ÚRI KALAP

Márton, a szép szemű foltozószűcs fütyörészve haladt el az öregtemplom mellett, sőt akkor se hagyta el a fütyülést, mikor tasla kalapját megemelte a Bánatos Szent előtt. De ezt se a jó Isten nem vette rossz néven, se az ő töviskoszorús fia, mert a szűcs az Ave Máriát fütyülte.

A vásáros azonban, aki a szemére húzott micisapkában ásítozva támogatta a boltja ajtaját, kicsit megütközött a reggeli fütyülésen. Nagyon rendes embernek ismerte a szűcsöt, sose látta még úgy, hogy több helyet vett volna el az utcából, mint amennyi egy mezítlábas embert megillet, ennélfogva úgy tartotta, hogy jussa van megpirongatni.

- Hová olyan gangosan, Márton? - szólította meg pipaszárvégrül.

- Ide a kukucska-piacra megyek, tekintetes úr - mondta a szűcs tisztességtudóan, s tele volt a szeme fényléssel. Ha csak egy szót szól még a tekintetes úr, kibuggyan belőle az öröm, de a vásáros nem szólt többet, csak megbiccentette a fejét kedvetlenül. Azért volt kedvetlen, mert nem érzett pálinkaszagot Mártonon, és így nem feddhette meg azokkal a szép szavakkal, amiket már elrendezgetett magában.

De azért Mártonnak tovább is csak úgy fénylett a szeme, mint az Isten kegyelméből való királyoknak, mikor föltekintik a hadseregüket. Pedig a kukucska-piacon nem szoktak ilyen fényes szemű emberek járni, sőt rendes kiskunok közelébe se mentek. Azok legföljebb csak a sarokról kukucskáltak oda, s azért nevezték kiskunul kukucska-piacnak a rongyosok börzéjét, amit másfelé ócskapiacnak vagy zsibpiacnak hívnak. „Segítsen az Isten a kukucska-piacra” ‑ ez olyan nehéz átok volt a Daru utcában, hogy akinek kiszaladt a száján, az gyónáskor külön töredelmet tett érte. Amiben ugyan lehetett némi kiskun praktika is, hogy hátha ennek a főbenjáró bűnnek előrebocsátása után Agócs főtisztelendő úr nem mutat érdeklődést a gyarlandó embernek a többi parancsolatokhoz való viszonya iránt.

Márton szűcsöt soha az életben nem átkozta meg senki, ő csak Isten rendeléséből szokott ki a kukucska-piacra. Volt ő valaha urak szűcse is, szeme fénye a bőrruhákat készítő céhnek, zsinóros magyarban járt, és ezüstből való diókat hordott a mellényén, és akkor ő is csak a sarokról kukucskálta meg a rongypiacot. De aztán elmúlt a céh, a bőrruhát viselő régi urak is igencsak elmuladoztak, s Márton a szegények szűcsévé vált.

- Anyjuk - környékezte meg a feleségét -, mit szólnál ahhoz, ha eladnám ezeket az ezüstgombokat?

- Az esküvőruhájáról valókat? - szaladt tele könnyel a szűcsné szeme. - Én nem bánom, de akkor én is eladom a nagy selyemkendőmet.

- Jó - fordította el a szűcs a fejét -, akkor ki bírjuk fizetni a porciót.

Többre nem futotta a bátorsága. A macska kaparta kívül az ajtót, először beeresztette azt, csak azután merte megkérdezni:

- Kiviszed?

- Mit? - kérdezte az asszony.

- A gombokat.

- Hová?

- A kukucska-piacra.

Alázatos, halk beszédű, sovány asszony volt a szűcsné. De most fölszegte a fejét, csattant a hangja:

- Én?! Nem vagyok én cigányasszony. Juhász volt az én apám, az anyám is juhászember lánya.

Márton szűcs lehorgasztotta a fejét. Ő csak bevándorolt volt a kiskunok földjére, s ezt néha éreztette is vele az asszony atyafisága. A szűcsné maga nem, de ha megharagították, akkor mindig eszébe juttatta a szűcsnek, hogy juhásznemzetségből való ő, ha mesterember kötötte is be a fejét.

