Mire a huszárságom első esztendejét
betöltöttem, akkorra én is elszakadtam Villám ezredestől. Ő nem is
ezredes volt már akkor, hanem tábornok. Guyon tábornok, a csaták oroszlánja:
így emlegeti a történetírás. Én se káplár voltam már, hanem hadnagy, Dióbél
hadnagy - így hívtak engem, a legkisebb honvédtisztet.
Guyon tábornok Felső-Magyarországon
hadakozott a seregével, én pedig Bicske felé igyekeztem a csapatommal, ott
kellett megtalálnom Damjanich tábornok pirossapkásait. Jó fél napig marsoltunk
már, mikor megállított bennünket Tápiószele.
Tápiószele ma se valami nagy faluja Pest
megyének, a szabadságharc idején pedig még kisebb volt. Nem a háza volt kisebb,
hanem a népe. Aki magabíró ember volt, az mind beállt honvédnek. Asszonyokon,
gyerekeken, öregembereken kívül senki sem maradt otthon a bogárhátú
házacskákban.
Annál nagyobb volt az ijedség, amikor egy
reggel azzal szaladtak haza a kanászgyerekek a mezőről:
- Jön az ellenség! A vezérük maga a
valóságos Hüvelyk Matyi!
Az asszonyok jajveszékelve tördelték a
kezüket, s bizonyára már a jajgatásukkal elijesztik az ellenséget, ha az
öregbíró rájuk nem parancsol:
- Nem ürgeöntés lészen itt most,
asszonyok, hanem harc, háború. Ki-ki vaslapátot, sulykot fogjon a kezébe, avval
köszöntse a kisajtóban a németet.
Maga az öregbíró is leakasztotta a
szögről a kaszát, s kegyetlen haraggal vagdosta vele az orgonabokrokat,
mikor egyszer csak megharsant a trombita a faluvégen.
- Uccu, mákos! - rikkantotta el magát a
bíró. - Hiszen ezek a mieink!
Mert persze
mink voltunk azok, és én magam voltam az a valóságos Hüvelyk Matyi. Nem is lett
ott harc, háború, hanem lett nagy dínomdánom. Tyúkkal, kaláccsal állták utunkat
a szeleiek. A Templom tér zöld pázsitján terítettek. Ott telepedtem le magam is
egy fölfordított hordón, valami kõszentnek a lábánál. Ott fogadtam a
szeleieket, akik mindenféle ügyes-bajos dologban járultak elébem. A szelei bíró
például arra kért engedelmet, hogy õ odaadhassa az apai örökségét az osztráknak.
- Micsoda
kelmednek az apai öröksége? - néztem nagyot a különös kérésre.
- A nevem. Német Andrásnak hívnak.
De én mától fogva Magyar Andrásnak szeretném magamat hívatni.
Jót nevettem a furcsa ötleten, s
odafordultam egy öregasszonyhoz, aki már rég ott ácsorgott körülöttem. Szelíd
szeme, szép fehér feje az édesanyámat juttatta eszembe, akinek hírét se
hallottam már vagy fél esztendeje.
- Mi járatban van, szülém?
Az meg nem egyebet kívánt, mint hogy
õ közelrõl megnézhetné, igaz-e az, hogy a köpenyegem rostává lyuggatták már a
golyók.
- Biz igen, lelkem - mosolyogtam, s
poros kerek köpönyegem szétterítettem a földön. Csakugyan több volt már azon a
lyuk, mint a posztó.
Nem telt bele fél óra, vagyont ért
az a rossz köpönyeg. Teleszórták a szelei asszonyok nyakba való gyönggyel,
ezüst fülbevalókkal, aranygyûrûkkel. Kinek mi drágasága volt, mind oda hányta
rakásra.
- A hazának adjuk, fegyverre,
katonára!
Az öregemberek ritkaságképpen
tartogatott ezüsthúszasokat, a gyerekek krajcárokat dobáltak a köpönyegre.
- Van már hadikincstárunk is -
mosolyogtam, s éreztem, hogy könnybe lábad a szemem. S bizony még sírva
fakadok, ha egyszerre meg nem nevettet valami.
