Szegény ember dolgát boldog isten
bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de
járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest.
Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot
nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is,
hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:
- Háromfélét: kenyeret, haját,
bélét.
Én bizony jobban szerettem volna, ha
csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint
haját meg a bélét.
- Jaj, cselédem - simogatta ki
édesanyám a szemembõl a kócos hajamat -, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap
jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket
megadja a Jóisten.
Együgyû eszemmel föl nem tudtam
érni, mi azon az örülnivaló. Annál jobban örültem annak, mikor a Jóisten
elõször felejtette el megadni a mindennapi kenyeret.
- Kertészpecsenye lesz a vacsoránk -
újságolta édesanyám.
Azám, csakhogy ahhoz a pecsenyéhez
nem kellett bicska. Kertészpecsenyének a sült tököt csúfolja a szegény ember. Jó
étel az annak, aki szereti, de én hamarosan felmondtam neki a barátságot. Visszakívántam
a mindennapi kenyeret.
- Jaj, lelkecském - sóhajtott
édesanyám -, most már a kenyér is nagy úr lett, elszokott a házunktól.
Rossz esztendõ járt, mostohán hozta
a föld a termést. Amit meghagyott a fagy, elverte a jégesõ, leégette a
forróság.
- Az idén aszalt almát termettek az
almafák - hajította a sarokba esténként édesapám a csíkos tarisznyát.
Az is jó volt nekünk már akkor, a
fonnyadt alma. Olyan szûkös volt nálunk a kenyér, hogy egyszer három napig
színét se láttuk.
Éhesen õdöngtem az utcánk gyepes
árokpartján, mikor a gazdag Hamar Heverné rám kiáltott a muskátlis ablakukból:
- Te, fiúcska, szaggass a malackámnak
egy kis papsajtfüvet ott az árokparton.
Szép, kövér levelû papsajtok
bodorodtak ott, a levelüket megszedtem a malackának, én magam meg teleraktam a
zsebemet szép kerek papsajtocskával, abból lesz énnekem jó vacsorácskám.
Gazdag Hamar Heverné nagyon meg volt
elégedve a munkámmal. Nagy karaj fehér kenyeret adott napszámba.
- Szeretnél-e mézet a lágy
kenyérhez, Dióbél? - kérdezte tõlem.
De én már nem vártam a mézet. Szaladtam
kifelé a kenyérrel, s már a kisajtóban beleharaptam. De abban a percben eszembe
jutott édesanyám, s a falat nem ment le a számon.
„Lesz öröm, ha hazaviszem neki” -
gondoltam magamban, s belemarkoltam a papsajtba. Most már sokkal ízesebb volt,
mint azelõtt.
Édesanyám azonban nem örült meg a
kenyérnek. Inkább sírva fakadt, s visszakínálta az ajándékot.
- Én már megettem a másik karajt - mondtam
fülig elvörösödve.
Anyám meg azon erõsködött, hogy õ is
vacsorázott már. Mégpedig bundás gombócot. Az pedig a hajában fõtt krumplinak
az ünneplõs neve; nem rossz étel az, ha jól megsózza az ember.
- Hanem tudod mit? - törülgette meg a
szemét édesanyám. - Eltesszük a kenyeret édesapádnak. Jólesik neki, ha hazajön
a szõlõbõl.
Hanem azt már én nem értem ébren. Hamar
elnyomott az álom a dús vacsora után. Csak hajnalban ébredtem föl arra, hogy
édesapám ellenkezett édesanyámmal.
- Nem viszem ki a kenyeret, fiam. Egyétek
meg magatok. Engem ellát odakint ebéddel az öreg eperfa.
- Minket se kell félteni, apja! -
erõsködött édesanyám, s beletette a kenyeret a tarisznyába. - Jó az Isten, ma
is ad az annyit, mint tegnap.
Hát éppen annyit adott. Papsajtocskát,
sárgarépácskát, krumplicskát, de még egy darab sajtocskát is találtunk a láda
fenekén. Olyan száraz volt már az, hogy a kés nem fogta, örült is annak
édesanyám nagyon, mert így nekem adhatta.
- Nekem nem mén bele ez az öreg fogam,
fiacskám.
Még akkor is a sajtot majszoltam, mikor az
édesapám hazaért a szõlõbõl. Vígan csóválta meg a tarisznyáját:
- Találd ki, cselédem, mit hoztam neked!
- Mit ugyan? Tán fürjecskét? - ugrottam
elé lelkendezve.
- Többet ér ez annál, nagyobb ritkaság is
- ragyogott a szeme édesapámnak, s kiszedte a tarisznya csücskébõl a nagy
kincset. - Nézd e, madárlátta kenyér!
Tulajdon az a karaj kenyér volt, amit én
adtam az édesanyámnak, az édesanyám meg neki. Hármunknak mindennapi kenyere.
Akkor tanultam meg igazán, mi az a
mindennapi kenyér, amiért az Úristenhez imádkozunk.