VÉGES-VÉGIG CSUPA PRÓBA

Nagy eszirõl volt nevezetes apám, hanem azért most mégis megcsalatkozott. Nem karbunkulusok meg aranydrágaságok voltak az elásott vasládikában, hanem Kossuth Lajos levelei, amiket Gáspár úrnak írogatott az ország dolgairól. Ezek is kincsek voltak, csakhogy nagyon veszedelmesek. Bécsben már akkor nagyon féltek a fiatal követtõl, aki olyanokat hirdetett az országgyûlésen, hogy az isten nem tett különbséget nemesúr és szegény jobbágy közt, és hogy a magyarnak is jussa van a szabadsághoz. Gáspár úrra is azért néztek görbén, mert akármilyen gazdag nemesúr volt, nagy barátságot tartott Kossuth Lajossal.

Úgy nézett rá, mint a napra, s úgy õrizgette a leveleit, mint a szentírást. Elégetni véteknek tartotta volna õket, ha pedig magánál tartja, bajba keveredik, mint ahogy Tilinkó kifülelte. Ezért kellett õket elásni éjnek éjszakáján.

Persze nekem már a bajuszom kezdett ütközni, mikor mindezeket a dolgokat megtudtam. Gyerekésszel csak annyit tudtam, hogy nekünk nagyon felvitte az isten a dolgunkat. Édesapámból majoros gazdát csinált az uraság, engem pedig beparancsolt a kastélyba. Úgy volt, hogy urasági inast nevelnek belõlem.

Szép zsinóros ruhát varrattak a számomra a Dudaorrú Bojtok szabóval, a lábamra meg Csömödér Varga szabott szép sárga csizmát, akit csak Nyárveszti Vargának hívtak, mert nyáron sose dolgozott.

- Most már igazán olyan vagy, mint egy királyfi, édes gyerekem - nevetett rám az édesanyám szeme.

A cifra gúnyába csak beleszoktam volna én, hanem a hivatal nemigen fûlt a fogamhoz. Hol a szõnyegben botlottam hasra, hol a tükrös padlón vágódtam hanyatt. Az uraság szobáiba azután nem is igen eresztgettek be, csak a cselédfertályban tanítgatott a hopmester úr az inasi tudományokra.

Bögre Mártonnak hívták a hopmester urat, szólítani pedig nemzetes uramnak kellett. Kis kerek öregember volt, és mindig olyan gangosan lépkedett, mintha tojáson járna. A szót meg úgy eresztette a foga közül, mintha szûrné.

- Hogy hívnak, te gyerkõc?

- Engem Dióbélnek.

- Engem meg nemzetes úrnak, érted-e?

- Értem hát.

- No, ha érted, akkor tanuld meg azt is, hogy téged se Dióbélnek hívnak. Van neked rendes neved is. Törõcsik, ugye ?

- Az.

- No, Törõcsik, hát mindenkit a rendes nevén kell szólítani, tudod-e? Mindenkinek meg kell adni, ami illeti. Hát most már hadd hallom csak, engem hogy szólítasz.

- Hát úgy, hogy: Bögre!

- Nagy szamár vagy te, öcsém - vörösödött el mérgében fülig az öregúr, így megadván nekem is, ami illetett. - No, hadd látom, tudsz-e hozni egy pohár vizet.

Hát hogyne tudnék! Megyek az almáriumhoz, fölállok a kis székre, fogok egy poharat, teleöntöm a korsóból:

- Tessék, nemzetes Bögre úr!

- Nem ez az úri szokás - csóválta a fejét a mester. - Tálcán vagy tányéron nyújtja át az ember az italt annak, akit kiszolgál. Próbáljuk csak újra.

„No, fura szokásuk van az uraknak - gondoltam magamban -, de hát nekem mindegy. Ha ez a regula, csináljuk így.”

Azzal fogom a poharat, viszem a tányéroshoz, leemelek róla egy rózsás tányért, beleöntöm a vizet a pohárból, nyújtom a mesternek:

- Tessék, nemzetes Bögre úr!

Kíváncsian vártam aztán, hogy issza ki most már a tányérból a vizet. De nem azt csinálta, hanem kirántotta a kezembõl, s úgy vágta volna a fejemhez, hogy énbelõlem mindjárt törött dióbél lett volna, ha éppen akkor nem nyílik az ajtó, és be nem lép rajta Tamás úr, az öregebb uraság. Méltóságos járású aggastyán volt, nagy, galambfehér szakálla, bérces homloka és melegkék szeme, mint a mosott égbolt. Nem járt olyan peckesen, mint Bögre úr, mégis jobban megérzett rajta a nagy úr.

- Na, mire végzi, Márton? - kérdezte nyájasan.

