Ezekben az ínséges időkben igazság
szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis
ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a
kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a
házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.
Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a
fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:
- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem.
Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé
lett a királyság.
Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét,
hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan
babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.
„Nagy volt a bánata Nekeresdországban
Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy
panaszkodott:
- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami
szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos ember volt az öregbéres, mindig a
keze ügyében tartotta az eszét.
- Eljárt rajtam az idő - folytatta
Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok,
sírba hajló.
- Nem baj az - vigasztalta koronás
gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad
hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.
- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye
az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három
fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?
- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát,
uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal
könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs
király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem
hullajtotta volna.
- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak,
aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt
szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom
a tanácsot egy vörös krajcárért.
- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem
- motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.
- No, hát akkor azt is én adom - mondta
kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív
szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét
látod ezen, felséges király?
- A magamét látom, mintha csak a tükörbe
néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem,
szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.
- No, ha
tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd õket elõ. Aranyos
nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban
célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az öregbéres
még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös
krajcár. A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj
kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
- Cél az én
ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok
a legnagyobb fiamnak, kettõt tapsolok a középsõ fiamnak, hármat tapsikolok
legkisebb fiamnak.
Egyet tapsolt a Nevenincs király.
Elõállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.
- Ha a bal füledbe beletalálok én,
az enyém lesz akkor korona és lepény.
De bizony úgy fúródott bele a
krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal
füléhez kapott oda.
- Hej, mákos béles, ez a szem az
éles!
Kettõt tapsolt király õfelsége, elõ
is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.
- Nyilam a jobb füledbe, koronád a
fejembe.
De olyant csendült az a nyíl a
képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.
- Malackörmös bableves, ez a kéz ám
a sebes!
Hármat tapsolt a Nevenincs király,
elõállott erre Dióbél királyfi.
Didergett szegényke, reszketett a
keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom; de én inkább mindjárt beszegõdöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a
te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs király a szemét
törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
- Tiéd a jutalom, mert te fegyver
nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb
fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába
pedig libazsíros lángost!”
Ezen aztán szülém is nevetett meg én
is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.