KINCSKERESÉS

Egy siralom volt abban az esztendőben az egész malajdoki határ. Rossz idő járt, esős tél, fagyos tavasz, száraz nyár: az ősz nem hozott semmit. Támadt olyan éhség a föld népe között, hogy aranyat adott volna a korpakenyérért. Csakhogy nem volt se aranya, se korpakenyere.

Nádország lakóit azonban nem bántotta az éhség. Nekünk tán bõvebb termésünk volt, mint más esztendõben. Meg is osztottuk a boldogtalanokkal, amink volt, de evvel nem sokat segítettünk rajtuk, öt-hat falu népe, örege, apraja mégse élhet meg nádi madarak, nádi emberek kosztján.

Matykó bánatosan hajtotta a tenyerébe a fejét.

- Hej, ha most megvolna a Malajdoki vagyon!

- Az ám, de nem maradt belõle egyéb, csak a diófák - mondtam én -, s az idén azoknak is hajába száradt a dió.

Matykó fölugrott, és a vállamra ütött:

- Te! Az Isten akarta, hogy te most a diófákat emlegesd. Tudod-e még, mennyit emlegette szegény nagyapám, hogy kincs van a Cipóhalomban, csak meg kellene keresni? Keressük meg, Dióbél, hátha megtaláljuk. Nem nekünk magunknak, hanem az éhenhalóknak. Jaj, de sok könnyet föl lehetne vele szárítani!

Magamnak is keresztülvillant a lelkemen a reménység: hátha meg lehetne útjában állítani a rettentõ aratót, az éhhalált. A tenyerébe csaptam Matykónak: - Hát gyerünk kincset ásni!

Fönt kezdtük a munkát a domb tetején, a diófaliget szélén, onnan haladtunk lefelé. Fejsze kellett elõször a mi kincsásásunkhoz: ki kellett vágni a sûrû borókabozótot. Harmatos hajnalon álltunk neki elõször a dolognak. Álmából fölvert cinegék röpködtek a fejünk fölött, hol csúfolódva, hol ijesztgetve.

- Kincs-kincs-kincs! Nincs-nincs-nincs! Nincs-nincs, nincs-nincs, nincs-nincs!

Így ment a dolog egy-két hétig. Hajnalhasadástól napleáldoztáig folyt a szorgos munka, néha megrövidítettük még a holdvilágos éjszakát is. A fejsze után következett az ásó. Elõször lekopasztottuk, azután feltúrtuk a Cipóhalmot. Szépen szaporodtak a gödrök, csak a kincs nem akart elõkerülni. Nyoma se volt sehol. Csendült-pendült néha az ásó, odaszaladtunk mind a hárman: terméskõ volt ott, semmi egyéb. Egyszer már le is tettük a szerszámot, hiszen hasztalan - hiába fáradunk itt, hanem akkor a szívünkbe nyilallott a falu felõl az éhes gyerekek sírása:

- Kenyeret, kenyeret!

Nem mertünk egymásra nézni, csak felvettük megint az ásót. Tovább, tovább! Hiszen nem sok volt már hátra, közel jártunk a nádszélhez. Egyszerre Tilinkó elkiáltotta magát:

- Hej, emberek, mi van itt! Itt azs Áttila kincse!

Lélekszakadva szaladtunk oda: hát mégiscsak igaza volt Malajdoki Tamásnak!

Egy nagy rézüstöt szorongatott Tilinkó, kaparta ki belõle a földet. Mire odaértünk, már le is súrolgatta a fenekét, és nagyon elsavanyodott az ábrázata:

- Nem azs Áttila kincse volt ezs, hanem édesapámé. Õ volt azs öreg Tilinkó, mikor én még csak kis Tilinkó voltam. Egyser elvestette valahol a rézsbográcsot, s nekem húzsta meg érte a fülem: „No, rajkó - azst mondzsa -, oda azs örökség.” Hiába, csak megkerült ezs, mert nekem sánta azs Isten. Ahol ni, még azs a folt is rajta, amit azs öreg Tilinkó vetett rá. Ó, de csak üdzses kezse volt. Áldja meg azs Isten!

Csüggedten hajítottuk el az ásót. A Cipóhalom fel volt ásva, s a mi reményünk elszállt, mint déli napsütésre a reggeli köd. A domb tetejérõl, a diófák ágáról lehallatszott hozzánk a cinegék kárörvendõ szava:

- Nincs-kincs! Nincs-kincs! Nincs-nincs-nincs!

- Kipp-kopp, igenis van, kipp-kopp, azért is van - mintha ezt mondták volna a diók, ahogy a szél az ágakról beleszórta õket a gödörbe.

- No - szólalt meg Tilinkó -, jövõ ilyenkorra tele les a Csipóhalom diófacsemetével. Ha azs a sok dió mind kikel, Malajdokon még azs uccsát is diós rétessel kövezsik.

Összenéztünk Matykóval.

- Tudjuk már, micsoda kincset emlegetett Malajdoki Tamás! Hej, ha szõlõskertet, gyümölcsfaligetet lehetne csinálni ebbõl a malajdoki dombból! Ha Nádországot el lehetne venni évszázados gazdájától, a víztõl s uralma alá hajtani az ekevasnak! Hej, micsoda kincs lenne az!

