Fölérni csak fölértünk
Pestre, de hát itt most már mi lesz velünk?
- Éhen veszünk itt az első héten,
mielőtt a tudományba belekóstolnánk - sóhajtott Matykó, ahogy a
Duna-parton ácsorogtunk.
- Ne félj, míg engem látsz - biztattam
nagy bátran, pedig én is úgy meg voltam riadva, mint a tanyai kutya a
nagyvárosban.
Hát egyszerre csak elénk gurul egy
gömbölyű mézeskalácsosmester. Láttuk, hogy az: keze, kötője mind tele
volt mézeskalácskovásszal. Kopott gúnyánkból, poros csizmánkból, hónunk alatt
hurcolt holminkból ő is hamar kitalálta, mi járatban vagyunk.
- Vagytok te egy deák?
- Nem a’, mester. Két deák. Lakást
keresünk - mondom neki.
- Lakás? Kvártél? Tanítasz nekem gyerek,
adom neked kvártél.
- Ketten vagyunk, mester. Nem maradunk el
egymástól.
- Ná? Tanítasz nekem két gyerek, adom
neked kvartél kettõ.
Nem volt biz
az kvartél kettõ, csak kvartél egy. Pincében volt biz az, de legalább az
embernek nem kellett attól félni, hogy kiesik az ablakon. Nem ám, mert nem is
volt rajta ablak. Minek is lett volna? Éjszaka úgyse süt be rajta a nap, nappal
meg úgy sincs otthon a szegény deákember, hanem szalad a kenyér után.
Meg is
találja, ha szalad utána. Találkozott egy emberséges ügyvéd, aki fölfogadott
másolónak. Kaptam tõle minden hétre egy húszast. Találkozott egy becsületes
szabómester, aki rám bízta az üzleti könyvei vezetését. Azért kaptunk mind a
ketten gúnyát. Néha ünnepnapokon azt is megtettem, hogy kimentem muzsikálni a
budakeszi sváblegényeknek. Nem sokat konyítottam a muzsikához, de azoknak ez is
szép volt. Annyi garast hánytak a kalapomba, hogy eléltünk belõle egy hétig
urasan, hol sült tökön, hol pattogatott kukoricán. Közben tanultunk is annyit,
hogy majd szétvetette már a fejünket a tudomány.
Így telt el
szép békességben az elsõ egyetemi esztendõnk. A végét gázoltuk már a másodiknak
is, mikor egyszer azt mondja nekem Matykó:
- Dióbél,
tudod-e te azt, hogy én már második esztendeje a te emberségedbõl élek? Te
keresel mind a kettõnkre. Hát én ezt nem bírom tovább.
- Matykóm, én
csak fekete kenyeret tudok neked keresni. Én nyolc esztendeig éltem a ti fehér
kalácstokon.
- Várj csak.
Szeretnék segíteni a kenyérkeresetben. De én se pékgyerekek nevelõje, se jámbor
szabók íródeákja nem leszek. Nincs nekem ahhoz való türelmem. Hanem vívóiskolát
nyitok a módosabb pajtásaimnak. Egy óra egy forint. Hátha majd lendít rajtunk
valamit. Unom már a sok sült tököt.
Nem akartam vele ellenkezni, tudtam,
milyen hirtelen természetû.
- Ahogy akarod, Matykó!
- Valamikor pompás vívó voltam. Próbáljuk
ki, értek-e még hozzá...
Fogta a botját, én is az enyémet,
elkezdtünk hadakozni. Csitt-csatt, javában csattogtak a botok, mikor ránk
nyitott mézeskalácsos gazdánk, Libór mester.
- Mit csinálnak, fiatal urakok,
hajnalhasadásba? Felveritek egész utca.
- Csatáztunk, Libór mester - felelt
jókedvûen Matykó -, fel akarok csapni vívómesternek.
- Vívó? Aha, tudok aztat. Csiti-csati,
csihi-puhi - sutty, nyakáját lenyiszálni! Olyan nincs megvan! Ha csináljátok
nekem csiti-csati, zsandár csinálja nektek: klipi-klapi! - s olyan mozdulatot
tett a kezével, mint mikor az embernek láncot vernek a lábára.
- Matykó,
ennek a fele se tréfa - mondottam én. - Libór mesternek igaza van. Ebben az
országban még lélegzeni se szabad most, nemhogy karddal játszani.
Matykó nem
szólt semmit. Mérgesen kétfelé törte a botját, s bevágta az ágy alá, aztán
becsapta maga után az ajtót.
Ettõl kezdve
se tett, se vett engem Matykó. Arra büszke volt, hogy olyan szegényemberes
munkát vállaljon, mint én, de arra már nem volt elég büszke, hogy éhen haljon.
Megfeleztem vele minden falatomat, el is fogadta mindig, de mogorván és
kelletlenül. Az egész világra haragudott, de csak énvelem éreztethette.