Szaladt már az osztrák mindenfelé a magyar
földön, mint a nyúl, s amikor látta, hogy nem bír a Kossuth Lajos katonáival,
segítségül hívta a medvét, az oroszt. Ez meg jött az első hívásra.
Egyszerre elöntötték a muszkák a magyar rónát.
A mi csapatunknak is jutott belőle
kóstoló. Valahol a Nyírségen akadtunk össze, s keményen megtáncoltattuk
egymást. Ki bírta tovább a táncot, nem tudom én azt megmondani. Valami ostoba
ágyúgolyó úgy elvitte mind a két lábamat, hogy magam is utánuk estem.
Csillagos, meleg éjszaka volt, ahogy szememet fölnyitottam. Nem volt már ott se
magyar tábor, se muszka tábor. Aki ott maradt, az mind olyan csendes ember volt
már, hogy azóta se szólalt meg.
Pergett rám a harmat, és pergett a
szemembõl a könny. Úgy éreztem, nem sok van hátra az életembõl, s - istenem,
hisz olyan fiatal voltam - mégis sajnáltam magam egy kicsit. Szülõfalumat,
apámat, anyámat sose lássam többé? Szép hazám édes szabadságának, aminek
bölcsõjét én is ringattam, többet ne örülhessek?
Fölemelkedtem fektembõl, amennyire
bírtam, s utoljára körülnéztem az alvó mezõkön. Búzát aratni nem értek rá abban
az esztendõben Magyarországon, s a lábon maradt vetésben bûbájosan
pitypalattyoltak a fürjek. Legalább kedves a fülemnek, szívemnek az a földi
hang, amit utoljára hallok. - No, vitézs úr, hány hét a világ? - dörmögi
egyszerre valaki a hátam mögött.
Nagy kínnal hátrafordítom a fejem, s
örömömben elsikoltom magam: - Nini, Tilinkó!
Õ volt biz az, de milyen gúnyában,
teremtõ Isten! Fél bakancs az egyik lábán, fél se a másikon, színehagyott vörös
sapka a fején, vörös sapka tetején egy kopott juhászkalap, rongyos honvédruha
rajta, de ócska szûr annak a tetejében, s nincs nála se kard, se puska.
- Az ám, én vadzsok, az öreg
Tilinkó. Hanem most ne nagyon ismerkedzsünk, inkább saladjunk, mert kergetnek.
- Nem szaladok én már sehova. Nincs
már nekem arra való lábam, elvitte az ágyúgolyó. Én már csak itt pusztulok el.
De most már azt se bánom, te legalább hírt adsz rólam otthon.
A cigány végignézett rajtam
kétszer-háromszor, aztán elvigyorogta magát, s megszorította a kezemet:
- Hát akkor sép álmokat, vitéz úr!
S azzal akkorát rántott rajtam, hogy
egyszerre talpra ugrottam. Nem
volt nekem kutya bajom se. Csak a szele csapott le az ágyúgolyónak, s derékig
rám túrta a földet. Eszembe se jutott örülni, inkább szégyelltem magam, de
Tilinkó a vállamra csapott:
- Sebaj, Dióbél, jobb két lábon, mint
edzsen se! ĺgy
hamarébb elérjük Malajdokot.
- Azám -
kaptam a szón -, mi az újság Malajdokon?
- Hát ott is csak azs, ami másfelé.
Nadzs a setítcség, mikor a nap nem sit. De majd elmondom én azst neked
útközben. Most csak sedd a tenyeredbe a lábad, ost saladjunk Malajdokra.
- Te mehetsz, Tilinkó, ha neked már
elég volt a szabadságból - mondtam haragosan. - De én nem mehetek haza az
édesanyám szoknyáján ülni. Nekem meg kell keresnem a katonáimat.
Tilinkó nevetett, de úgy, mintha
nyúznák. Ráncos fekete képén csörgött a könny.
- No, csak kerezsd, bibas.
De erre már egészen fölmérgesedtem.
Hiszen nem kívánom én, hogy énelõttem minden ember haptákot álljon, különösen
nem kívánom az öreg Tilinkótól, aki kölyökkorom óta tegezett, hanem azért így
mégse lehet beszélni Kossuth Lajos hadnagyával. Meg is mondtam neki mindjárt:
- Hé, Tilinkó közhuszár, vigyázz!
Tán nem tudod te azt, hogy Törõcsik hadnaggyal beszélsz?
A cigány végighemperedett a véres
földön, úgy kacagott.
- Hadnadzs? Jaj, csak figurás ember
vadzs te! Hadnadzs vadzs ám, de a sehul sincs regementben. Madzsar szabadság?
Madzsar hadsereg? Hol van azs már, Dióbél fiam! Kis mise, nagy mise, nincs mán
abbul semmi se. Világosnál körülvett bennünket a tenger muska, lerakatták
velünk a fedzsvert. Én is ott vótam, engem is megsarcsoltak, még a hegedím is
elvették, az isten tüzse pustítsa el üket. Vótam a Kosúr katonája, vadzsok az
ország bujdosója, veled edzsütt, vitézs Törõcsik Dióbél hadnadzs úr. De ha
idejiben hazsa nem eblábolunk innen, még rossabbul is végezshessük. Mert ha a
nímet ránk tesi a kezsét, akkor sose látsuk többet a Csipóhalmot. Mert akkor a
varnyú mondsa a semünknek, hodzs csecse bodsó.
Beszélt, beszélt Tilinkó, mutogatott
is valamit, de én se hallottam, se láttam. A halántékomban zúgott a vér, tüzes
karikák táncoltak a szemem elõtt. Erõvel vissza akartam feküdni a halottak
közé, de Tilinkó belém csimpaszkodott:
- Nem udzs les azs, hé, azst mán
majd csak utoljára hadzsuk. Valahodzs majd csak less, mert úgy még sose vót,
hodzs sehodzs se lett vóna.
Aztán nekivágtunk a világnak.