Öreg vak koldus botorkált hozzám a
templom sarka felõl. Egyik kezében bot, avval tapogatta az utat. A szájában
furulya, azt sikoltoztatta a másik kezével. Rongyos szûre sarkát egy lompos
kutya ráncigálta elõre, belekapaszkodva a fogával.
- Nini, az öreg Csiha be akar állni
huszárnak - mondogatták a falubeliek.
A vak ember szomorúan mosolygott,
kivette a szájából a furulyát, és elõrenyújtott kézzel megállott elõttem.
- Szegény koldus vagyok - kezdte
halk, fájdalmas hangon, mire egy ezüstpénzt dobtam a tenyerébe.
- Isten megáldja kendet!
Az öreg Csiha fakó orcája tûzbe
borult. Szétnyitotta a tenyerét, s ujjai közül az ezüstpénz csengve hullott a
köpönyegre. De most már a koldus hangja is úgy csengett, mint az ezüst.
- Nem alamizsnáért panaszkodtam,
hadnagy uram. Azért fáj a szegénységem, hogy én semmit se adhatok a hazámnak.
Legalább vitéz hadnagy úrnak szeretnék valami emléket adni. Fogadja el tõlem a
kutyámat. A Guruj kutyát.
Az emberek kacagtak, a Guruj kutya,
neve hallatára, gyanakodva hegyezte a fülét, magam is elmosolyodtam:
- Jó ember, mit csinálna maga a
kutyája nélkül? Én meg mit csinálnék vele a háborúban?
- Õ a legnagyobb kincsem. Jó szívvel
adtam volna. Egyebem nincs - motyogta zavarodottan Csiha, s kibotorkált az
emberek közül. A Guruj kutya nem sértõdött meg a visszautasításra, inkább örült
neki. Víg csaholással ugrándozta körül a gazdáját.
Én pedig fölkeltem, és körüljártam
pihenõ hadam. Ahogy kerülök-fordulok egyet, megint elõttem áll a vak koldus.
- Vitéz hadnagy úr - mondta reszketõ
hangon -, legalább a botomat fogadja el. Nagyon szép bot. Farkasfej van a
végire faragva.
Azzal idenyújtotta a farkasfejes
botot, amit szelíden hárítottam el magamtól.
- Nem fogadhatom el, jó öreg. Mire
támaszkodna azután, szegény világtalan? Nekem lesz mire támaszkodnom, míg élek:
jó kardom.
Ráütöttem kardomra, s a kardcsörrenésre a
vak ember ijedten rezzent össze.
- Pedig oly szép farkasfej. Érzem a
kezemmel, milyen szép lehet - botorkált odább szomorúan.
Hanem azért harmadszor is csak
visszajött. Most már szinte sírva könyörgött:
- Vitéz hadnagy úr, legalább a
furulyámat fogadja el. Valódi kõrisfa. Csontnyaka van neki. A vége egy kicsit
meg van hasadva, de ha összeszorítja az ember a kezével, nagyon szépen szól.
Abban a percben megdördült Bicske
felõl az ágyú. Fölpattantam a lovamra. A furulyát siettemben a dolmányom alá
dugtam, éppen a szívem fölé. S egy-két perc múlva már Bicske felé robogtam
szakaszom élén. Vak Csiha boldogságtól ragyogó arccal integetett utánam:
- Adjon szerencsét a magyarok
istene!
Adott is. A bicskei csatában az
ellenség elsõ golyója engem talált. Hátrazökkentem a nyeregben. A másik percben
már kirántott karddal vágtattam elõre.
Egy óra múlva vége volt a bicskei
csatának. Az osztrák fûbe harapott vagy elinalt. A pirossapkások kergették õket
a tábori tüzek világánál egy darabon.
Én magam fáradtan heveredtem le a
tûz mellé. Ahogy ott könyökölök, érzem, hogy valami töri az oldalam.
- Ugyan mi lehet ez? - gombolom ki
nagy kíváncsian a dolmányom.
Vak Csiha furulyája volt. Csontnyaka
széttörve, benne a megakadt golyó. Az mentette meg aznap az életemet.