Nádi ember korom második
esztendejében történt, hogy Csuri, a róka, egyszer egy malackát fogott a
nádasban, ahol elég sûrûn találkoztunk vaddisznóval. Persze nem bántottuk
egymást, mert miért is volna ellensége a vadember a vaddisznónak? Csuri se
bántotta a malackát, csak éppen megfogta a nyakán a bõrt, úgy hozta a foga
közt, aztán letette elébem nagy farkcsóválással. Mintha csak azt akarta volna
mondani:
- Látod, tudom én, mi a tisztesség,
ezzel fizetem a házbért.
Fölemeltem a malackát, nagyon
takaros kis jószág volt, fekete-fehér csíkos bundában járt. Egy kicsit
visított, de egy marék vízimogyoró mindjárt megbékítette.
- No - mondom Tilinkónak -, ezt
fölneveljük.
- Hadzs ledzsen eccser Nádorságban
is disnótor - vigyorodott el helybenhagyólag az öreg.
Nõtt, hízott a malacka szépen, a
csíkos bundáját is kicserélte egész szelíd színûvel, csak a füle maradt meg
tarkának. Kézhez is szokott úgy, hogy még Csuri is szívelte, akibõl egész
rendes malacpásztort neveltünk.
Az õ kötelessége volt a malackát
legeltetni és fülön fogni, ha nagyon elkóválygott. Ez pedig rendesen olyankor
esett meg, ha Csuri félrefordult egy kicsit vadlibát lesni.
Lehetett már a malacka olyan
háromfertály esztendõs, mikor egy este azt mondja Tilinkó, hogy õ reggel bemén
a faluba.
- Mégiscsak jó lenne azst a
disnótort megtartani - azt mondja -, mert mindig attul félek, eccser itt hádzs
bennünket a malacska, ost vissamén vaddisnónak. Teleraktam a tarisnyám
sulyommal, azson cserélek a faluban egy kis kását, hodzs hurkát is tölthessünk.
„No - gondoltam magamban -, ebbõl a
malacból nem eszel hurkát, öreg pajtás. Mert ezt én nem engedem levágni. Inkább
világnak eresztem szegényt, hadd menjen haza az atyafiságához.”
Ki is lopództam a vacokról, ahogy
Tilinkó elaludt, s kivertem a malackát a nádba.
- Eredj, malacka, míg szépen vagy,
mert holnap ilyenkor már tepsibe fektet Tilinkó.
És aztán aludtam is reggelig, mint a
bunda.
Tilinkó azonban már hajnalhasadtán
útban volt a falu felé, hátán a sulymos tarisznyával. Aludt még az egész nádas,
a gólyák is összebújtak a semlyékben.
Az elsõ, akivel találkozott, a
napocska volt. A nádas szélében úgy a szemébe talált nevetni Tilinkónak, hogy
az öreg akkorát tüsszentett bele, mintha az ég zengene.
„Valami szerencse ér ma” - gondolta
magában, és lekerült a vakdûlõre. Itt ugyan rosszabb az út, mint az országúton,
de alkalmasabb a szegény embernek. Az országúton jönnek-mennek a kocsik,
egymást érik az emberek, s az ilyen helyen nemigen lehet találkozni a
szerencsével. A szerencse ilyenkor ott bujdokol a néptelen mezõkön, az
összeboruló kukoricaszárak árnyékában, a becsukott szemû tanyaházak körül.
Persze, szem kell hozzá, hogy az
ember a szerencsét meglássa. Olyan csókaszem, mint a Tilinkóé. Az elõl ugyan el
nem bújik a szerencse, akár bárányka, akár tyúkocska, akár ludacska képében
incselkedik vele.
Lám, most is észrevette a szerencsét
már a második dûlõben. A szerencse most cirmos cica képében lépkedte a mezei
egereket a salátabokrok közt.
- Megvagy! - ugrott rá a cirmos egy
nagy kövér egérre.
- Megvadzs! - nyalábolta föl Tilinkó
a cirmost. - Udzs lehet, teneked is tudom hasnodat venni.
Azzal betessékelte a cirmost a
sulymos tarisznyába, s elégedetten gyújtott a pipára. Hanem a harmadik dûlõben
hirtelen hátrafordult, mert rávisított valaki:
- Gyuri-i-i, Gyuri-i-i!
Bodor kis malac emelte föl rózsaszín
orrocskáját.
- Nini, ezs a malacska engem hív -
állt meg tûnõdve Tilinkó. - Azst hisem, engem kiskoromban Dzsurinak hívtak.
Egy nagy fejû szitakötõn kívül egy
lelket se lehetett látni a környéken, az is úgy csóválta a nagy fejét, mintha
azt mondta volna:
- Nekem semmi
közöm a malachoz.