- Tudom, fiam, tudom - békítette a szűcs a kevély asszonyt -, hiszen éppen azért kérdeztem. Hogy a világért se te csúfoskodj azzal a piacozással, nem neked való az, majd én teszek azzal próbát.

Jól szolgált a szerencse Mártonnak. Nemcsak a ruhákat meg a gombokat adta el, hanem talált gazdát még a rossz borotvatokra is, amin a Kossuth Lajos képe volt kifaragva meg az „Éljen a negyvennyolc!”. Maga faragta ezt Márton fiatalkorában, mikor még tisztbéli ember volt a céhben, s egy héten kétszer is simára borotválta az állat. De aztán jött a hatvanhét, Deák fönt járt a császár udvarán, nagy lett a dínom-dánom mindenfelé. A kiskun szűcsök azonban keserves káromkodások közt erős fogadást tettek, úgy, ahogy Mártontól látták. Márton a köszörűkövön kalapáccsal verte ki a borotvája élét.

- Hát én most már azért is Kossuth-szakállt eresztek. Szárítsa el az Isten a kezem, ha én még egyszer az életben megborotválkozok.

Teltek-múltak az évek, a szűcsnek bele kellett törődni abba, hogy a császárnak semmi ártalmára sincs az ő Kossuth-szakálla. Idővel azt is be kellett látni, hogy a szakáll nem szűcsnek való viselet, mert mindig teleragad subaszőrrel, ami úgy szállong a szűcsök műtermében, mint mezők felett a bikanyál. Örök magyar sors a kiegyezés - a Kossuth-szakállból csak oldalszakáll lett, afféle szőrhíd a negyvennyolc és hatvanhét között. Hanem borotvához csakugyan nem nyúlt többet a szűcs. Borbély kezére adta magát egy héten egyszer, s a kicsorbított borotva rozsdamartan hevert tokjában a gerendán, mint nemesurak kardja a szögön.

Egy hatosra tartotta Márton a kortörténeti emléket a kukucska-piacon, abban a reményben, hogy első szóra odaadhatja öt krajcárért. Azonban rossz szemű volt az ember, aki megvette, s két hatossal fizetett az egy hatos helyett, mire pedig Márton ráeszmélt a tévedésre, akkorra nyoma veszett a sokadalomban. A szűcs most már úgy fogta föl a dolgot, hogy ezt a keresetlen pénzt az Isten adta neki - első-utolsó részlete volt ő szent felsége nagy adósságának -, s hálából Istennek tetsző dologba fektette bele. Egy bádog szenteltvíztartót vett a kukucska-piacon, amely azt ábrázolta, miképpen kereszteltetett meg Krisztus urunk a Jordán vizében. Otthon ugyan kiderült, hogy a szenteltvíztartón akkora lyuk van, amin a Jordán vize is keresztülfolyna, de azért így is nagyon illett az a megvakult tükör alá, s minden komaasszonyok által megirigyelt dísze lett a háznak.

Lehet, hogy e műkincs sikere tette műgyűjtővé a szűcsöt, de az is lehet, hogy ez csak alkalom volt a vele született szenvedély kitörésére. Ettől fogva állandó fogyasztója lett a kukucska-piacnak. Ha egy-két krajcárt el bírt lopni magától, azt mind a ponyván árult antikvitásokba ölte bele. Vett lyukas bográcsot és húrjahagyott tamburát, törött handzsárt és rozsdás köpölyözőt, ostyasütőt és hajsütő vasat, hegedűvonót és bábsütő mintát, attól se riadt vissza, sőt ebben különös kedve is telt, büszke volt rá, hogy valami olyan is lesz a háznál, amiről senki se tudja megmondani, micsoda. Műgyűjtői szenvedelmében csak két korlátot ismert. Azt, hogy a műtárgy ne legyen drágább tíz krajcárnál, s ne legyen olyan nagy, hogy télen ne lehessen a kabát alá gombolni, vagy nyáron a melles kék kötő alá rejteni. A szűcsné racionalizmusa ugyanis nem kedvezett a műgyűjtésnek, s a kincseket mindig lopva kellett hazahordani, s az udvaron tiblábolva meglesni a kedvező pillanatot, amikor föl lehetett velük osonni a padlásra, s beduggatni őket a titokőrző nádtetőbe. S ez volt a magyarázata annak, hogy a szűcs mindig válla közé húzott fejjel, óvatos körültekingetéssel szemlélődött a kukucska-piacon, a tilosban járó ember félelmével.

