MIKOR A DIÓFÁKAT ÜLTETTÜK

El is felejtettem még eddig mondani, hogy ezt a történetet én három öreg diófának az árnyékában írom. Úgy borulnak össze fölöttem, mint valami hatalmas sátor, öreg fák, öregember - ülünk mink össze nagyon.

Hanem azért én mégis öregebb vagyok, mint a fák. Hiszen az egyiket ez az én ráncos, fáradt, öreg kezem ültette közülük, amelyik most olyan nehézkesen csúszik a papíron. Akkor puha, fehér kis gyerekkéz volt, könnyû, mint egy pillangó.

Úgy történt az, hogy egy este azt mondja Tamás úr, ahogy a cselédek letakarították az asztalt:

- Gyerekek, aki reggeli második kakasszóra talpon lesz, az kikísérhet az ányási erdõbe, Pongrác apóhoz, az öreg vadászmesterhez.

Persze mind a hárman talpon voltunk már elsõ kakasszóra, s nekivágtunk a világnak még a hajnali harmaton. Nemcsak Tamás úr jött velünk, hanem Gáspár úr is. Fülheggyel ki is értettem a beszélgetésükbõl, hogy baj van az öreg vadászmesterrel. Azt panaszolta a tiszttartó, hogy nagyon öreg már Pongrác apó, s tisztelet-becsület neki, de nem való már a jágerségre. A szeme se jó már, az ereje is elfogyott, s nem tud már parancsolni se. Ügyet se vetnek már az ilyen öreg emberre az erdõkerülõk, a hajtók. Meg is üzente erre az uraság Pongrác apónak, hogy kitelt az esztendeje, adja át másnak a puskát. De a vén jáger nem hagyta magát. Azt üzente vissza, hogy egy szó se igaz abból, amit õróla beszélnek. Az igazság az, hogy a szemével húszesztendõs korában se látott annyit, mint most; se ennyi erõ nem volt benne soha; parancsolni pedig most többet parancsol, mint egész életében bármikor parancsolt.

- Hát majd megválik, hány zsákkal telik - mosolygott Tamás úr Gáspár úrra. - Annyit mondok neked, fiam, hogy nem engedem elvenni Pongrác apó kenyerét. Tudod, egyik öreg holló nem vájja ki a másik öreg holló szemét.

Fahegybe járt már a nap, mire az ányási erdõbe kiértünk. Az öreg jágert nagy munkában találtuk. A gunyhócskája elõtt volt egy terebélyes diófa, azt kicsavarta a szél, most éppen annak az ágait fejszézte.

- Egyidõs volt velem - mondta szomorúan. - A születésem örömére ültette az édesapám, isten nyugtassa szegényt. Most már vége. A fának is, meg az embernek is. Egyszerre telt ki az esztendeje velem.

- Hányadik esztendõdet gázolod már? - kérdezte az öreg uraság az öreg cselédet.

- A hetvenedik gázol engem, kegyes jó uram - felelte a vadász alázatosan.

- Nono - szólt bele Gáspár úr -, az üzeneted is nagyon hetvenkedett, amit küldtél. Azt üzented, húszesztendõs korodban se láttál annyit a szemeddel, mint most.

- Az is igaz - nyögött az öreg jáger -, mert most mindent duplán látok. Az én szemem már kettõt mutat, ahol egy róka szalad is.

- Hát az a nagy erõ, amivel dicsekszel?

- Az is megvan - pislogott az apó sebesen. - Mert most, mikor leszállok a lóról, mindig lerántom magammal a nyerget is. Az pedig meg nem esett velem, míg fiatalabb voltam.

Olyan jót nevettek az uraságok, hogy a könnyük is csordult bele.

- No - rezgette Tamás úr szakállát a kacagás -, most már azt is elhisszük, hogy soha életedben nem parancsoltál annyit, mint most.

A jáger most már egész nekibátorodott mosollyal magyarázta:

- Szent igaz, kegyes jó uraim. Mert míg fiatalabb voltam, elég volt egyszer mondani akármit: mindenki szaladt teljesíteni. De bizony most már hússzor is ki kell adnom a parancsot, míg megfogadják.

De erre már a Gáspár úr komoly arcán is kisütött a nevetés. Kezet nyújtott a jágernak:

- Úgy látom, öreg, legény vagy te a talpadon még most is. Ne félj, nem is lesz itt addig más jáger, míg én vagyok a gazda, s aki jó barátságban akar velem maradni, az ne merjen többet énelõttem szót tenni ellened!

Azt se tudta erre az öreg, mit csináljon örömében. Mindjárt meginvitált bennünket ebédre. Fõz õ, azt mondja, olyan varjúpaprikást, hogy olyant még a püspök se eszik.

- Köszönjük szépen a jószándékodat - mosolygott Tamás úr -, de most nem kérünk a varjúpaprikásból. Még megtanulnánk tõle károgni.

