NÁDORSZÁGBAN

Nagyon rajtafeledkeztem a Cipóhalom tövében a diófáinkra, ahogy ott feketéllettek a napszállat piros tüzében. De Tilinkó megrángatott: - Ne nézselõdj olyan soká, hanem dzserünk a tanyánkra, mert ránk estellik. Setítben pedig nem jó a nád közt járni, mert a vízsnek nincs gerendája.

Nádkévékbõl volt összerakva a tanyánk, nem volt bezárva az ajtaja, mert nem is volt neki ajtaja. Ugyan mi csuknivalója volna a nádi embernek? Széna a nyoszolyája, gyephant az asztala, bogrács a konyhája, egyebet nem tartogat a gunyhójában.

- Hát most már mit ennél, édes mézsem? - sürgött-forgott körülöttem Tilinkó. - Van ám itt miben válogatni, nem úgy, mint segény helyen. Fõzzsek-e harmatkásalevest, süssek-e halcsíkot? Van itt sajt is, van itt túró is, cserébe adták a malajdoki pástorok darutollért! Sereted-e a sulymot? Különb ízse van annak, mint a gestenyének. Mikor ettél földimodzsorót? Azs ám csak a finom csemege. Sedret is tud egy helyen azs öreg Tilinkó, majd megtalálod azst te is. Esünk mink még rántott vízsityúkot is, de majd csak sátoros ünnepen. Hát még a mézsesdzsökér, amit minden ezsredik ember se tud, hogy micsoda! Olyan annak a levele, mint a nádnak, de a virága olyan, mint a sekfûnek. Attól tartok, ha azs ízsire rákaps, meg se esed majd az édestormát. Pedig azs is jó étel ám annak, aki sereti.

Ilyen bõséges koszton éltünk mink ezután mindig. Nádország nem hagyja éhen veszni a maga lakóit.

Aludni is aludtam olyan jóízût, hogy olyant gyermekkorom óta se.

Melegük volt már a szúnyogoknak, mikor másnap fölrázott Tilinkó: - Talpra, Dióbél! Azs után láss, amibõl éls. Ismerd meg Nádorságnak minden sögit-zsugát.

Nem egy napra való munka volt az. Hetek teltek abba, míg kitanultam, hol mi lakik. Ahol a gyapjúsás ingatja ezüstös fejét, ott nincs semmi más. Az meg nem tûr maga közt még csak egy szál mohot se. Bezzeg nem olyan kevély a virágos káka. Az szépen összeszövetkezik az ernyõs kollokánnal, még a csillaghúrt is beeresztik maguk közé. Pedig az el nem ereszti, amit egyszer megfog. Ahol a békatutaj úszik, ott van a békák országa, noha õk mindenfelé elutazgatnak, mert nagyon szeretnek világot látni. Van nekik konyhakertjük is: õk vetik a békalencsét. Hínár úszkál az alatt, nem való ott járni, csak a gólyának. Gémnek, darunak, szárcsának, vadlúdnak, mindnyájának megvan a maga faluja Nádországban, s mind megfizeti az nekünk az adót. Tilinkó a végrehajtó: õ tudja, melyik mikor költ, melyiknek mikor ízesebb a húsa.

Nekem meg az volt a dolgom, hogy a télire való eleséget begyûjtsem. Az se kicsiség ám: számon tartani, melyik magot, melyik gyökeret mikor kell szedni, mikor szárítani, mikor csomóba kötni, mikor szellõztetni. Nem tréfadolog ez: Nádországban élesebb a foga a télnek, mint odakint.

Féltem is egy kicsit elsõ esztendõben, kérdeztem Tilinkót:

- Hogy telelünk itt ki, édes gazdám?

- Ne félj te attól, lelkem dzserekem! Akkor les itt csak sép világ, mikor legjobban furulyázsik a sél a nádon. Még táncsolunk is, ha jókedvünk kerekedik. Tûzsrevalót ád a nádas, akár egy égés vármegye melegedhetik mellette.

Mire az elsõ hó leesett, honnan, honnan se, két subát kerített Tilinkó. Én bizony nem mertem megkérdezni, hol vette. Bizonyosan azt mondta volna, hogy ezek csak olyan vadsubák.

- Nos, most már lehet menni sétálni. Oda is bekukkanthatunk, ahová nyáron nem erest a vízs, most már van gerendája, mert befadzsott.

Csináltam is nagy felfedezõ utakat a nádban. Egyszer kóborlás közben ráhágtam egy kis rókafiókra. Kirekedt-e, kiszökött-e a fészkébõl, nem tudom, de olyan keservesen vonított, hogy megszántam. Fölvettem, betakargattam a subámba, és hazavittem.

- Mit hoztál? - kérdezte Tilinkó.

- Rókakölyköt. Ráhágtam, megsajnáltam. Ha el nem veszelõdne, kitelelhetne velünk. Tavaszra majd hazamehet a testvéreihez.

Csuri azonban - így neveztük el a rókát - annyira megszeretett bennünket, hogy tavaszra se hagyott ott. Ezután együtt jártunk sétálgatni, s úgy lehet, Csuri találkozott is a családjával, azonban nem kívántak egymásnak jó napot.

- Szégyelld magad, Csuri - szidtam össze a rókát -, hol tanultad te azt, hogy aki jó sorba jutott, vesse meg a szegény atyafiait?

Hogy meddig tartott a nádországi élet?

Bizony mink nem tartottunk volna kalendáriumot a tükör mögött, még ha lett volna is tükrünk. Olvassa-e az erdõk szarvasa az elfutó esztendõket? Tudja-e a fa, hogy hányszor szórja el levelét? A nádi ember olyan gyermeke a természetnek, mint a szarvas, mint a fa. Õ se olvassa az esztendõket.