Ameddig a világ világ, az idealizmus mindig lábujjhegyen fog járni a földi téreken.

Ez egyszer azonban olyan fönt hordta a fejét a foltozószűcs a ponyvára került kiskun antikvitások közt, mintha ő hajtaná a Göncölszekeret. Gőgös azért nem volt, itt is, ott is vetett egy-egy jó szót az ismerős üzletfeleknek, sőt azokkal a kacsintásokkal se maradt adós, amiket a guggon ülő menyecskék elvártak a népszerű szűcstől. Csakhogy a kacsintásokban most nem volt semmi pajkosság, valami kimondhatatlan gyöngédség fénylett a barna szemekben, mint a vízbe esett nyári csillagokban.

„Nem, most nem érünk rá, engedjetek el minket” - ragyogott a kérés a bokros szemöldökök alól.

Hiába kínáltak neki imádságoskönyv formájú butéliákat, hiába próbálták megállítani béklyóval, amivel valódilagosan maga Cseho Pista volt megvasalva, még nemzetiszín kokárdás pipaszárral is hiába kísértették.

- Majd máskor - mosolygott barátságosan a kísértekre, és ment előre céltudatosan, csörgetve pénzeit a kötőzsebben.

A sor végén állt meg, a ruhásoknál. Kínálgatta ott magát ördögbőr szoknya, piros csíkos strimfli, rossz suba, kaucsukgallér, virágos mellény, gyertyapecsétes frakk, kis fékető, pepita nadrág, kék gatya, zöld lajbi, a szűcs elégedetlenül csóválta a fejét.

- Valami úri kalapot láttam én itt a múlt hetekben, Mari néni - mondta a vastag, öreg kofának, aki mint valami ikrás hal duzzadozott a rongy-óceánban.

- Úri kalap, úri kalap? Nem vélek rá - játszotta meg magát Mari néni a kereskedelem ős ösztönével. - Hacsak...

- Jaj, tán megvette már valaki?

A kofa szétcsapott a rongyok közt, s kihúzott alóluk egy összevissza horpadozott keménykalapot, amit maga se ítélt már a világ szeme elé valónak.

- Hacsak ezt nem gondolja, Márton. Ez egy ténybeli úri kalap, lett volna is már erre vevő, de ezt nem adom akárkinek.

- Mi az ára? - kapta föl a szűcs a kalapot.

- Másnak tizenöt krajcár volna, Márton, de magának megszámítom tízért. Nézze, atlacbélése volt ennek, ugyan a kerületje még most is megvan, csak a közepe esett ki.

A szűcs ürgette-forgatta a kalapot.

- Hát ezek a betűk?

- Mind aranypapírból volt ez, lelkem.

- B. B. B. Mi lehet ez?

- Az, lelkem? Úgy lehet, báró Bánhedi Béla.

Báró Bánhidy Bélából akartak akkoriban az urak követet csinálni a kiskunok között. De a kiskunok nem hagyták Holló Lajost meg a negyvennyolcat, s még a határból is kizavarták a bárót. A szűcs is segített kergetni, s nem talált rajta semmi hihetetlent, hogy a báró még a kalapját is elhagyta szaladás közben. Ha politikai múltja van a kalapnak, akkor a horpadásokat is meg lehet neki bocsátani. Sőt, azok adják meg a becsét.

- Hm! Én úgy nézem, ez a kalap nem tíz krajcárt ér. Megér ez húszat is.

Mari néni egy szóval se tiltakozott, sőt még tódította is a kalap jelességeit:

- Ilyen kalapja még nem volt, Márton. Ezt hordhatja télen-nyáron, akár bukfencet hányhat benne a szérűn.

