A HEGEDŰ

Ahogy a Cipóhalom tövében elhaladtunk a pántlikás malajdoki legényekkel, meg nem állhattam, hogy föl ne szaladjak a három diófához. Megemberedtek már akkor, s a rügyezõ ágak búcsút ringottak a tavaszi szélben:

- Hej, Dióbél, látjuk-e még egymást valaha?

Lekukucskáltam a nádasba is, hátha Tilinkót is meglátnám valamerre. Gondoltam magamban, legalább muzsikaszóval állnánk be katonának. Mert tudtam, hogy van Tilinkónak hegedûje is, egyszer-kétszer hallottam az öreget cincogni rajta. Igaz, hogy irgalmatlan hamisan szólt. Nem is igen mulatta magát vele, csak olyankor, ha nyári esténként nagy rajokban gomolyogtak föl a szúnyogok a nádasokból. Olyankor végigrántotta Tilinkó a lószõrt a juhbélen.

- Nézzsük, no, melyikünké a sebb muzsika.

Mire harmadszor rántotta végig, akkorra már hetedhét fûzfa ellen zümmögtek a szúnyogok. Amikor aztán Tilinkó is sietett letenni a hegedût.

- Tudtam, hogy ettõl kihull a fogatok, bibasok!

Hát ahogy beérünk a malajdoki fiúkkal a városba, és keressük a nagykocsmában a honvédek sorozószobáját, hallom ám valahonnan ezt az irgalmatlan hegedûszót.

- No, ez csak Tilinkó lehet - néztem körül.

Csakugyan ott ült az öreg a nagy kõkút káváján, kócosabban és rongyosabban, mint valaha.

- Hát te mit csinálsz itt, Tilinkó?

- Hát mit csinálnék? Nem látod, hogy haragusok! Mérgembe hedegilek.

- Kire vagy mérges, Tilinkó?

- Hát a Villám ezsredes úrra. Nem akar bevenni katonának. Azst mondjá, öreg vadzsok mán én arra. Hát azs ürgefogásra nem vadzsok öreg? - mondok. - Hisen könnyebb nímetet fogni, mint ürgét. Utóvégre nekem is hazsám a hazsa, ha nekem csupa vadsedret terem is.

Én egykettõre elintéztem a soromat Villám ezredes úrral, akinek Guyon volt az igazi neve. Villámnak csak a katonái nevezték el, mert sebes volt a keze, mint a villám, s akire leütött, annak már nem használt a forrasztófû.

Engem a többi malajdoki legénnyel együtt mindjárt rábízott egy nagy bajuszú strázsamesterre, hogy tanítson meg bennünket katonásan állni.

- Mert ez a csiribiri népség még azt se tudja, hogy kell majd megállni az ellenség elõtt ‑ mondta tréfálódva.

- Nem is állni akarunk mink az ellenség elõtt, hanem nekimenni - néztem a szemébe bátran az ezredesnek, ámbár egy kicsit meresztgetnem kellett fölfelé a nyakamat.

- Ezt már szeretem - ütött vállamra az ezredes, hogy csak úgy rengettem bele. - Hát aztán van‑e valami kívánságod, legényke? Azt elõre megmondom, hogy kardot, puskát hiába kívánsz, mert az nekünk sincsen. Azt elõbb el kell venni az ellenségtõl.

- Más kívánságom volna nekem, ezredes uram. Tessék bevenni katonának az öreg Tilinkót is.

- Ki az a Tilinkó?

- Vályogvetõ cigány a falumból. Odakint sír-rí az udvaron.

- Hozzátok be.

Kiment a nagy bajuszú strázsamester a cigányért.

- No, more, most lesz már, ami sose volt még. Villám ezredes úr hívat. Úgy állj elõtte, mint a kõszent, mert észre se veszed, mire leharapja a fejedet.

Szeretett volna is Tilinkó úgy állni, mint a kõszent, de mentõl jobban igyekezett, annál sebesebben verõdött össze a két térde.

- Hol termettél, te rezgõ nyárfa?

