Szegény szülém egy óra hosszáig
sírt-rítt az örömtõl, mikor beállítottam a majorba. Pedig elõször nem akarta
elhinni, hogy én vagyok. Annyira megnyúltam a hadakozásban, hogy beleütöttem a
fejem a házajtónk szemöldökfájába. Az édesapám meg csak azt szerette volna
tudni, igaz-e az, hogy most már a magyar embernek nem lesz szabad bajuszt
hordani. Mert azt beszélik, hogy a Rosszjancsi úr nem engedi.
- Hát az meg már kicsuda?
- Az most itten mifelénk a kerületi
fõnök. Valami Morvából szalajtott cseh a nyavalyás, Hrosziancsiknak hívják, de
mink csak Rosszjancsinak mondjuk.
- No - mondom -, Rosszjancsi úrról
majd beszélgethetünk még máskor is. Most sietek föl a kastélyba Matykóhoz.
Kitárt karral jött elébem,
édestestvére gyanánt ölelt meg.
- Bocsásd meg nekem, édes Dióbélem,
a gyermekkoromat. Hidd meg, nem rosszaság volt az, hanem az anya nélkül nõtt
gyerek rakoncátlansága. Gõgös is voltam, hirtelen haragú is. Mind elmúlt az
már. Sok könnyem mosta fehérre a lelkem.
Tudtam én ezt, ha nem mondja is.
Odaborultam a vállára, és megfogadtuk, hogy soha többet el nem hagyjuk egymást.
- Elõször is a birtokot hozzuk
rendbe - szõtte a terveket Matykó. - Szegény embereknek adjuk árendába. A
kastélyon is sok a helyrehoznivaló. Mindent veled akarok megbeszélni, hogy
legyen, mint legyen.
Ahogy így beszélgetünk, becsoszog
valaki a tornácra. Furcsa figura-emberke. Fekete bugyogója sárga szegéssel,
kettõs farkú fekete kabátja sárga paszománttal, köcsögkalap a fejében. De ezt a
fejet is érdemes volt megnézni. Mint valami labda, amelyik kirepedezett már a
sok falhozverésben. Két kis repedés a homloka alatt: a két szeme. Egy hosszú
repedés hosszában: az orra. Még hosszabb keresztben: a szája. De olyan hosszú
ám, hogy könnyen bekaphatta volna vele a fülét, s lett volna mit harapni neki.
Azonban õ másra volt éhes.
- Hrosziancsik vagyok - biccentette
meg a fejét.
- Hát aztán? - nézett rá Matykó.
- Mondom, Hrosziancsik vagyok, a
kerületi fõnök.
- Hát az miféle szerzet?
- Majd meg tetszik tudni mindjárt. Valami
Malajdoki nevû fiatalurat keresek.
- Hé, kapd le
a kalapod! - kiáltott rá nekidühösödve a fiatalúr. - Itt nincs valami
Malajdoki; itt Malajdoki Mátyás úr elõtt állsz.
Rosszjancsi
úr csúfondárosan hajlongott.
- Örvendek a
szerencsének. Hrosziancsik vagyok. Téns úr! Nagyságos úr! Méltóságos úr! Ezt a
kis írást hoztam az úrnak.
Kihúzott a
kabátja farkából egy nagy fehér árkus papirost, aminek a homlokán a kétfejû
sasos pecsét feketéllett.
- Tessék!
Abban az
írásban pedig az volt, hogy a rend és békesség okából a lázadó Malajdoki
Gáspárnak minden birtokát elveszi az állam.
- De a nádas
megmarad - vihogott Rosszjancsi úr, s azzal elajánlotta magát. Csak mikor a
kocsijába szállt az udvaron, onnan kiáltott vissza, hogy holnap reggel õ maga
fog beköszönni a kastélyba, és nem kíván senki idegent ott találni.
Még aznap
fölszedtük a sátorfánkat, a szülém sütött útravalóul mind a kettõnknek
kukoricamálét, azzal nekivágtunk a poros országútnak. Az volt a szándékunk,
hogy Matykó beiratkozik jogásznak, én meg tanárságot tanulok.