- Ezt a kis nevendéket tanítgatom az úri tudományokra - görbítette le mesterem a vastag nyakát.

- Hát hogy hívnak téged, kisfiam? - tette a vállamra a kezét az öregúr.

- No, felelj szépen - integetett a hopmester -, ahogy tanítottalak. Hogy hívnak téged?

- Dióbélnek.

A hopmester dühösen rántotta fel a szemöldökét a homloka hegyibe, de Tamás úr elnevette magát:

- Ejnye, de helyes neved van, Dióbél. Magad is egészen helyes fickó lehetsz. Úgy nézem, igen egyidõs vagy a két kis unokámmal, a Petykóval meg a Matykóval. Hát aztán olvasni tudsz-e már?

- Tudok.

- Mit tudsz olvasni, Dióbél?

- Meg tudom olvasni, hogy a szarkafészekben hány tojás van.

- No, akkor többet tudsz, mint én - kacagott az öregúr -, mert én már rég nem szoktam tojást olvasni a szarkafészekben. De azért gyere be hozzám, hátha én is tudok egyet-mást, amit te nem tudsz.

Így kerültem a hopmester úr keze alól a Tamás úr keze alá, így lettem kisinasból az uraság kis barátja.

Gáspár urat ritkán láttam, mert nemigen tartózkodott Malajdokon. Leginkább Pozsonyban járt az ország dolgában meg Bécsben a két kisfiánál. Valami német grófnõ volt az anyjuk, de hamar elhalt, s a gyerekek ott nevelõdtek a nagyanyjuknál, Tamás úr minden héten kapott tõlük levelet, s azokat nekem mindig meg kellett néznem.

- Látod, ez a szép, tiszta, rendes írás a Petykó írása, ezeket a verébfejû, girbegörbe betûket meg a Matykó veti. Petykó szelíd galamb, Matykó vad csikó.

Egy-két hónap múlva már nemcsak néztem a leveleket, hanem olvasni is tudtam õket. Tamás úr maga tanított meg az ábécére, s nem gyõzött rajta csodálkozni, hogy milyen jól fog az eszem.

- Tudós ember lesz a fiából, Törõcsik - biztatta az apámat, aki minden szombat este bejött értem a majorból, hogy a vasárnapot velük tölthessem.

Míg a télben tartott, addig ki is voltam én békülve a tudományokkal, hanem tavasz fele már nem volt maradásom a kastélyban. Kizöldültek a mezõk, jobban szerettem volna én ott bukfencezni, mint a könyvek mellett ásítozni. Az ekecsikorgásba is belesajdult a szívem: inkább a Csákót meg a Bimbót terelgettem volna, mint hogy lúdtollal szántogassak papírbarázdákat. A nádas zöld bokrétája is csalogatott: megint szerencsét kellene próbálni Bibolygós Bedegivel, hátha most már megtalálnánk azt az íneresztõ füvet.

Éppen dinnyeültetés volt a majorban, mikor azt mondom egyszer az édesapámnak:

- Én nem megyek vissza többet a kastélyba. Én itt maradok. Gazdaember akarok lenni én is.

- Én azt se bánom - nevetett apám. - Tégy vele próbát. Hány esztendõs is vagy te most, lelkem kis gazdám?

- Hat, édesapám.

- No, hát akkor lépj hatot. Amekkorát kilépsz, akkora lesz a dinnyefölded.

Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettõnek is - akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.

- Minden lépésnél ültess el egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.

Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordónk, s mindnyájának a hajába az volt bevésve: „Dióbél gazdáé, senkié se másé.”

Szaladok másnap reggel a földemre: hát alszanak a dinnyemagok jóízûen, s eszük ágában sincs fölébredni. Úgy is mentem én be a majorba, mint akit orron vertek.

- Mi baj, gazduram? - nevetett rám édesapám.

- Még most se teremnek a dinnyéim - tört el a mécsesem.

- Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál - csendesített édesapám. - Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted õket, meg se fogják.

„No, majd kivárom én azt” - gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az elsõ dinnyemagot a fészkébõl.

- Hadd nézlek, megfogtad-e.

Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.

- Ott bújt volna ki belõle a gyökerecskéje meg a száracskája - magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.

Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felõl, másnap megint elõkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtõl. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?

A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: elõbújt szépen magától is. Két szívformájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a napsugárban, mikor odaértem.

- Dióbél gazdáé, senkié se másé! - örültem neki, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam vele apámhoz, és már messzirõl dicsekedtem neki:

- De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?

Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott :

- De hát minek tépted ki, te bolondos? Most már odavan az egész kerted.

Ríva fakadtam, és elszakadtam a gazdapályától. Visszakeseredtem a tudományokhoz.