- Vadmalacs
les ezs - tekingetett körül Tilinkó, s kieresztette a cirmost a tarisznyából. -
Minek tanáljak én macskát, ha malacsot is tanálhatok?
Azzal leguggolt,
és megrázogatta a tarisznyát, mint a kukoricás szakajtót:
- Csocsa,
csocsa, csocsám, csocsikám!
A vadmalac
egy cseppet se vádaskodott, hanem nagy bizakodva tartott neki egyenesen a
tarisznyának.
- Röf-röf,
röf-röf - mondta barátságosan, s belépett a tarisznyába, mintha csak azt akarta
volna megmérni, hogy milyen hosszú.
Tilinkónak
meg az jutott eszébe, ahogy vállára vetette a tarisznyát, hogy egészen olyan ez
a malacka, mint a mienk, még a füle is olyan csíkos. Tán jobb is volna
egyenesen hazafordulni vele. Azzal együtt ez is megneveledne. Télire lehúznák a
mázsát. S már indult volna hazafelé, mikor a malacka nagyot lökött rajta:
- Ki-i-i,
ki-i-i! - sivalkodott torkaszakadtából, tudakolva kifelé az utat.
Tilinkó összerezzent, s
nekiiramodott a falunak.
„Ha már serencsét adott azs isten,
ne serencsétlenkedjünk vele! - gondolta magában. - Jobb les ezst mindjárt
eladni.”
Ebbe mintha a malacka is
belenyugodott volna, mert egy kicsinység elcsendesedett.
Hanem ahogy az országútra értek,
megint elkezdett izgeni-mozgani, de úgy ám, hogy Tilinkó majd a nyelvét
elharapta kínjában.
„Nini - állt meg pihenni egy kicsit
-, hát miért cipelem én a hátamon ezst a malacsot? Hisen elmén ezs a maga lábán
is. Mintha csak magamét hajtanám. Hova hajtom? Hát a vásárra. Mért adom el?
Kinek mi közse hozzsá?”
Azzal kinyitotta a tarisznyát, s úgy
ugrott ki belõle a malacka, mintha puskából lõtték volna ki.
- Röf-röf-röf - kiabálta boldogan, s
nekiiramodott az országutat fölmérni.
- Hej, te csudar! - rugaszkodott
utána Tilinkó, elhajítva kezébõl a tarisznyát.
Biz azt meg nem tudta volna mondani,
hány rõföt kellett utána szaladni. Mire lefülelte, lógott a nyelve a
fáradtságtól. Pedig most már a tarisznyáért is vissza kellett menni, ölbe fogva
a malacot.
No, azért ugyan mehetett. Akkorra
megtalálta valaki a tarisznyát, s úgy cserélte ki, hogy másikat nem hagyott
helyette.
- Hej, a fürgencsûjit neki - vágta a
földhöz a lyukas kalapját -, tíz malacsért nem adtam volna azst a tarisnyát!
A malacka pedig nyilván érezte a
bûnét, mert alázatosan dörgölõdzött oda a lábához:
- Gyuri-i-i,
Gyuri-i-i! - békítette szegényke.
Tilinkót
elfutotta a méreg, és nagyot rúgott a malackán.
- Még
csúfolódni mers, te! - csikorította el a fogát, s úgy vágta fültövön az
istenadtát, hogy az egyszerre lefogta a szemét. De legalább nem csúfolódott
többet, hanem kimondta Tilinkó keresztnevét, ahogy az illendõség kívánja.
- Gyö-örgy,
Gyö-örgy - ez volt az utolsó szava.
Bezzeg nem
haragudott már Tilinkó, hanem letérdelt a malacka mellé, és az ölébe vette a
fejét. Kínálta papsajttal, kínálta porcfûvel, de a malacka azt mondta, hogy nem
eszik már õ többet korpát se.
- Segény
embernek segény a serencséje! - fohászkodta el magát Tilinkó, visszafordulva
mérgében. S most ez egyszer ügyet se vetett a szerencsére, ha hízott pulyka
képében kínálta is magát az árokparton.
- Baj van,
Tilinkó - fogadtam, ahogy hazaért. - Nemigen lesz disznótor, mert a malacka
megszökött az éjszaka. Nem találkoztál vele valahol jártodban-keltedben?
- Jáj,
dehodzsisnem találkoztam, csak nem tudtam, hodzs ü vót - vakarta a fejét
elkeseredetten öreg kenyeres pajtásom.
Többet aztán
nem mondott se jót, se rosszat, de megfogadta, hogy soha életében nem talál
többet semmit.