DIÓBÉL KIRÁLYFI
Ezekben az ínséges időkben igazság
szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis
ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a
kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a
házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.
Ha emiatt nagyon búnak eresztettem a
fejemet, édesanyám mindig az ölébe vett, és megcirógatta a fejemet:
- Nem tesz az semmit, lelkem gyerekem.
Látod, Nevenincs királynak is Dióbél királyfi volt a legkisebb fia, mégis azé
lett a királyság.
Olyan sokszor elmondta nekem szülém ezt a mesét,
hogy még most is szóról szóra tudom. Föl is jegyzem, hátha lesz olyan
babszemjankó kisgyerek, aki megvigasztalódik rajta.
„Nagy volt a bánata Nekeresdországban
Nevenincs királynak. Szíve facsarodott, könnye záporozott, öregbéresének ahogy
panaszkodott:
- Se éjem, se napom, tenger a bánaton; ami
szívem nyomja, ki nem tálalhatom.
Okos ember volt az öregbéres, mindig a
keze ügyében tartotta az eszét.
- Eljárt rajtam az idő - folytatta
Nevenincs király -, de még meg is gázolt. Eltörik a kis sótartó, öreg vagyok,
sírba hajló.
- Nem baj az - vigasztalta koronás
gazdáját a bölcs öregbéres -, csak a lepény megmaradjon, száj majd csak akad
hozzá. Három fia van Felségednek, telik gazda a koronára.
- Irósvaj, itt a baj - potyogott a könnye
az öreg királynak. - Három csillag közül melyik legfényesebb? Három
fenyőszál közt melyik legderekabb? Három sasmadár közt melyik legsebesebb?
- Ezért ugyan egy cseppet se rontsa magát,
uram királyom - pittyesztette el a száját az öregbéres -, mert ez sokkal
könnyebb munka, mint a lópatkolás.
Örömében olyant vigyorgott a Nevenincs
király, hogy mind a harminckét foga kilátszott volna, ha mind el nem
hullajtotta volna.
- Beszélj, szolgám; ezüstbe vágatlak,
aranyba öntetlek, ha okosat mondasz.
- Idáig Fölséged tartott el kaláccsal, azt
szolgálom most meg az okos tanáccsal. De nem ezüstjéért, de nem aranyáért: adom
a tanácsot egy vörös krajcárért.
- Jaj, nagy fát mozgatsz, lelkem gyerekem
- motyogott a Nevenincs király -, nincs nekem egy vörös krajcárom se.
- No, hát akkor azt is én adom - mondta
kevélyen az öregbéres, s kivett a szűrujjából egy vörös krajcárt. - Hív
szolgálatommal, sok fáradságommal ezt mind én takarítottam meg. Kinek a képét
látod ezen, felséges király?
- A magamét látom, mintha csak a tükörbe
néznék - gyönyörködött Nevenincs király a saját képmásában. - Karika a szemem,
szélfogó a fülem, a pisze orrom is enyémnek ismerem.
- No, ha
tükör, tedd a falra. Három királyfi fiad van, szólítsd õket elõ. Aranyos
nyilakkal vegyék célba királyi képmásodat a vörös krajcáron. Aki legjobban
célba talál, arra hagyd a birodalmad.
Az öregbéres
még fel se jármozta az ökröket, már akkor a falra volt szögezve a vörös
krajcár. A másik falat a három királyfi támogatta. Tegez a vállukon, számszeríj
kezükben, kérdés a szemükben: mire kell célozni?
- Cél az én
ábrázatom, koronám a jutalom - hirdette ki a Nevenincs király. - Egyet tapsolok
a legnagyobb fiamnak, kettõt tapsolok a középsõ fiamnak, hármat tapsikolok
legkisebb fiamnak.
Egyet tapsolt a Nevenincs király.
Elõállt erre Nyakigláb királyfi, sas volt a szeme, acél a keze.
- Ha a bal füledbe beletalálok én,
az enyém lesz akkor korona és lepény.
De bizony úgy fúródott bele a
krajcáron a képmás bal fülébe a nyíl, hogy Nevenincs király az igazi bal
füléhez kapott oda.
- Hej, mákos béles, ez a szem az
éles!
Kettõt tapsolt király õfelsége, elõ
is állott rá Telezsák királyfi. Borotva a szeme, villám volt a keze.
- Nyilam a jobb füledbe, koronád a
fejembe.
De olyant csendült az a nyíl a
képmás jobb fülébe, hogy az igazi füle is csengett bele a királynak.
- Malackörmös bableves, ez a kéz ám
a sebes!
Hármat tapsolt a Nevenincs király,
elõállott erre Dióbél királyfi.
Didergett szegényke, reszketett a
keze, teleszaladt könnyel lenvirágszín szeme.
- Apám és királyom, életem-halálom kezedbe
ajánlom; de én inkább mindjárt beszegõdöm kisbéresnek, mint hogy a nyilammal a
te képmásodat összelövöldözzem.
Nevenincs király a szemét
törölgette, Dióbél királyfit szívére ölelte.
- Tiéd a jutalom, mert te fegyver
nélkül is a szívembe találtál. Hajdúk és vitézek! Hamar szaladjatok: legkisebb
fiamnak koronát hozzatok. Vállára palástot, selymet, tulipántost, a markába
pedig libazsíros lángost!”
Ezen aztán szülém is nevetett meg én
is, ámbár biz én az egész királyságomat odaadtam volna a lángosért.