Hevertünk
Tilinkóval a nádgunyhó elõtt, Csuri a lábunknál. Nyugtalanul fészkelõdött,
hegyezte a fülét, csóválta lompos farkát, s egyszer elnyikkantotta magát.
- Vesedelem -
vélte Tilinkó.
- Vendég -
mondtam én. Hallottam, hogy valaki töri magát elõre a nádban.
Csuri
felugrott: szétvált elõttünk a nád, s ott állt a vendég. Szép szál ember, de
hajlott termetû, látszott rajta, hogy átvetette már az élet a vállán; az arca
ismerõs, mégis idegen: gyûrött, poros ruhája régi jómód és hosszú bolyongás
mutatója.
Sokáig
néztünk egymásra, végre megszólalt az idegen. Alázatos, szomorú, csengés nélkül
való hangon:
- Nem
ismersz, Dióbél? Engem jobban elváltoztatott a hatalom, mint téged a vadon.
Tudtam már,
ki beszél hozzám, fölálltam, kezet nyújtottam neki:
- Isten
hozott, Matykó, ha jó szándék hozott.
Matykó lehajtotta
a fejét, mint a jégverte búza.
- Nincs már
énnekem még szándékom se. Nem vagyok már én senki, semmi. Csak azért szeretnék
még élni, hogy levezekelhetném, amit ellened meg a hazám ellen vétettem. A haza
már szabad.
Erre a szóra
nyakába borultam Matykónak, és összecsókoltam poros orcáját. Tilinkó Csurit
csókolgatta örömében.
- Ahogy a
haza fölemelkedett, én lezuhantam - bontakozott ki az ölelésembõl Matykó. - A
hivatalomból elküldtek, azt mondták, most már más világ lesz, ott nincs rám
szükség. Az emberek az utcán elkerültek, mint a bélpoklost. Ha a szemembe
mondták, hogy „hazaáruló”, azt még csak elviseltem. De a hátam mögött való
suttogásokat nem bírtam el. Ki kellett szöknöm a világból.
Sokáig hallgattunk mind a hárman.
Csuri az ölembe hajtotta a fejét, és elaludt. Nádország millió békája mind
varrta a papucsot, csak akkor hagytak föl vele, ha olykor elrikkantotta magát
valami éji madár. Tilinkó fölkelt, bement ágyazni, (így nevezte õ azt, mikor
szétterigette a gunyhó földjén a szénát.) Akkor szólalt meg Matykó:
- Elhiszed-e már nekem, hogy
megutáltam magamat? Befogadtok-e magatok közé nyomorúságtok társául? Ti
vezekeltetek az én bûnömért: szabad-e nekem magamnak is vezekelni érte?
Csodaszépen ragyogtak a csillagok,
mintha az Isten ezer szeme nevetett volna le ránk. Meleg harmat hullott az
egekbõl, mintha az irgalom harmata hullott volna a szívemre. Megöleltem
Malajdoki Mátyást.
- Nem vezeklés ez, testvér:
megváltás. Visszaadtad az emberekben való hitemet, az élethez való kedvemet.
Nem nyomorúság ez, testvér: ez a béke, ez a boldogság.
Tilinkónak bekiáltottam a gunyhóba:
- Mától fogva három királya van
Nádországnak: három ágyat vess, Tilinkó!