Amúgy se volt
valami rózsás a deákéletem. Sose tudhattam, mikor kérik tõlem számon, hogy
honvéd voltam a szabadságharcban. Haynau volt akkor az úr Pesten, az az osztrák
generális, aki az aradi vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy vigyáztatott
ránk, mint a tûzre.
Szörnyû idõk
voltak azok, sohase tudhatta az ember, miért viszi be a porkoláb. Elég volt
ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy deákpajtásomat azért gyötörték a börtönben
három napig, mert egy este hangosan imádkozta a miatyánkból azt, hogy „jöjjön
el a te országod”. Ráfogták, hogy azt is Kossuth Lajosra értette.
- Ki lehet az
a sehonnai ember, aki még az Úristennel való beszélgetésünket is kilesi? ‑
tûnõdtünk a pajtásaimmal.
Egyszer aztán
arra is rájöttünk. Közülünk való volt a hírhordó, Holló Pálnak hívták. Bizony nem
érdemelte meg ezt a szép magyar nevet. Sunyi ábrázatú, vékonydongájú legény
volt, édes beszédje, mint a méz, lágy a nézése, mint az írós vaj. Akár kenyérre
lehetett volna kenni.
Hát hiszen
meg is tettük volna ezt szívesen, de nemigen mertünk vele kikötni. Tudtuk, hogy
hatalmas úr a pártfogója. Ahelyett azt tettük, hogy elhúzódtunk tõle. Ahová õ
odadugta a hegyes orrát, ott egyszeribe elvágtuk a szót.
Szép holdas
estéken a Városmajor-erdõre jártunk ki, ha a magyar szabadságról akartunk
álmodozni. No, oda nem jött utánunk a német, de azért mégis kieszelte a módját,
mivel bosszantson meg bennünket. Esti harangszó után katonát állítottak a város
minden sarkára. Annak az volt a dolga, hogy fülön fogjon minden járókelõt:
- Ki vagy, mi
a neved, mi járatban vagy?
Úgy
kivallatta az embert még az öregapja sarkantyús csizmájáról is, hogy elment a
kedve az esti szellõzködéstõl. Le is feküdtek a pestiek abban az idõben a
tyúkokkal. Csak mi, deákok mulattunk rajta nagyokat, hogy a német hogy gyötri
magát miattunk. Utoljára azonban mi is beleuntunk a mulatságba. Ki is eszeltük
szépen, hogy vessünk neki véget.
A mi
kvártélyunkon fõztük ki a tervet két pajtásommal, Sas Gyurival meg Vas Elek
nevezetûvel. Matykót nem akartuk beleavatni, még akkor se, mikor a sok
járás-kelés feltûnt neki, s megkérdezte tõlem egy reggel, mit súgunk-búgunk
annyit.
A hazugság sohase volt kenyerem. Nyíltan
megmondtam Matykónak:
- Jobb azt neked nem tudni, Matykó. Rossz
vége lehet annak, amit mink most tervezünk. Nem akarom, hogy esetleg velünk együtt
te is bajba kerülj. Azért nem tudod meg, mi készül itt. Legalább éntõlem nem.
- Hátha már tudom is! - mosolygott Matykó
gúnyosan. - No, ne félj, nem halászom el elõled a dicsõséget, vitéz hadnagy úr.
Úgyis tudom, azt félted tõlem.
Azzal szokása szerint bevágta mérgesen az
ajtót, s nem is láttam egész nap. Nem is értem rá õvele törõdni, mert sietnem
kellett az egyetemre. Ott súgtunk-búgtunk a két pajtásommal, míg észre nem
vettük, hogy Holló Pál ott settenkedik körülöttünk. Akkor aztán hangosra vettük
a szót:
- Tehát este tíz órakor a Múzeum-kertben!
Ott legyetek ám, ha igaz magyarok vagytok! A maga vermében fogjuk meg a rókát!
Készakarva csináltuk így, hogy a spion
kihallgassa a beszédünket. Bizonyosra vettük, hogy õ is ott lesz este tízkor a
Múzeum-kertben. Ott is volt, úgy bujkált mögöttünk, mint az árnyék.
Mikor aztán láttuk, hogy minden rendben
van, megindultunk ki a kertbõl, de egyesével. Én mentem elõre, engem állított
meg elõször a sarkon az õrálló morva katona.