Márton fizetett, és vitte a kalapot. De hogy vitte, Istenem! Hímes tojást, menyasszonyi fátylat nem vittek még olyan puhán. Két ujja közé csippentve a szélét, hol a szívére tette, hol messzire eltartotta magától, hogy jobban gyönyörködhessen benne. Leheletével fújta róla, inge ujjával törölgette bele a port.

De nemcsak a szűcs vitte a kalapot, hanem a kalap is a szűcsöt. Úgy sietett, hármat is lépett egy nyomba, s befordult a keresztutcába, hogy rövidítse az utat. A vásáros előtt így is el kellett neki menni. Az még most is a boltajtót támogatta, de most már jobb kedvvel. Annak örült, hogy olyan új inast fogadott, akinek jó fogás esik a fülin.

- Kicsi lesz az a kalap magának, Márton - állította meg a szűcsöt.

- Á, hova gondol a tekintetes úr? - tiltakozott ijedten a szűcs. - Úriembernek való kalap ez, nem ilyen magamformájúnak.

- Persze, persze, de hát akkor kinek vette?

- A Ferenc fiamnak, a deáknak - buggyant könnybe az öröm a foltozószűcs szemében. ‑ Olvasta tán a tekintetes úr is az újságban, hogy stipendiumot kapott a negyedik gimnáziumban.

- A maga fia? - fanyalgott a vásáros.

- Az enyim, igenis. Ötven pengő forintot hozott haza az tegnapelőtt a bizonyítvánnyal, oda is adta az anyjának. No, gondoltam, ezt a nagy örömet megfizetjük a gyereknek. Úri kalappal lepem meg, mondtam az anyjának. Helybenhagyta, hát most viszem neki az örömet. Szaladok is, hogy még ágyban érjem. Ezt lássa meg először, ha a szemit kinyitja a lelkem.

Szaladt is, de azért a nagypatika tükörablaka előtt csak megállt egy percre. Hogy állna őneki az úri kalap? Kipróbálhatja azt az olyan apa, akinek úri fia van. Hát még ha anyjuknak megmutatná magát benne! Tíz lépés ide mindössze, a harmadik a kenyereskofák sorában.

Már le is vette a maga tasla kalapját, mikor megszólalt az ótemplom órája. Nyolcat ütött. A szűcs legyőzte az ördög incselkedéseit, és most már csakugyan szaladt hazafelé. Jaj, csak még alva találja az úri fiát!

Úgy találta. A gyerek boldogan aludta a szalmavackon az első vakációs reggel álmát. Kócos fekete haját, keskeny, sápadt arcát hiába birizgálta a zsalugáter résein keresztül a júliusi nap aranyseprűje.

- Fercsikém! - állt oda a szűcs az ágy fejéhez, és gyöngéden megrázta a vánkos sarkát. ‑ Fercsikém!

Fercsike nem mozdult. Csak vánkostársa, a nagy fehér macska emelte fel gömbölyű fejét.

A szűcs most már a fiú vállát kezdte simogatni.

- Fercsikém, nézd csak, mit hoztam neked! Hallod, lelkem, hallod?

Most már fölneszeit a gyerek. Álmos hunyorgással nyitotta föl a szemét, amely barna volt és aranypettyes, mint a szűcsé.

- Tessék?

A szűcs letérdelt az ágy fejéhez, úgy gügyögött föl a gyerekhez:

- Nézd-e, mit vettem én az én jó kisfiamnak, úri kisfiamnak? Úri kalap, látod-e?

Föltartotta a kalapot. A fehér macska abbahagyta az ásítást, és villogó szemmel szaglászni kezdte. Egérszagúnak érezhette. A gyerek tágra kerekedett szemmel nézte a kalapot.

- Mi ez? - kérdezte mogorván.

- Úri kalap, mondom. Teneked. Tedd föl hamar, majd meglátod, milyen úr leszel benne. Mint a Tóth ügyvéd úr fia.

A gyerek fölült az ágyban. Barna szemét feketére futotta el a düh, kioltva benne az aranyszikrákat.

- Vigye innen - fakadt ki a suhanckor kegyetlenségével -, mit tud maga ehhez?