- Pénz kellene ahhoz, sok - szomorítottuk egymást. - Nekünk pedig nincs, csak pénzecskénk.

Pénzecskének hívják erre mifelénk a réti boglárkát, azt az aranyfejû virágot, amitõl tavasszal szinte káprázik az embernek a szeme.

Tilinkó elfüttyentette magát, s lecigánykerekezett a nádasba öreg csontjaival. Hát ezt ugyan mi lelte? - néztünk össze.

Már akkor szaladt Tilinkó visszafelé. Ugyan mi van a kezében? Csak egy nagy ökörkolomp biz az, aminek ronggyal van betömve a szája.

- Mit tartogatsz ebben, öreg Tilinkó, csak nem kincset?

- Azst én, nem is kicsit - mosolygott az öreg, s kifordította elénk a kolompot. Csengve-pengve hullott ki belõle a sok arany, akár a mesében.

- Ráismers-e a pénzsedre, úrfi? Jut-e még esedbe azs arany azs astalfiában, Dióbél? Azs úrfi küldte ezst neked, te küldted ezst vissa azs úrfinak. Azs öreg Tilinkó azsonban jó helyen tartja azs esit. Minek vinném én est vissa azs úrfinak? - gondoltam magamban. - Majd eljön õ érte, ha süksége les rá. Minek mondtam volna én ezst neked? Bizony még belehajigáltad volna a sárba. No, ugye, hogy csak jó azs öreg a házsnál?

Megölelgettük az öreget, aztán bementünk a faluba mind a hárman. Bekopogtattunk minden házhoz, s minden asztalon hagytunk egy kis segítséget.

- Vegyetek kenyeret, itt a rávaló. De nem adjuk ingyen, meg kell érte dolgozni. Lecsapoljuk a nádast: ti ássátok a csatornát.

A malajdoki határból elfutott az éhhalál, s gondunk volt rá, hogy soha többet vissza ne térjen. Esztendõ múlva fölszabadult Nádország a víz alól, amit elvitt a nagy csatorna. A lakói is elhagyták Nádországot. Mi a diófák alatt vertünk tábort, a vízimadarak elmentek a víz után, s hasztalan csikorogtak a száraz nádbugák, panaszukat nem hallgatta már senki. Elhatároztuk, hogy fölgyújtjuk a nádast. Én az egyik sarkát, Matykó a másikat, Tilinkó a harmadikat.

Matykó leghamarabb elvégezte a munkáját: nagy piros lángnyelv csapott föl az égre. Lengett‑lobogott, s hogy ne magában lengjen-lobogjon, én is közévetettem a csóvát a száraz nádnak. Hanem a harmadik sarok csak nem akart kigyulladni, hiába vártunk. Nyilván elaludt az öreg Tilinkó.

Dehogy aludt, dehogy. Ott ült a parton, térdére támasztva a karja, karjára a feje, bámult maga elé. Nézte, hogy milyen szépen ölelkeznek a pirosló lángok, s hogy szórja föl az égre a föld a maga csillagait.

- Hát te, Tilinkó, elfelejtetted a magad dolgát?

Az öregnek kibuggyant a szemébõl a könny:

- Nem dzsujtom én föl a nádast. A hazsámat. Nincs nekem ahhoz sivem...

Hetekig égett a nádas, hónapokig pislogott a hamu alatt a parázs, s kerek egy esztendõ telt bele, mire föl lehetett szántani, be lehetett vetni a malajdoki nádast.

Malajdoki nádas? Hol van az már! Piros tornyú temploma, csupa cserép tetejû háza van annak a tiszta szép falunak, amelyik a helyén áll. A neve: Újmalajdok. A népe a legdolgosabb, legtisztességtudóbb, legdúsabb nép messze-messze földön. A bírója Újmalajdoknak: Malajdoki Mátyás. Itt senki se tudja róla, hogy valaha méltóságos úr volt, csak Matykó bácsinak hívja mindenki, s ez neki jobban esik, mintha fölséges úrnak szólítanák. Az újmalajdoki iskolamestert meg Dióbél-Törõcsiknek hívják. Azt beszélik róla, hogy Kossuth Lajos katonája volt valaha...

Bíró, tanító együtt élnek, együtt laknak, együtt járnak, mint édes egytestvérek. Együtt laknak a három diófa alatti fehér falú, hajnalicskás tornácú kis házban. Együtt járnak az iskolába, gyerekeket tanítani szépre, jóra, együtt járnak békességet, szeretetet hirdetni a faluba. Együtt járnak ringó vetések, gazdagon megáldott szõlõk közt, s boldogan mondogatják egymásnak:

- Emlékszel? Ott volt a nádkunyhónk, ahol most a templom van.

Együtt bolyongnak a régi Malajdok elhagyott utcáin, ahol térdig fölbokrosodott már a gaz. Ember nem lakja már azt, mind átköltözött a népe Újmalajdokra. Bíró, tanító együtt mennek mindennap a temetõbe is, s elbeszélgetnek annál a sírnál, amelyik fölött legdúsabban nyílik a vadrózsa, leghangosabban dong a vadméh. Fejfájára csak ennyi van írva: