Ó, LÓ, OLLÓ, HOLLÓ

Amúgy se volt valami rózsás a deákéletem. Sose tudhattam, mikor kérik tõlem számon, hogy honvéd voltam a szabadságharcban. Haynau volt akkor az úr Pesten, az az osztrák generális, aki az aradi vértanúkat kivégeztette. Az pedig úgy vigyáztatott ránk, mint a tûzre.

Szörnyû idõk voltak azok, sohase tudhatta az ember, miért viszi be a porkoláb. Elég volt ahhoz egy lélegzet is. Egyszer egy deákpajtásomat azért gyötörték a börtönben három napig, mert egy este hangosan imádkozta a miatyánkból azt, hogy „jöjjön el a te országod”. Ráfogták, hogy azt is Kossuth Lajosra értette.

- Ki lehet az a sehonnai ember, aki még az Úristennel való beszélgetésünket is kilesi? ‑ tûnõdtünk a pajtásaimmal.

Egyszer aztán arra is rájöttünk. Közülünk való volt a hírhordó, Holló Pálnak hívták. Bizony nem érdemelte meg ezt a szép magyar nevet. Sunyi ábrázatú, vékonydongájú legény volt, édes beszédje, mint a méz, lágy a nézése, mint az írós vaj. Akár kenyérre lehetett volna kenni.

Hát hiszen meg is tettük volna ezt szívesen, de nemigen mertünk vele kikötni. Tudtuk, hogy hatalmas úr a pártfogója. Ahelyett azt tettük, hogy elhúzódtunk tõle. Ahová õ odadugta a hegyes orrát, ott egyszeribe elvágtuk a szót.

Szép holdas estéken a Városmajor-erdõre jártunk ki, ha a magyar szabadságról akartunk álmodozni. No, oda nem jött utánunk a német, de azért mégis kieszelte a módját, mivel bosszantson meg bennünket. Esti harangszó után katonát állítottak a város minden sarkára. Annak az volt a dolga, hogy fülön fogjon minden járókelõt:

- Ki vagy, mi a neved, mi járatban vagy?

Úgy kivallatta az embert még az öregapja sarkantyús csizmájáról is, hogy elment a kedve az esti szellõzködéstõl. Le is feküdtek a pestiek abban az idõben a tyúkokkal. Csak mi, deákok mulattunk rajta nagyokat, hogy a német hogy gyötri magát miattunk. Utoljára azonban mi is beleuntunk a mulatságba. Ki is eszeltük szépen, hogy vessünk neki véget.

A mi kvártélyunkon fõztük ki a tervet két pajtásommal, Sas Gyurival meg Vas Elek nevezetûvel. Matykót nem akartuk beleavatni, még akkor se, mikor a sok járás-kelés feltûnt neki, s megkérdezte tõlem egy reggel, mit súgunk-búgunk annyit.

A hazugság sohase volt kenyerem. Nyíltan megmondtam Matykónak:

- Jobb azt neked nem tudni, Matykó. Rossz vége lehet annak, amit mink most tervezünk. Nem akarom, hogy esetleg velünk együtt te is bajba kerülj. Azért nem tudod meg, mi készül itt. Legalább éntõlem nem.

- Hátha már tudom is! - mosolygott Matykó gúnyosan. - No, ne félj, nem halászom el elõled a dicsõséget, vitéz hadnagy úr. Úgyis tudom, azt félted tõlem.

Azzal szokása szerint bevágta mérgesen az ajtót, s nem is láttam egész nap. Nem is értem rá õvele törõdni, mert sietnem kellett az egyetemre. Ott súgtunk-búgtunk a két pajtásommal, míg észre nem vettük, hogy Holló Pál ott settenkedik körülöttünk. Akkor aztán hangosra vettük a szót:

- Tehát este tíz órakor a Múzeum-kertben! Ott legyetek ám, ha igaz magyarok vagytok! A maga vermében fogjuk meg a rókát!

Készakarva csináltuk így, hogy a spion kihallgassa a beszédünket. Bizonyosra vettük, hogy õ is ott lesz este tízkor a Múzeum-kertben. Ott is volt, úgy bujkált mögöttünk, mint az árnyék.