- No, akkor legalább a kis uraságoknak szíveskedek valamivel - nyúlt a zsebébe a jáger. - Ezt a kilenc diót a szegény halott fa hegyében találtam. Tessék, fogadják el tõlem a kis uraságok.

Mind a hárman kaptunk három-három diót, Tamás úr pedig megfogta a kezünket:

- Mondok én nektek egyet, gyerekek, kettõ lesz belõle. Kaphattok otthon diót, amennyit akartok, ezeket kár volna megenni. Sokkal szebb lenne, ha elültetnétek õket. Pongrác apó se sajnálná akkor az öreg fáját. Egész erdõ lenne az ivadékaiból. Ti meg eldicsekednétek vele öregkorotokban, hogy már gyermekkorotokban erdõt ültettetek magatoknak.

Hát nagyon nekiörültünk a diófaültetésnek. Én már fúrtam is a fészket a földbe a sarkammal három diócskának, amikor Gáspár úr megszólalt:

- Nem úgy lesz az, gyerekek. Hazafelé úgyis a Cipóhalom mellett megyünk el, annak a hegyibe kell ültetni a diófaerdõt.

Hancúrozva szaladtunk hazafelé az erdõbõl, a szélére már odalátszott a Cipóhalom. Úgy púposodott ki a síkságból, mint valami temérdek nagy cipó, amit óriások gyúrtak. Csakhogy a Cipóhalmot nem arra szánta a teremtõ, hogy kenyeret teremjen. Telenõtte szúrós bokrával a boróka, a borókabokrokat összeszõtte-fonta a szíjas iszalag; égi madarakon, mezei vadakon kívül járni se tudott itt más. Kis gyalogösvényt vágtak a bozóton keresztül a falusi népek. Ott jártak le csikászni, nádvágni, sulyomszedni azokba a nagy nádrengetegekbe, amik a halom túlsó tövében kezdõdtek, és húzódtak el irdatlan messzire.

Kimelegedtünk, mire fölcihelõdtünk a halom tetejére, ahonnan nagy határ földre el lehetett látni. Alattunk a nádas, egy óriási zöld bársonyabrosz, amelyik ing-leng, libeg-lobog minden szellõlebbenésre, susog, zizeg minden fuvallatra. Kivirágozva a nevenincs vízivirágok tarka bokrétáival, telehímezve bujkáló erek ezüstpántlikáival. Szemnek tetszõ szépség, aminek ember még soha hasznát nem vette. Réti farkasnak, nádi rókának, kígyónak, békának, vízimadaraknak sivatag tanyája. Ember lakója nem volt annak, csak az egy Tilinkó, akinek a nádas volt az igazi hazája. Néha fél-fél esztendeig se bújt elõ belõle.

Öt falusi tornyot lehetett a nádason túl megolvasni a Cipóhalomról, a hozzájuk tartozó öt faluval, az mind a Malajdokiakat vallotta ura-gazdájának, öt faluban harangoztak delet, mire Gáspár úr kilenc kis gödröt lyukasztott a vashegyû botjával a dombtetõn.

- No, gyerekek, elõ a diót! Kezdjed, Dióbél!

Vörös lettem, mint a pipacs, és ez egyszer szerettem volna még kisebb lenni, mint amekkora voltam, hogy dió helyett magam bújhassak a gödörbe.

- Én... én megettem útközben a diómat - vallottam be pityeregve.

Nagyot kacagott erre Matykó:

- Nagybél vagy te, nem Dióbél!

- Hát majd te adsz neki a tieidbõl - parancsolta neki Gáspár úr.

- Én? Nem adok én! - vont vállat Matykó. - Nekem sincs. Én eldobáltam õket még az erdõben. Mókust akartam velük lõni.

- Nem baj az - állt elõ Petykó -, nekem megvan mind a három dióm. Mindnyájunknak jut belõlük egy-egy.

Elültettük a három diót. Tamás úr takargatta rájuk a földet.

- A középsõ lesz a Petykó fája, azon terem a legédesebb dió. Jobbról lesz a Matykó fája, az termi a legkeményebb hajú diót. Balról lesz a Dióbél fája, hát az milyen diót terem?

- Az termi a törpe diót - taszított oldalba csúfolkodva Matykó.

Ahogy lefelé csúszkáltunk a halmon, néhol nagyobb gödröket láttunk a bokrok közt.

- Úgy látom, megint kincset keresett valami bolond ember a Cipóhalomban - mondta Gáspár úr az apjának.

- Már az én gyermekkoromban is voltak ilyen együgyûek - felelte Tamás úr. - Mindig az Attila kincsét akarják megtalálni.

Aztán megállt egy kicsit, körülnézett, és így folytatta:

- Nagy darab föld ez, van is benne kincs, meg is lehetne találni, hiszed-e, Gáspár?

- Meg ám, csak jó helyen kellene keresni - dobbantott a lábával Gáspár úr.

Jól megjegyeztem a helyet, és elhatároztam, hogy én, ha megnövök, ott keresem meg az Attila kincsét. Keresni Matykó is segíthet, de ha meglesz, csak Petykónak adok belõle.