ÖREGAPÁM

Az én szülõfalum, Malajdok, mindig nevezetes volt arról, hogy ott a tisztességes nevén kívül minden embernek van valami ragadványneve is. Azért ragadványnév, mert ez csak úgy ragad az emberre, mint a bogáncs, csakhogy persze nem lehet úgy lekefélni.

Mondom, a malajdoki uraságot meg a Tilinkó cigányt kivéve mindenkinek volt valami figurás neve a faluban. Gyepenhegyes Viszotának hívták a kisbírót, mert mindig nagyon peckesen járt. A keresztapám neve Rádillik Rigó Pál volt, mert mindenre azt mondta, hogy „rád illik”. Az alsó szomszédunkat Tányérhátú Csala Ádámnak hívták, a felsõt meg Úrleszek Takács Mátyásnak.

Az öregapámnak is volt ragadványneve, de azt büszkén is viselhette. Erõs Törõcsiknek hívták. Én már csak hírébõl ismertem, nemcsak nagy erejû, hanem nagy természetû embernek is. Azt mesélték róla, hogy csupa játékból úgy tördöste szét a lópatkót, ahogy más ember a mákos patkót szokta. Haragjából pedig akkorát tudott ütni az asztalra, hogy egyszerre kétfelé hasadt a teteje.

Az ilyen embert persze nemigen haragítgatja meg senki. Noha õ is csak olyan szegény jobbágya volt a malajdoki uraságnak, mint a többi falunépe, megsüvegelte még a bíró is. Hét határban nem volt teremtett lélek, aki bele mert volna kötni Erõs Törõcsikbe. Aki idegen pedig belebotlott, az megemlegette holta napjáig.

Mikor a nagy Napóleon bent járt az országban a franciával, akkor már hajlott korú ember volt, de kemény tartású még akkor is, mint egy öreg diófa. Ahogy a franciák megszállták a falut, menekült, ki merre látott. Neki azonban esze ágában sem volt menekülni. Éppen a galambokat etette az udvaron, mikor egy francia lovas nagy lármával bevágtatott a kapun.

Mindig tárva-nyitva volt az öregapám zsellérkunyhójának a kapuja, most azonban az volt az elsõ dolga, hogy becsukja.

- Csukhatod már, mikor idebent vagyok - nevetett a francia a szeme közé, ahogy lecihelõdött a lóról.

Öregapám persze álmában se hallott soha francia szót, de ezt értette ki a katona vigyorgásából, s ezért lobbant egyszerre haragra.

- Micsoda, hát te azt hiszed, hogy idebent vagy! - lobbant egyet a nagy tüzes szeme a bozontos szemöldöke alatt, azzal galléron kapta a franciát, s úgy vágta keresztül az alacsony kapu fölött, hogy csak úgy nyekkent a folyókában. Vitte is az irháját esze nélkül, ahogy föltápászkodott, akárhogy kiabált utána a gazda:

- Megállj, hé, hadd hajítom utánad a lovadat is!

Két napig garázdálkodtak a malajdoki határban a franciák, de a házunknak a tájára se jöttek többet. De még az utcát is elkerülték, amelyikben Erõs Törõcsik lakott.

Hanem azért mégse ebbõl a történetbõl tetszik meg legjobban, hogy milyen erõs volt Törõcsik nagyapó. Azt akkor mutatta meg, mikor az erdejét ki akarta vágni.

Igazság szerint persze a jobbágyembernek a testi munkáján kívül semmije se volt abban az idõben. A feje fölött az ég az istené, és ameddig az ég alatt ellátott, ház, föld, legelõ, erdõ, mezõ, minden rajtavalóval együtt mind az uraságé. De Erõs Törõcsik felszabadított jobbágy volt. Nagy volt a becsülete az uraság elõtt, nemcsak házacskával emberelte meg, hanem még erdõt is adott neki hozzá. Persze nem volt az valami rengeteg, csak afféle gyalogerdõ a falu alatt. A homokos gödrök közt mégis úgy zöldellett, mint valami óriás bokréta. Enyhelyet adott a madárnak, árnyékot a vándornak, rõzsét a szegény embernek. Az egész falu ott szedte a tûzre való targallyat.

- Jut is, marad is - mondogatta a nagyapám, s akárhányszor maga segítette föl a rõzsenyalábot a gallyszedegetõ gyerekek hátára.

Történt azonban, hogy egyszer pajkos suhancok gallyszedegetés közben lehámozták a kérgét néhány fiatal jegenyének. Nagyapót fölharagította a dolog, és bement panaszt tenni a faluházára. Éppen együtt találta az egész tanácsot, öregbírót, kisbírót, esküdteket, és jól megmosta a fejüket.