Mikor aztán láttuk, hogy minden rendben van, megindultunk ki a kertbõl, de egyesével. Én mentem elõre, engem állított meg elõször a sarkon az õrálló morva katona.

- Ki vagy?

- Ó Pál - mondtam nyugodtan -, egyetemi hallgató.

- Mehetsz - eresztette le a szuronyát a katona, és behúzódott a faköpönyegbe. Akkorra azonban Sas Gyuri termett ott, nagy hegyesen fütyörészve.

- Állj, ki vagy?

- Én? - kereste a deák az igazolványát. - Ló Pál, egyetemi hallgató.

- Ejnye, de bolond neved van, hékám - mormogott a morva, s megint visszabújt a helyére. De akkorra már odarobogott Vas Elek is.

Verte a talpát a földhöz kegyetlen.

- No, vagytok-e még többen? - mordult rá a katona bosszúsan. - Mi a neved?

- Az enyém? Olló Pál.

De már ennek belevilágított a katona a képébe a lámpásával. Hanem aztán, ahogy a jámbor arcot meglátta, megnyugodott. Legföljebb azt gondolta magában, hogy ejnye, de cifra nevük van ezeknek a pesti deákoknak.

Pedig most jött még csak a legcifrább nevû. Ez ugyan se nem fütyörészett, se nem dobogott, inkább el akart suhanni. Hiszen észrevétlen akart utánunk kullogni.

De az õr éppen erre fogott gyanút.

- Hohó, hé - ugrott eléje -, ki vagy, mit akarsz?

- Pszt, pszt - csöndesítette kézzel-lábbal a spion, s el akarta magyarázni, hogy õ rendes ember, s minket akar rajtakapni, gonosz lázadókat.

- Jó, jó - markolta meg a katona a puskáját -, csak azt mondja meg az úr, hogy mi a neve!

- Holló Pál - suttogta ijedten a derék fiú.

No, a katonának se kellett egyéb. Ordított torkaszakadtából:

- Ó, ló, olló, holló! Majd adok én nektek csúfot ûzni a felsõbbségbõl!

S megrázta szegény Holló Pált, mint kutya az ürgét. S tán a lelket is kirázta volna belõle, ha ki nem szalad az istenadta a gúnyájából. De kiszaladt, és úgy elbujdosott Pestrõl, hogy senki se látta ott többet.

Malajdoki Matykó pedig, mikor hazaértem a kvártélyunkra, kidugta a fejét a paplan alól, és azt mondta:

- Ó, ló, olló, holló!

Azzal falnak fordult, és úgy tett, mint aki alszik. Lám, gondoltam, mégis kihallgatta a beszélgetésünket.

Reggel pedig, ahogy fölértem az egyetemre, mindjárt szuronyos bakák vettek körül, és elvittek abba a nagy épületbe, ahol ezrével tartották fogva a magyarokat. Volt, aki ott õszült meg, volt, akit onnan osztrák vártömlöcbe vittek, de volt olyan is, akit éppen csak az udvarra vittek ki: ott volt a vesztõhely.

Ebben a nagy épületben egy aranygalléros úr elé állítottak, aki keményen kivallatott, mint valami országháborítót és elvetemedett összeesküvõt.

- De hát ki vádol engem ilyen szörnyûségekkel?

- Azt is megmondom - szólt a pléhnyakú. - Malajdoki Mátyás úr, mától fogva az én segédem. Nagyon jóravaló fiatalember az, kiváló hazafi, akirõl példát vehetnének az ilyen éretlen fiatalemberek.

Az elsõ érzésem a keserû düh volt. Hát magyar ember tehette ezt magyar emberrel? A második a szívet összeszorító fájdalom. Hát gyerekkori pajtásom, nyomorúságom mindennapi kenyerének felese, Malajdoki Matykó tette ezt velem? Hanem a harmadik gondolatom már megkönnyebbített. Hiszen ha Matykó olyan nagy úrnak a segédje lett, mint a pléhnyakú, akkor nem fog már éhen halni. Nem kell neki sült tökön és pattogatott kukoricán élnie. Isten bocsássa meg neki, hogy áruló lett - legalább jóllakik belõle.

Csak mikor ezen kiörültem magam, akkor gondoltam rá, hogy nini: hát énbelõlem mi lesz most már? Bánom is én. Az már a pléhnyakú dolga.