- Saladjváron sülettem, naccságos óbester uram - pislogott sebesen Tilinkó.

- Hát aztán mi szándékkal jársz itt? - nevetett az ezredes.

- Be akarok állni katonának - kezdett bátorodni az öreg. - Úgy érzsem, engem azs isten is husárnak teremtett.

- No, majd megválik, fiam - mondta barátságosan az ezredes, s kiadta a parancsot, hogy ültessék lóra a cigányt.

- Jaj, én csak gyaloghusár seretnék lenni - jajveszékelt Tilinkó. - Nem barátkozsok olyan állattal, amelyik elül harap, hátul rúg.

Villám ezredes egyre jobban megkedvelte a cigányt. Azt mondta neki, muzsikáljon egyet.

- Jaj, akkor inkább lóra ilek - sóhajtotta el magát Tilinkó, de azért engedelmesen elõkapta a szûre alól a hegedût, és elkezdte ríkatni. De alig fogott bele, az ezredes megint elnevette magát, de most már bosszúsan.

- Hát akkor inkább csak gyaloghuszár légy, Tilinkó. Hanem ha még egyszer ijesztgetni próbálsz a hegedûddel, akkor lehúzatom rólad a piros nadrágot.

Tilinkó állt, mint a cövek, de öreg szívébe hirtelen beleütött a fájás. És mikor egy óra múlva huszárnak öltözve a ládája fenekére rejtette a hegedût, még tán a könny is kiesett a szemébõl.

- Hej hedegí, hedegí, akit én soha meg nem becsíltelek, vagy veslek én téged többet a kezsembe, vagy se.

Hát bizony nem olyan idõk következtek most, hogy hegedût lehetett volna cincogtatni. Egy‑két hét múlva már benne voltunk a nagy lakodalomban, ahol karddal hegedülnek, ágyúval bõgõznek. Nem akarok sokáig idõzni ezeknél az emlékeknél. Békességes, szelíd öregember vagyok már én, és azt tartom, hogy nincs nagyobb átka az istennek, mint a háború. De azért, mikor arra gondolok, hogy én is voltam a Kossuth Lajos katonája, még a toll is fölágaskodik a kezemben, és fölhasogatja a papírt, mintha kardnak erezné magát.

Mikor már az ötödik csatában kergettük meg a németet - mert csak németnek hívtuk abban az idõben az osztrákot -, akkor engem Villám ezredes úr káplárnak léptetett elõ. De Tilinkóból is egész derék vitéz lett. Nem kereste ugyan a sûrejét az ellenségnek, de mindig úgy csikorgatta raja a fogát messzirõl, mintha õ volna a legvadabb oroszlán. A lóval is megbarátkozott, a puskaporszagot is megszokta, de a régi jókedve elveszett valahol.

Abba a ládikába volt zárva, ahol a hegedûjét tartotta, a tilos jószágot. Ha tilos nem lett volna, tán eszébe se jutott volna; így mindig fájt érte a szíve.

Nem is bírta tovább fél esztendõnél, akkor csak elõvette a hegedût. Szép holdas éjszaka volt, valahol a Tisza mentén táboroztunk, tücsökszót hozott a szél a rónák felõl, a fülemülék csattogtak a cserje bogán, mikor a cigány elõször megszegte az ezredes tilalmát. Halkan elõszedte a hegedût, lecsókolta róla a port, aztán a szívére szorítva kilopódzott vele a táborból.

- Drágám, gyenyerím! - gügyögött neki, mint a gyereknek, s bent az erdõ mélyén sírva, nevetve elkezdett muzsikálni. A tücskök is elaludtak, a fülemülék is elhallgattak már, s õ még mindig cincogott. S a fülemülék már megint szóltak, mikor õ hajnal szürkülésén visszalopódzott a vackára.

