt, hanem liliomvirág bársony szirma: mégiscsak
kinyitottam én arra a szememet. De nem láttam vele se harangot, se galambot -
csak egy fehér liliomot. Vilmácska állt előttem talpig hófehérben, egyik
patyolatkezével az arcom simogatva, a másikkal fodorkötőcskéje sarkát
szorongatva.
- Nini, Vilmácska, te vagy az? - mondom neki. - Ülj
le minálunk, légy a mi lányunk!
- Köszönöm alássan, nekem is van házam, van benne
kis szék, ott is leülhetnék - hajlongott Vilmácska, mint virág a szélben -,
hanem azt mondd meg inkább, merre van a világhíres szakácsné?
Úgy eltátottam én erre a kérdésre a szám, hogy majd
kiesett rajta a fejem. Sose hallottam én hírét a világhíres szakácsnénak. Már
éppen meg akartam búsítani Vilmácskát, hogy bizonyosan eltévesztette a
házszámot, mikor egyszerre csak kivágja az ajtót a forgószél. Szakácsnésan
bekötve a feje a forgószélnek, marékra való törött kulcs a kötője
pántlikáján, nagy fejű fakanál a csöpp kezében - Pannikának hívják ezt a
forgószelet.
- Én vagyok a világhíres szakácsné, miben lehetek
szolgálatára?
- Egy kis jó ozsonnát szeretnék enni - mondja
Vilmácska nagy alázatosan.
- Eszünk, ha lesz miből - feleli kevélyen a
világhíres szakácsné. - Mi van a kötőben?
Volt ott annyi jó, hogy látni is sok volt. Mákos
patkó, diós torta, ropogós lugasszőlő.
- Tessék hozzám átsétálni - hívta ki magához a
világhíres szakácsné a vendéget.
A konyha sarkában ki volt feszítve egy kötél, azon
lógott egy nagy fehér abrosz, a mögött volt a világhíres szakácsné konyhája.
Hanem ide már nem eresztette be a vendéget.
- Tessék csak odakint maradni, Vilmácskám. Nem
szeretem, ha idegenek járnak a konyhámban. Én is mindjárt kijövök, csak
beviszem az ozsonnának valókat.
Került, fordult, serdült, perdült, s mire kifordult,
már megint a vendégek csikorgatták a kilincset.
A
Sárika meg a Klárika.
- Lesz-e
jó ozsonna, világhíres szakácsné?
- Ha
hoztok, esztek, ha nem hoztok, néztek.
Sárika
vajas kiflit hozott, Klárika fügét, narancsot, szentjánoskenyeret, örömében
akkorát csördített a világhíres szakácsné a törött kulcsain, hogy a cicamica
majd leharapta ijedtében a bajuszát.
- Lesz
itt olyan ozsonna, lelkeim, hogy még a kakas is arról kukorékol!
Kiflivel,
gyümölccsel besurrant az abrosz mögé, a vendégek pedig nem győzték
dicsérni a világhíres szakácsnét:
- Szó,
ami szó, csak ügyes gazdasszony ez a Pannika!
- Nincs
neki párja hat üres tanyában - dörmögött bele a beszédbe a Fillér kutya is az
asztal alól. Meg is söprűnyelezték volna ezért a csúfolódásért a
kislányok, ha rájuk nem nyitja az ajtót a kis Vica. Teli a kötőcskéje
pattogatott kukoricával, pirossal, mint a rózsa, fehérrel, mint a hab.
- Kukorica,
kukorica! Ugye nekünk hoztad, Vica? - örvendeztek a kislányok.
Vicácska
azonban összefogta a kötőjét.
- A
világhíres szakácsnét keresem.
Ki
is ugrott a világhíres szakácsné az abrosz mögül egy fatányérral.
- Pattogatott
kukorica? Öntsd a fatányérba, Vica! Hanem tudjátok mit, lelkeim? Ehhez az
ozsonnához takarosan fel kell ám teríteni. Én pedig elvesztettem a szekrényem
kulcsát, se abroszom, se tányérom, Vica, szaladj haza abroszért! Sárika tányért
hozz! Klárika kést, villát, kanalat! Hát te mit hozol, Vilmácska? Te meg hozz
egy poharat, abban a pohárban legyen egy szál kinyílt rózsa, annak legyen egy
bimbója: azt tesszük az asztal közepére. Olyan ozsonna lesz ez, hogy nem győzitek
emlegetni.
Erre
közelébb, arra hamarább - még tán el se szaladtak a vendégek, máris
visszaszaladtak. Még Vilmácska is visszakocogott a rózsaszállal, de annak nem
volt bimbója.
- Jaj
istenem, mit szól majd a világhíres szakácsné? - szepegett a csöppség.
A
világhíres szakácsné azonban semmit se szólt. Hallgatott az abrosz mögött, mint
hernyó a levél alatt. Pedig a konyha kövén türelmetlenül kopogtak már a
vendégek kis cipői, s csörgött a kés-villa az üres tányérokban.
- Hosszú
az asztal, keskeny az abrosz, rövid lesz az ozsonna - mordult el csúfolódva a
Fillér.
Most
sem söprűnyelezték meg érte. Ijedten néztek össze a kis vendégek: jaj,
hátha valami baj érte a világhíres szakácsnét? Ujját megégette, kézit
leforrázta, mozsarat a lábára ejtette?
- Pannika!
Pannika! - kiabáltak kétségbeesetten.
Tejbekása
sótalan, a szakácsné szótalan. Mi lesz ebből, uram teremtőm? Mit volt
mit tenni, utoljára mégiscsak bekukkantottak a kislányok az abrosz alá, a
Pannika ozsonnafőző konyhájába. Hát, lelkemadta, nem volt ott se
konyha, se ozsonna. Csak egy nagy vánkos, azon egy kis vánkos: azon aludt a
világhíres szakácsné. Az egyik szája széle mákos, a másik diós, az egyik
markában narancshaj, a másikban kiflivég. Ölében a fatányér, abban meg egy szem
pattogatott kukorica.
Aki
kitalálja, hová tette a világhíres szakácsné a világhíres ozsonnát, azé legyen
az az egy szem pattogatott kukorica.
|