KOSSUTH LAJOS TISZTELETÉRE...

Ahogy itt az öreg diófák alatt írom az életem történetét, és visszanézek a kisdeákkoromra, összefolyik már elõttem minden, mint hajnali kép a hosszú fasorban. Csak a Petykó alakja tündöklik elõ a múltak ködébõl, mint a csillag. S ahogy kiírom a nevét, mindig úgy érzem, nem is papírra kellene írnom, hanem piros rózsalevélre szivárványszínû pávatollal.

- A te szívedet, fiacskám, aranyból kalapálta az Úristen - mondta neki Biczók mester, mikor látta, hogy a kiflijét minden reggel szétosztogatja a szegény gyerekek közt.

- Hát az enyémet mibõl teremtette? - furakodott oda Matykó, csúfolódóan húzva félre a szája szögletét.

- A tiedet, lurkó? - suhogtatta meg a mester a kezében a fûzfa virgácsot. - Azt hiszem, a te szívedbe egy nyugtalan cinegét rekesztett bele, az ugrabugrál ott mindig, azért nem tudsz egy percig se nyugodtan maradni.

Pedig olyan esze volt Matykónak, mint a tûz. Ha akart volna, még Petykónál is jobb deák lehetett volna. Mert Petykónak egy kicsit nehezen fogott a feje. Fél-fél éjszaka elüldögélt a gyertya mellett a latinkönyvére borulva.

- De nagy bolond vagy te, Petykó - incselkedett vele ilyenkor Matykó. - Nem úrnak való az a nagy tanulás, csak az olyan parasztnak, mint Dióbél.

E miatt a gonosz gõgje miatt nem szívelte Matykót senki se. Még a Kõrös is mindig utána kapott, a kvártélyos gazdának öreg házõrzõ kutyája. Persze, mert Matykó mindig belerúgott az oldalába, ha elment mellette. Petykó pedig soha úgy ki nem ment a házból, hogy vagy egy kis csontocskát, vagy egy kis asztalmaradékot ne hajított volna az öreg jószágnak. Ilyenkor Kõrös az ormótlan nagy fejével mindig odatörleszkedett Petykóhoz, s még mosolyogni is próbált a haragos kávésfindzsaszemeivel.

De mindenki így volt Petykóval, nemcsak az öreg házpásztor. Csak meg kellett nézni, milyen sokan néznek szeretettel utána, mikor elindult az iskolába. Ott volt mindjárt a nagy eperfa a kapuban. Akármelyikünk ment el alatta télidõn, mindnyájunknak a nyakába rázott egy csomó havat. Petykóra egy szemet se hullajtott soha. Csak mikor már kiment a kapun, olyankor tapsikolt utána az ághegyeivel.

- Csak bátran, Petykó, bátran! Szorítsd meg azt a kalamust, hogy ne ficánkoljon a kezedben!

Bóbitás galambok mindig utána turbékoltak a háztetõrõl, a fürgébbek még körül is csattogták:

- Kukkurú, Petykó, kukkurú!

Pipiskék kergetõztek az útszélen, azok is mind utána kiabáltak:

- Kalács, kalács! Ne félj, Petykó, az a legédesebb kalács, amit maga szerez az ember!

Bent az iskolában is mindenki a kedvében járt Petykónak. A napsugár az õ padja szélén táncolt a legszebben, a kályhából õrá mosolygott a legpirosabb parázs, s a nagy fekete tábla is úgy nézett rá, mintha szeretne megindulni a hosszú lábaival és odaállni elejbe:

- Ugyan, Petykó, írd föl rám valami takarosan az egyszeregyet!

De akárhogy kényeztette Petykót az egész ház meg az egész iskola, sohasem gõgösödött el. Nemcsak hogy a legszerényebb volt köztünk, de a legbátortalanabb is. Mindjárt lángba borult a képe, ha megszólították, és a nagy szégyenlõsségtõl néha a beszéde is elakadt.

Biczók mester egyszer elkésve jött be az iskolába. Látszott a sebes járásán is, a szeme csillogásán is, hogy valami igen kihozhatta a sodrából.

- Gyerekeim - állt meg a padok elõtt -, mához egy hétre nagy ünnepe lesz a városnak. Egy nagy magyar hazafi látogat meg bennünket, Kossuth Lajosnak hívják. Úgy kell ránézni minden magyar embernek, mint a napra. Nektek is mindnyájatoknak ott kell lenni a fogadásán, legalább eldicsekedhettek vele öregkorotokban, hogy láttátok Kossuth Lajost. De még azt is szeretném, hogy valaki köszöntõverset mondjon közületek a Kossuth Lajos tiszteletére.