- A fát csakúgy nem szabad kínozni, mint az állatot - mondta nekik. - Erre is meg kell ám tanítani a gyerekeket. Ha ti meg nem tanítjátok õket, majd megtanítom én!

Szóra szót adtak a falu bölcsei, s az egyikük nagy esztelenül azt találta mondani:

- Ha olyan nagyon félti kend az erdejét, vigye haza az udvarába!

Erõs Törõcsik nem szólt erre semmit, hanem sarkon fordult, s úgy rántotta meg a kilincset, hogy a nehéz, vassal szegett ajtóból is vele szakadt egy darab.

- Adjatok egy fejszét, hadd hozom haza az erdõt - lihegte otthon indulatosan, s azzal vállára kapta a legnagyobb favágó fejszét, kirobogott az erdõbe.

Akkorra ott várta már a fél falu, s leste szörnyûködve, mit csinál majd az erõs Törõcsik. A tanácsbeliek pedig körülfogták, békítették, a nyakába estek kérlelõ szóval.

- Odább, hé! - rázta le õket magáról egy fordulással, azzal fölemelte a fejszét, és belevágta a szélsõ tölgyfa tövébe.

Vastag, öreg fa volt, szinte õr gyanánt állott az akácos szélén, s kevélyen rúgta vissza az elsõ fejszecsapást. A másodikra azonban nagyot reccsent, s a harmadikra szörnyû ropogással zuhant rá a szomszédaira.

- Teremtõ Isten! - súgtak össze az emberek ijedten. Erõs Törõcsik pedig nekiszilajodva csattogtatta tovább a fejszét. Nem is vágta, hanem kaszálta már a fákat, s minél elõbbre haladt, annál jobban nõtt szörnyû ereje. Utoljára úgy tördöste a nagy szálfákat, mint a gyerek a száraz nádat.

Egyszer aztán egy vadalmafácskára került a sor. Nem is fa volt, inkább cserje. Erõs Törõcsik, ha nekiveselkedik, fél kézzel tövébõl kiszakítja. Vak dühében azonban mellévágott a fejszével. A fácska csak megrázkódott, de baja nem esett, és ijedt csettegés hallatszott a sûrû lombja közül:

- Csett-csett, csitt-csitt!

Erõs Törõcsik hirtelen fölkapta a fejét, és odanézett a fára. Parányi kenderike két fekete szeme csillogott ki ijedten és könyörgõen a levelek közül:

- Te nagy ember, mit akarsz te énvelem, szegény kis madárral?

Erõs Törõcsik megint ráemelte a fejszét a fára, s abban a percben kiugrott a kis madár az ághegyre. Csöpp szemében haragos tûz égett, minden tollacskája égnek állt, és pici csõröcskéjét fenyegetõen csattogtatta :

- Bujj-bujj, bujj-bujj - sikoltozta torkaszakadtából.

- Kinek mondja ez, hogy: bújj, bújj? - szégyellte meg magát a fanyüvõ ember, azzal széthajtva az ágakat, bekukucskált a lombok közé.

Kenderikefészek volt az ágvillában, négy parányi fióka pihegett benne, azokat bújtatta volna az édesanyjuk. De biz azok nem bújtak, mert nem ijedtek meg. Mohón kapkodtak a Törõcsik feléjük nyúló ujjához.

- Csip-csip, csip-csip! - tátogatták a fülig érõ szájacskájukat. Bizonyosan azt gondolták magukban, hogy no, ez jó nagy hernyó lesz, marad belõle vacsorára is.

Erõs Törõcsik pedig elhajította a fejszét, és lehajtott fejjel ballagott vissza az egymásra dõlt fák közt.

- Szerencsétek, hogy már nem bírom a fejszét - lökött félre egy nagy faderekat, ahogy a szájtátók közé ért. - Másképp egy szálig kivágtam volna az erdõm. Akkor aztán nem tudom, mivel tüzeltetek volna a télen.

Az emberek némán húzódtak félre az útból, Törõcsik pedig visszaszólt, ahogy elhagyta õket:

- Ezt a kis forgácsot meg hordjátok haza, jó lesz gyújtónak - mutatott rá a kivágott fákra.

Ilyen ember volt az öregapám. Sok történetet hallottam még az erõsségérõl, de azt hiszem, életében soha nem volt olyan erõs, mint mikor egy parányi kenderike megállította indulata pusztító útjában.