Attól fogva, akármerre jártunk, valahányszor csak szerét ejthette Tilinkó, mindig kiszökött közülünk, s nádasok közt, erdõk mélyén, sziklák közé bújva, füstös hegyomladékokon ki‑kimulatta magát a hegedûjével. De olyan ügyesen csinálta, hogy sohase gyanakodott rá senki. A legények el is felejtették már, hogy került közéjük az öreg cigány, csak azt tudták róla, hogy jó katona és jó bajtárs. Az ezredes azonban, mikor egyszer véletlenül a szeme elé került, megismerte és rákiáltott:

- No, öreg Tilinkó, megvan-e még a hegedûd?

- Régen salonnát pirítottam már én õnála - felelte egy kicsit szomorúan és egy kicsit ijedten a cigány.

- Azt ugyan okosan tetted - ment tovább az ezredes.

Akkoriban valahol a Sárréten jártunk, ott is ért bennünket az éjszaka. Nemsokára kigyulladtak az õrtüzek, ki is aludtak nemsokára. Híre se volt azon a tájon az ellenségnek, nem volt mitõl tartani, nyugodtan adhattuk magunkat az álomnak. S Tilinkó egész bátran mert kiszökni muzsikálni. Ezen az éjszakán különös gyöngédséggel szorította magához a hegedût.

- Eltagadtalak, eltagadtalak - simogatta bocsánatkérõen a kincset, s már elõhúzta a vonót is, mikor hirtelen elsötétedett a feje fölött a holdvilág.

Meglepetve tekintett föl a tiszta, csillagos égre. Sûrû fekete felhõ úszott el fölötte. Furcsa felhõ volt, mert a suhogását is hallotta. Aztán második, harmadik felhõ is jött az erdõk felõl, s az utolsó meg is szólalt. Azt mondta:

- Kár, kár, kár!

- Nini, hisen ezsek varjak! - mormogott bosszúsan a cigány.

De aztán hirtelen észbe kapott, s elkezdett nyargalni sebesen a tábor felé. Hiszen a varjak nem szoktak éjszaka röpködni. Különösen seregestül! Ezeket valahol az erdõk mélyén álmukból verték föl!

- Lóra, husárok, hátunkon a nímet! - kiáltott torkaszakadtából, ahogy a bajtársai közé ért.

De bizony aludtunk mi mind a két fülünkre. Amelyikünket megrázta Tilinkó, az a másik oldalára fordult, és horkolt tovább, mintha otthon aludna az ereszet alatt a hársnyoszolyán.

- No, dádé, soruls most, mint ürge a lukba - kapott a fejéhez mind a két kezével a cigány, s kiejtette a hóna alól a hegedût. De föl is kapta mindjárt, s a másik pillanatban már zokogott, jajgatott, harsogott az éjszakában az ezred nótája:

Tisza partján van egy szomorúfûzfa,
az alatt van magyar huszár meghalva,
bajtársai karddal ásták a sírját,
három angyal vitte a koporsóját.

Égett az öreg cigánynak a szeme, reszkettek az ujjal, s a húrok csodálatos zengése egyszerre talpra riasztotta az egész tábort. Fél óra múlva az osztrákok elõbukkantak az erdõbõl, s egy óra múlva véres fejjel menekültek vissza. Már aki menekülhetett. Nagyobb részük foglyul esett vezérestül.

Szép piros kendõjével jó reggelt integetett a hajnal az ég ablakán, mikor Villám ezredes az egész ezred szeme láttára megölelte az öreg Tilinkót, aki egyik kezében a kardot fogta, másikban a hegedût.

- Derék muzsikásom - mondta neki -, el nem hagylak halálos holtomig.

S a maga érdemkeresztjét tûzte az öreg vályogvetõ mellére.

Elhagyni azonban már másnap elhagyta. Nemcsak õ, hanem én is. Napvilágon kiderült, hogy a hajnali zenebonában golyó tévedt hõs Tilinkónak a mellébe.

- Nem õ volt a hibás, hanem én, nekisaladtam a setítbe - mondta bosszúsan, amikor az orvos bekötözgette a sebét.

Otthagytuk az elsõ katonakórházban, amit találtunk. Nekünk menni kellett tovább a dicsõség véres mezején.