Összevillant a szemünk, és egyszerre kiáltottuk mindnyájan:

- Petykó! Petykó! Malajdoki Petykó!

- Magam is úgy gondoltam - mosolygott elégedetten Biczók mester, és kiintette a padból a piruló Petykót. - Ide hallgass, én már meg is csináltam a köszöntõ verset, ezt kell szépen megtanulnod.

Szép hosszú vers volt, a kezdetére még most is emlékszem:

Érdemes férfiú, légy üdvöz általunk,
magyar nemzetünkért kik élünk és halunk.

Szegény Petykónak álló hétig se éjjele, se nappala nem volt, örökösen a verset tanulta. Meg is tanulta szépen, el is mondta százszor is nemcsak nekünk meg Biczók mesternek, hanem a Kőrösnek is meg az eperfának is meg a galamboknak is, s aki csak hallotta, az mind azt mondta rá, hogy még ilyen szépet nem hallott életében.

Szép is lett volna az nagyon, csakhogy az utolsó reggel már nem tudta olyan szépen elmondani Petykó, mint addig. Nyalkán kiöltözve, bársonyünneplőben, mentől közelebb értünk az iskolához, annál jobban akadozott. Ott is mondta, mondogatta magában, leszegte a fejét, összeszorította keményen az öklöcskéit, s mire megindultunk Biczók mester vezetésével a nagyvendéglő elé, akkorra már boldogan súgta a fülembe:

- Tudom már megint, Dióbél!

A piacon nyüzsgött az ünneplő ruhás nép, zászlókat lengettek a legények, bokrétákat szorongattak a lányok. Delet harangoztak, mikor fölharsogott az éljen messze az utca végén, s nemsokára láttuk is már a négy pej lovas hintót.

- Nini, hiszen ez a mi hintónk! - kiáltotta el magát Matykó.

Az volt az csakugyan, a Malajdoki uraság hintája, Gáspár úr maga is ott ült rajta, jobbján meg a vendég, tüzes szemű szép deli férfi, Kossuth Lajos. Darutollas kalap volt a fején, azzal integetett köszöntést jobbra-balra.

Még le se szállt a hintóról, mikor már elejbe állt egy nagy szakállú öregember, és elkezdett beszélni. Aztán egy másik ember beszélt, aztán egy harmadik, és a legények lengették a zászlókat, és a lányok szórták Kossuthra a virágot, hogy már alig látszott ki a bokréták közül.

Alig álltunk már a lábunkon, mikor Biczók mester karon fogta Petykót:

- No, fiam, most már rajtad a sor. Csak bátran, bátran, hiszen tudod a verset, ugye?

- Tu-tu-tudom - hebegte Petykó elfehéredve, s odaállt a nagy ember elé.

- Érdemes férfiú... - fogott bele a versbe, aztán kimeresztett szemmel nézett körül. Kereste a többi szép szót, amik hirtelen kiszöktek a fejecskéjébõl.

- Érdemes férfiú... - próbálkozott még egyszer, de most már reszketett, mint az öreg eperfán a száraz levél.

Gáspár úr mosolyogva odasúgott Kossuthnak, mire az nyájasan lehajolt a kis szónokhoz:

- Tessék, kis barátom, mit akarsz mondani?

- Én... én... már nem tudom... én azt tudom... - buggyant ki a könny a gyerek szemébõl.

- Csak bátran, kis barátom! Hát mi az, amit tudsz?

- Bácsi, én... én... nem tudok mást... én... én... megvetem a hengerbuckot a maga tiszteletére, ha akarja - vágta ki magát huszárosan Petykó, s már akkor vetette is a bukfencet, hogy csak úgy nyekkent.

- Édes kis katonám - nevette el magát Kossuth Lajos, míg a szemét elfutotta a könny -, ez esett nekem legjobban, mert tudom, hogy ezt szívbõl cselekedted.

Azzal a karjára vette Petykót, és beemelte a hintóba. Matykót nem kellett emelni, mert már az akkor ott ült a bakon. Engem is odaintett közéjük Gáspár úr, Biczók mestertõl kialkudott a számunkra egyheti vakációt, és azzal kihajtottunk a malajdoki kastélyba.

Én az egész idõ alatt lent ültem a hintó fenekén, a Kossuth Lajos lábánál. Halálos holtomig büszke leszek erre a tisztességre, aminél nagyobbal magyar gyerek nem dicsekedhet.