|
Mosolygó egével, langyos szellőivel,
csörgő ereivel, menyasszonyruhás fáival, bimbózó virágaival, dalos
madaraival nagyon szép az ifjú tavasz. Csupa ígéret, csupa reménység. Csupa
bizakodás, csupa vágyakozás az ember lelke.
Szép, szép a tavasz, hanem azért mégis
jobban szeretem én az olyan derült őszt, mint ez a mostani. Olyan nyugalom
árad el az egész világon, mintha az Isten lelke lebegne felettünk, aki
betöltött mindeneket az ő áldásával. Aki nemcsak ígért: adott is, nemcsak
reménységet bimbóztatott: gyümölcsöt is érlelt.
Igaz, nem olyan vidámkék most az ég, mint
tavaszon, hanem fátyolos a mosolygása, mint az öreg emberé. Álmosan hunyorgat a
napocska. Sebaj, rászolgált a nyugalomra, megérlelte tüzével aranyszemű
gabonánkat.
Igaz, lustán csacsog és köddel takaródzik
a patakocska, mely az újmalajdoki malmot hajtja. Sebaj, hadd pihenjen el
szegény, elvégezte dolgát! Aranyszemű gabonánkat lánglisztté őrölte,
lesz kalács a rácson, ha jön a karácsony.
Igaz, leperegnek virágaink, s úgy ingatják
ágaikat a fák, mintha kezüket nyújtanák búcsúra. Sebaj, kigyönyörködtük
magunkat a virágok pompájában, s méhecskéink telehordták mézzel a kaptárt.
Piros gyümölcsüket, édes gyümölcsüket
ideadták a fák: hadd pihenjék ki magukat a jövő tavaszig!
Ti is, öreg
diófáim, aludjatok szépen, öreg szemem megnyugoszik derék törzseteken, hatalmas
koronátokon, mely annyiszor betakart esõben, napsugárban. Úgy álltok itt, mint
õrszemei a falunak, mely alattatok nevekedett. Megvagytok erõben, egészségben,
nem hiányzik közületek csak egy, a Matykó fája. Azt kivágtam: belõle faragtam
koporsót Malajdoki Mátyásnak, mikor munkás élet, boldog öregség után magához
szólította az Úr az égi mezõkre...
Hanem azért nem maradtam magam. Körüllebeg
azoknak a képe, akiket szerettem, s körülvesznek azok, akik szeretnek:
Újmalajdok népe. Aztán van itt még valaki, aki velem van lépten-nyomon, soha el
nem marad tõlem. Most
is itt hever a lábamnál, s nézi, hogy írok. Csuri, a nádi róka. Oda se néz öreg
barátom annak az elkésett sárgarigónak, amelyik Dióbél fájáról rikoltozik rám:
- Kell-e dió, fiú?
Eredj, bolondos rigó, eredj! Nincs
már dió se, nincs már fiú se. Öregember vagyok, s hálát adok az Istennek, hogy
befejezhettem ezt az írásomat az öreg diófák alatt. Megírtam az életem történetét,
mielõtt a Jóisten pontot tenne utána. Lehet, hogy nem olyan érdekes, amilyennek
én látom, de egyet meg lehet belõle tanulni: hogy nincs boldogság ezen a
földön, csak annak, aki embertársait szereti.
.oOo.
|