|
Hogy a nyáron édesanyámnál jártunk, fölnéztem a kenyerespolcra,
és a kenyerespolcról eszembe jutott Berec ángyó. Kisgyerek koromban ő
sütögette nekünk a kakastejes kenyeret, aminek még most is a számban van az
íze.
- Mit mosolyogsz, cselédem? - kérdezte tőlem
édesanyám.
- Berec ángyó jutott eszembe. Ugyan megvan-e még?
- Meg bizony, gyerekem - bólintott édesanyám -,
csakhogy most már nem folytatja a mesterségét. Föl vitte isten a dolgát. Kiment
lakni a maga tanyájára, most ott uraskodik.
De már ezt nem lehetett megállni nevetés nélkül.
- No - mondom -, azt már magam is szeretném látni,
hogy milyen lehet Berec ángyó, mikor uraskodik. Hamar fogd be a csikókat,
Panka, megyünk Homokországba.
Nem telt bele egy cipókiszakajtásnyi idő, már
akkorra Panka befogta a csikókat. Úgy kell azt érteni, hogy lerúgta a
cipőcskéit. Nincs annál nagyobb öröm, mint mezítláb kocogni
Homokországban.
Egyéb öröme úgyse igen volt az utunknak. Nyár végén
nagyon szomorú ország ez a Homokország. Fűt, fát lelegel ekkorára a
szárazság. Zöld mezőnek, dalos madárnak híre sincs már. Éhenkórász varjak
fekete felhője kavarog a szúrós tarlók felett.
Annál jobban megörültünk, mikor haragoszöld eperfák közül
fehérlett felénk egy takaros tanyaház. Oszlopos tornácú, cseréptetejű,
városba beillő, őszirózsák kukucskáltak ki a rácskerítésen.
Kéményéből úgy bodorgott ki a füst, mintha kendőt lobogtatna valaki:
- Kerülj beljebb, szegény vándor!
Kis kanászgyerek pattogtatta a karikását az út szélén,
megkérdeztem tőle, kié ez az uras tanya.
- Berec ángyóé - mondta a gyerek, és megemelte mellé
a kalapját.
„Úgy nézem, fele se tréfa az uraskodásnak” - gondoltam
magamban, ahogy a zöldre festett ajtót kinyitottam. Abban a percben Panka
belefogódzott a zsebembe, és nagyon szeretett volna belebújni.
- Jaj, a kutyák! - pityergett ijedten.
Két lompos kutya buffogott elejbünk. Egyszerre rájuk
ismertem, mert engem is sokat megriasztottak kiskoromban.
- Gurulj, ne, Lapulj, te! - csettintettem oda nekik
az ujjammal, s a két eb egyszerre hízelegve dörgölte hozzám a nagy bumfordi
fejét.
- Szép tőletek, hogy úr korotokban is rám ismertek
- hajoltam le hozzájuk.
Hát mire föltekintek, már előttünk áll Berec ángyó,
de tulajdon úgy ám, mint húsz esztendővel ennek előtte. Foltos kék
kötőjének felgyűrve az egyik sarka, babos kendővel hátrakötve a
feje, kormos az ábrázata, még tán a szénvonó is a régi volt a kezében. Csak a
ránca lett több, meg a haja kevesebb.
- Megismer-e, Berec ángyó? - hajoltam le a
töpörödött anyókához.
Berec ángyó ernyőt csinált a tenyeréből a szeme
fölött, és az alól kémlelt végig.
- Meg ám, lelkem - kapott a kezem után -,
megismertem a vastag szemöldökérül.
Már akkor törülgette le az ábrázatáról a pernyét, és
tessékelt be a tisztaszobába.
- Nem megyek én, Berec ángyó - szabadkoztam -, jobb
lesz a konyhán. Úgyis rég éreztem már friss kenyérszagot.
No, az ángyó konyháját majd fölvetette a drága jó szag.
Kilenc nagyocska cipó mosolygott a konyha földjén, fényes, barna hátú, piros
púpú kalácscipó. Megláttam már azt, ámbár ángyó illegett-billegett
előttünk, hogy hátha valahogy eltakarhatná őket.
- Nini - kérdeztem meglepődve -, hát Berec
ángyó még most is sütöget? Ebben a nagy módban?
Ángyó megzavarodva köhintett egyet-kettőt.
- Csak magamnak sütögetek, lelkem. Tudja, nagyon beleszoktam negyven esztendőn
keresztül. Már most meg nem állom, hogy legalább egyszer egy héten a
dagasztóteknő mellé ne álljak.
- De hát csak nem eszik meg minden héten kilenc
kenyeret, Berec ángyó? - nevettem el magamat.
- Akad annak gazdája mind a kilencnek, lelkem -
mosolyodott el Berec ángyó is. - Ehol ez a kis cseléd is mindjárt magára vállal
egyet.
Azzal a legpirosabb cipót odakínálta Pankának. Azt a kis
cseléd mindjárt úgy pártfogásába vette, mintha egymaga akarná megenni az
egészet.
- Kettőnknek szánta pedig ezt, ugye, Berec
ángyó? - kérdeztem ángyót, de már akkorra besuttyant a szobába. Mikor kijött,
majd meg nem ismertem. Szép tiszta ruhát öltött, csipkés főkötőt tett
a fehér hajára.
„Nini, kezdődik az uraskodás” - gondoltam magamban.
Ángyó pedig magyarázóformán simított végig a ruháján.
- Most már jöhetnek a népeim!
Akkorra már ott is állt a konyhaajtóban a
karikásostoros kanászgyerek, s beköszönt nagy alázatosan:
- A kenyeremért jöttem, Berec ángyó!
- Itt van, gyerek, fogyaszd el egészséggel - tett
a karjára egy kenyérkét Berec ángyó.
De már akkor egy kis libapásztorlányka is ott
ácsingózott. Két-három kolduska is ott csoszogott a tornácon. Egy-két
ágrólszakadt öreganyó is lappangott mögöttük. Ez mind kapott egy-egy kenyeret,
s kisvártatva csak egy maradt a kilencből.
- No, ez nagy búcsújárás volt, ángyó - szólaltam
meg, mikor magunk maradtunk.
- Így van ez minden szombaton este, lelkem -
felelte Berec ángyó. - Sok ezen a tájon a szegény nép, s mind ide van szokva.
Ezeknek sütögetek én mostanában, lelkem. Nekem is jólesik, tudja, meg nekik is.
Szégyen, nem szégyen, de egy darabig nem tudtam szóhoz
jutni.
- Hát ez a kilencedik kenyér? - kérdeztem azután.
- Az se szárad rám, lelkem - felelte ángyó, s
kétfelé vágta az utolsó kenyeret. Fehér kendőbe takargatta, és föltette a
polcra, a másik felét meg odatette a mezőre néző szelelőlyukba.
Hanem előbb lehámozgatta az égettjét.
- Nemigen bír már rágni szegényke - mondta
mentegetődzve.
- Kicsoda, Berec ángyó?
- Aki a kenyeret elviszi a szelelőlyukból -
hebegte az öregasszony. De olyan restelkedve, hogy nem akartam tovább vallatni.
„Majd kinézzük azt” - gondoltam magamban, s búcsút
vettünk Berec ángyótól. Hanem addig el nem eresztett, míg föl nem bokrétázott
őszirózsával.
A tanya mögött aztán lesbe álltunk, de nem sokáig
kellett várakoznunk.
Hamarosan megjelent az utolsó is Berec ángyó népei
közül. Egy sovány, kócos, öreg juhászkutya. Látszott rajta, hogy nagyon tudja a
járást, mert egyenesen a szelelőhöz ment, felágaskodott, s elszaladt a fél
kenyérrel.
Néztem, néztem utána, míg csak Panka meg nem rántotta
a kabátom.
- Gyerünk, apu, mert már gyújtogatják az angyalok
a mennyei lámpásokat.
Én pedig arra gondoltam, hogy ha Berec ángyó a
mennyországba kerül, az angyalok bizonyosan a főhelyre ültetik az Úristen
aranyasztalánál.
|