|
Előszobán
innen, írószobán túl, kettő közt éppen a küszöbön találkoztam Csiribiri
Birikével. Szalmakalap a fején, virágos décbunda a vállán, prémes. Pillangós
papucs az egyik lábacskáján, fényes korcsolya a másikon. Esernyő az egyik
kacsójában, legyező a másikban.
- Hát
te hol jársz itt, ahol a madár se jár? - csíptem pirosra a patyolat orcáját.
- Keblemen
kenyerem, hátamon a házam, szegény vándor vagyok, könyörgöm alássan ‑
csattantotta a papucshoz a korcsolyát.
- Hát
aztán mi járatban vagy, szegény vándor?
- Szolgálatot
keresek, urambátyám. Kétfelé szegtem a kenyeret édesszülémmel. Megélek én már a
magam emberségéből is - mondja.
- Meghiszem
azt - kaptam le előtte a taplósapkámat. - De hát a décbundához minek a
szalmakalap? Papucs a korcsolyával hogy barátkozik össze? Meg esernyő
mellé minek a kis legyező?
- Jaj,
bácsim, nagyon okos kislány vagyok ám én - toppantott Csiribiri Birike, mint
ahogy a pillangó toppant a mákvirágon. - Elláttam magamat télre-,
nyárravalóval, mit tudom én, hosszú bujdosásom mikor ér véget?
- Varjú
mondja: kár, legyen vége már - tartom eléje a tenyerem. - Megfogadlak én
szobalánynak, ha be mersz állni.
- Merek
én mindent - adott csattanós parolát. - Tudok én mindent. Homokot kötözök,
ecetet darálok, ha szónak eredek, estig meg se állok.
- Jaj
- kiáltottam rája ijedten -, inkább ne eredj szónak! Hanem fogd a söprűt,
kapd a kefét, állj dologba szaporán. De hamar ám, mert mindjárt kitelik az
esztendő!
Korcsolyáját
oldozgatta, nagykendőjét bogozgatta Csiribiri Birike.
De
kedvetlenül ám nagyon. Meg is mondta, miért.
- Azért,
mert nem így szokták a szobalányt fogadni.
- Hát
hogy szokták?
- Foglalót
adnak neki.
- Adok én neked is - nyúltam a zsebembe. Pici
piros alma volt benne, a markába nyomtam. ‑ Lakj jól belőle, édesedj
tőle!
- Inkább
elsavanyodok - mondta durcásan. - Kicsi a foglaló, egy fogamra való.
- Tedd
a vízbe, megdagad benne - nevettem el magam, s visszaültem az íróasztalomhoz.
Tollal szántogatni, betűmagot vetni, seholnincs kertemben rózsát
szedegetni.
Szedtem
volna én, de fázott a kezem. Behunyta a kályha parazsalló szemét, hamuvá égette
minden fáját, szenét.
„Sebaj
- gondoltam magamban -, itt az új szobalány. Rak az mindjárt olyan tüzet, hogy
minden viaszbaba sírni fog örömében.”
Csiribiri
Birike be is perdült az ajtón az első csengetésre, meg is hajolt módosan,
meg is kérdezte a kívánságom nagy tisztességtudással:
- Miben
lehetek szolgálatára, tekintetes, nemes, nemzetes, vitézlő gazdám-uramnak?
- Hej,
lelkem, szobalány - nevettem el magam -, nem szoktak ám énvelem ilyen cifrán
beszélni. A nevemen szoktak engem szólítani. Próbáld meg csak, tudnál-e te úgy?
Kilibbent
Csirike, belibbent Birike, és azt kérdezte:
- No,
Ferkó, mit akarsz?
- Hát
ennél egyszerűbben már csakugyan nem titulálhatnál - csaptam félre a
taplósapkám. ‑ Kapd hamar a kisbaltát, hasíts vele aprófát!
Elkocogott
az én szobalányom sebesen, de lassan se akart visszajönni. Pedig már az
alkonyat is bekönyökölt az ablakon, s rálehelte a hideg ködöt az üvegre.
- Már
csak megnézem azt a bohókát - surrantam ki a konyhába, hogy meg ne rezzentsem
valahogy Csiribirikét.
De
hiszen meg nem ijedt volna az tőlem, ha hétfejű sárkánynak állok is
elébe.
Ült
szép nyugodtan a kisszéken, térdeire támasztotta a kacsóját, ebbe a
fejecskéjét, és bámult bele nagyon szigorúan a mosdótálba.
- Mit nézel abban a mosdótálban, te?
- Hát várom, hogy megdagadjon.
- Micsoda, te?
- Hát ami benne van.
- Mi van benne, te?
- Hát az aprófa.
Az aprófa csakugyan ott úszkált a vízben, a mosdótálban.
Lehetett akkora, mint egy fogpiszkáló. Csiribiri Birike ezt várja, hogy
akkorára dagad, mint egy tuskó.
No, ki is telt az esztendeje mindjárt.
Ha a taplósapkám el nem repedt volna, többet tudna
erről mondani. Amelyiktek sajnálja, fogadja meg szobalánynak.
|