- Ki vagy?
- Ó Pál - mondtam nyugodtan -, egyetemi
hallgató.
- Mehetsz - eresztette le a szuronyát a
katona, és behúzódott a faköpönyegbe. Akkorra azonban Sas Gyuri termett ott,
nagy hegyesen fütyörészve.
- Állj, ki vagy?
- Én? - kereste a deák az igazolványát. -
Ló Pál, egyetemi hallgató.
- Ejnye, de bolond neved van, hékám
- mormogott a morva, s megint visszabújt a helyére. De akkorra már odarobogott
Vas Elek is.
Verte a talpát a földhöz kegyetlen.
- No,
vagytok-e még többen? - mordult rá a katona bosszúsan. - Mi a neved?
- Az enyém?
Olló Pál.
De már ennek
belevilágított a katona a képébe a lámpásával. Hanem aztán, ahogy a jámbor
arcot meglátta, megnyugodott. Legföljebb azt gondolta magában, hogy ejnye, de
cifra nevük van ezeknek a pesti deákoknak.
Pedig most
jött még csak a legcifrább nevû. Ez ugyan se nem fütyörészett, se nem dobogott,
inkább el akart suhanni. Hiszen észrevétlen akart utánunk kullogni.
De az õr
éppen erre fogott gyanút.
- Hohó, hé -
ugrott eléje -, ki vagy, mit akarsz?
- Pszt, pszt -
csöndesítette kézzel-lábbal a spion, s el akarta magyarázni, hogy õ rendes
ember, s minket akar rajtakapni, gonosz lázadókat.
- Jó, jó -
markolta meg a katona a puskáját -, csak azt mondja meg az úr, hogy mi a neve!
- Holló Pál -
suttogta ijedten a derék fiú.
No, a
katonának se kellett egyéb. Ordított torkaszakadtából:
- Ó, ló,
olló, holló! Majd adok én nektek csúfot ûzni a felsõbbségbõl!
S megrázta
szegény Holló Pált, mint kutya az ürgét. S tán a lelket is kirázta volna
belõle, ha ki nem szalad az istenadta a gúnyájából. De kiszaladt, és úgy
elbujdosott Pestrõl, hogy senki se látta ott többet.
Malajdoki
Matykó pedig, mikor hazaértem a kvártélyunkra, kidugta a fejét a paplan alól,
és azt mondta:
- Ó, ló,
olló, holló!
Azzal falnak
fordult, és úgy tett, mint aki alszik. Lám, gondoltam, mégis kihallgatta a
beszélgetésünket.
Reggel pedig, ahogy fölértem az egyetemre,
mindjárt szuronyos bakák vettek körül, és elvittek abba a nagy épületbe, ahol
ezrével tartották fogva a magyarokat. Volt, aki ott õszült meg, volt, akit
onnan osztrák vártömlöcbe vittek, de volt olyan is, akit éppen csak az udvarra
vittek ki: ott volt a vesztõhely.
Ebben a nagy
épületben egy aranygalléros úr elé állítottak, aki keményen kivallatott, mint
valami országháborítót és elvetemedett összeesküvõt.
- De hát ki
vádol engem ilyen szörnyûségekkel?
- Azt is
megmondom - szólt a pléhnyakú. - Malajdoki Mátyás úr, mától fogva az én
segédem. Nagyon jóravaló fiatalember az, kiváló hazafi, akirõl példát
vehetnének az ilyen éretlen fiatalemberek.
Az elsõ
érzésem a keserû düh volt. Hát magyar ember tehette ezt magyar emberrel? A
második a szívet összeszorító fájdalom. Hát gyerekkori pajtásom, nyomorúságom
mindennapi kenyerének felese, Malajdoki Matykó tette ezt velem? Hanem a
harmadik gondolatom már megkönnyebbített. Hiszen ha Matykó olyan nagy úrnak a
segédje lett, mint a pléhnyakú, akkor nem fog már éhen halni. Nem kell neki
sült tökön és pattogatott kukoricán élnie. Isten bocsássa meg neki, hogy áruló
lett - legalább jóllakik belõle.
Csak mikor
ezen kiörültem magam, akkor gondoltam rá, hogy nini: hát énbelõlem mi lesz most
már? Bánom is én. Az már a pléhnyakú dolga.