- Nézd, Fercsikém - halkult el a szűcs hangja -, azt gondoltam... örülsz neki... Bánhedi báró viselte ezt a kalapot...

- Mondom, ne csináljon belőlem maskarát - ripakodott a szűcsre az úri fia, s úgy ütötte ki az apja kezéből az úri kalapot, hogy begurult az asztal alá.

A szűcs utánakuporodott, fölemelte, megtörülgette a könyökével, és lehajtott fejjel sompolygott ki vele a szobából. Halálos fájdalom volt a szemében, mikor odapillantott az ágyra.

- Jót akartam én neked, kisfiam.

A tacskó visszazuhantotta a fejét a vánkosra, és mormogva húzta magára a paplant.

Az úrikalap nagyon mélyre lemerült az idő tengerében. Csak húsz esztendő múlva verődött fel újra, mikor a szűcsék úri fia hazament látogatóba, kezet csókolni az öregembernek meg az öregasszonynak. Már akkor embernyi ember volt, fehér csíkok ezüstelledtek a fekete hajában, az Úristen simogatásának ujjnyomai.

Az öreg foltozószűcs éppen a szőlőcskét permetezte. Olyan uniformisban, amilyent a gáliccal való művelkedés kíván: feltűrt gatyában, hitványos ingben, hátán a rézputtonnyal. Hanem a fején keménykalap volt, szép égkék színű a rákristályosodott méregpermettől. Olyan felszerelési tárgy, amit nem ír elő semmiféle szőlészeti rendtartás.

- De furcsa kalapja van, édesapám - mondta a fehér fejű, fáradt fiú a deres hajú, friss szemű kis öregembernek.

A friss szemek szégyenlős-szomorúan elködösödtek.

- Úri kalap volt ez valamikor, fiam. Valamiféle báróé volt, nem tudom már a nevét, követ akart az lenni minálunk...

Nem mondta tovább, elment a másik pasztába, császárszilvát szedni a fiának, mert „tudom, fiam, hogy kiskorodban is csak ezt az egyfajta szilvát szívelhetted”.

A fiú előtt mintha hirtelen magnéziumfény lobbant volna föl, a szeméhez kapott. Látta magát a szalmavackon kócos kis deáknak, s látta az apja szemében frissnek a halálos fájdalmat, amely most már szégyenlős szomorúsággá öregedett. Nagy fájás nyilaik a szívébe, és ebben a percben odaadta volna a hátralevő életét, ha tizennégy éves korában fejébe tette volna az úri kalapot.

Most már harmincnyolc esztendeje ennek a júliusi reggelnek, sokszor megrongálhattam azóta az isteni és emberi törvények szögesdrót kerítéseit, de ezt az egy bűnöm tudom, amely ha eszembe jut, mindig sírhatnékom van. Annál keservesebben, mentül közelebb érek a nagy ágyhoz, amelyikbe az öreg szűcsék előrementek.

Most pedig az juttatta eszembe a vétkemet, hogy Halász Aladárné úrasszony elküldte nekem a fiacskája arcképét. Drága, mosolygó kis ember Halász Tamáska, egy-két arasszal nagyobb a vadember nevezetű anyaszomorítónál, pizsamában, vállra vetett nagy kabátban, görbe bottal és - úri kalapban, amely a füleit is eltakarja a huncut kis arcnak.

- Micsoda kosztüm ez? - csodálkozott rá az anyukája, ahogy az imposztor megjelent a verandán.

- Én most Móra Ferenc vagyok - mondta sose látott kis barátom, akinek ártatlan életét én is segítek rongálni az olvasókönyvében -, megyek ásatni.

- Ebben a kalapban?

- No hallod, egy múzeumigazgató!

Kis Tamásom, anyukád nem mert kiábrándítani, helyette megteszem én ezzel a vallomással. Tedd el, s majd mikor olyan öreg leszel, mint én, akkor érted meg a tanulságát: Akkor szeretnek bennünket igazán, mikor már nem vagyunk, s nem az örömökért, amiket mi adtunk, hanem a fájdalmakért, amelyeket mi kaptunk.