Hat
esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig
nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta
neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy
Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg,
hanem õ maga is. Engedelmes lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész,
mintha csak a szegény jó kis testvére lelke szállta volna meg.
Mégis volt
abban valami szívszaggató, mikor az apa sokszor úgy emlegette Matykót a füle
hallatára, mintha már régen rozmaringgá meg violává változott volna. Reggeltõl
estig rendesen a nagy karosszékben ült, és maga elé meredt világtalan
szemeivel, de néha odaszólított bennünket magához:
- Petykó
fiam! Dióbél! Gyertek, vezessetek le a kriptához!
A nagy kert
füves tisztásán volt a Malajdoki-kripta, föléje szomorúfûz borult,
márványköveit befutotta a lonc meg a vadrózsa. Gáspár úr szeretett itt
óraszámra elüldögélni és suttogni maga elé, és azt Matykónak hallgatni kellett:
- Nos, kis
Matykó, unod-e már magad odalent a nagy magánosságban? Látod, látod, rossz kis
Matykó, ha a haláloddal meg nem szomorítottál volna, a te kis Petykó testvéred
se lett volna ilyen szomorú. De az én szomorúságom elragadt õrá is, és most már
senki se tud nevetni a mi házunknál.
Lassanként
még a beszédet is egészen elfelejtette Gáspár úr. Testét-lelkét megviselte a
hazáért való raboskodás, és a hatalmas daliából fáradt aggastyán lett. Sokkal
törõdöttebbnek látszott Tamás úrnál, és közömbössé vált a világ minden dolga
iránt. Beszéltünk neki a tanulmányainkról, a vizsgáinkról, amiket a városban
tettünk le, de azt vettük észre, hogy hallgat is ránk, nem is. Újságoltuk neki,
hogy Kossuth Lajos is kiszabadult már, de arra is csak bólintott egyet. Csak
akkor sütött ki a régi lelke az arcára, ha reszketõ ujjaival végigcirógatta a
Matykó arcát, és kereste bennük a Petykó vonásait.
- Szép deli
férfi lesz az utolsó Malajdokiból - mosolygott ilyenkor boldogan. - Majd
mondják is az emberek, hogy ej, de nagy esõ lehetett azon a vidéken, ahol ez a
Malajdoki Péter termett.
Akaratlanul
is fölágaskodtam, de aztán le is kushadtam mindjárt. Hiába, ha engem megláttak az
emberek, akkor csak azt mondhatják, hogy ejnye, de nagy szárazság lehetett azon
a vidéken, ahol a Dióbél nem tudott megnõni.
Jó nagyocska
deákok voltunk már akkor, mikor egyszer Bögre Márton nemzetes úr azzal a hírrel
jött haza Pestrõl, hogy ott szerdán volt a vasárnap. Ünneplõ ruhában volt az
egész város, úr és szegény egymás nyakába borult az utcán, úgy éltették Kossuth
Lajost meg a magyar szabadságot.
Ez a szerda
volt: 1848. március 15. Ez a piros betûs nap, amelyikhez fogható nem volt még a
magyar kalendáriumban.
Siettünk a
hírrel a Gáspár úr szobájába. Csöndesen szunyókált a nagy székben.
- Édesapám -
térdelt elébe Matykó -, nagy örömet mondok.
- Tudom én
azt, fiam - kapta fel a fejét a vak ember. - Lengõ zászlókkal, rohanó hadakkal
álmodtam. Láttam a magyar szabadságot...
Fölemelt keze
hirtelen lehanyatlott, s mire én is elébe borultam nagy jó uramnak, nemes
jótevõmnek, akkorra már megállt a szíve dobogása. A rabság rabja a szabadság
hajnalhasadásán látta meg az örök világosság hegyeit.
Könnyhullató szívvel,
nagy jajszó nélkül, csöndben temettük el. Halála híre beleveszett a világ
nyüzsgésébe. Lovat nyergeltek, kardot köszörültek, aratókaszák görbe vasát
halálkaszává egyenesítették a malajdokiak. Rebesgették már, hogy vérrel kell
megvédeni a magyar szabadságot, hív a haza mindenkit, szót fogadni annak elsõ
kötelesség.
A temetés után való nap én is
bementem Tamás úrhoz.
- Nagy jó uram, búcsúzni jöttem.
Hozzám való nagy jóságukat holtom órájáig el nem felejtem.
- Hová mennél, Dióbél? - nézett rám
szomorúan az öregúr. - Hát meguntad már a malajdoki kastélyt?
- Halálos holtomig szolgálnék benne,
ha a haza nem szólítana.
- Vezéreljen az Isten, fiam - borult
a nyakamba Tamás úr. - Én is veled mennék, ha még valami hasznom lehetne venni.
De én már fél lábbal a koporsóban vagyok.
Erõt vettem a sírhatnékomon,
odafordultam a fiatal Malajdokihoz:
- Velem jössz?
- Én? Hogy mehetnék? - felelte
komoran. - Elég, ha az apám meghalt a magyar szabadságért. Én az utolsó
Malajdoki vagyok, nem vesztegethetem el az életemet. Nem is maradok ebben a
fölfordult országban. Megyek a nagyvilágba körülnézni.
Hidegen kezét nyújtotta felém.
Megütõdve néztem rá: ez már megint Matykó volt, nem Petykó.
Az ajtóból még egyszer búcsút
intettem. Matykó összefont karral, keserû mosolygással nézett utánam. Tamás úr
lehorgasztott fejjel állt mellette.