A HEREPFEDÉNY

A herepfedényről mindenki tudja, hogy... Nem, ez így nem jó lesz. Mi az ördögnek mondjam el a herepfedényről, amit úgyis mindenki tud róla? Inkább azt mondom el, amit tán még azok se tudnak, akik a herepfedényből élnek. Legalább egyszer már olyant is írok, amiből tanulni lehet.

Mikor én kisdeák voltam, minden tanárom szeretett, és mind jövendölgetett rólam valami szépet. Baksay tanár úr azt mondta, költő lesz belőlem, mert szép nagy fejem van, és abban sok ész elfér. Zólyomi tanár úr pedig akadémikusnak szánt, mert szép kis fejem van, és abban nem szalad szét az ész. Mi tagadás benne, olyan tanárom is volt, aki képviselőt nézett ki belőlem - akkor még nagyon tiszteletre méltó pálya volt az -, Trungel tisztelendő úr pedig arra biztatott, hogy legyek misszionárius, és menjek el Kínába vértanúságot szenvedni az igaz hitért. Szegény édesanyámnak ez tetszett volna legjobban, de az édesapám nagyon megmérgesedett.

- Mit - ütött a szűcsasztalra a bőrtörő gamóval -, hát nem láttad tavaly Ürge Ignácot, a kínai jezsovitát?

- Dehogynem láttam! - mosolyodott el édesanyám. - Szép nagy, derék ember volt, látszott rajta, hogy Kínában jól megy dolguk a vértanúknak. Éppen azért nem bánnám, ha a gyerek is erre a pályára adná magát.

- Olyan nincs - mondta ki a döntést apám. - Az én fiamnak ne fonják copfba a haját.

- No hallja - nevetett szegény szülém -, lehet még olyan copfdivat minálunk is!

De nemcsak édesanyámnak volt látnoki lelke, hanem apámnak is.

- No hát én mégiscsak azt mondom - felelte -, hogy a gyerek nem mén Kínába. Utóvégre itthon is lehet vértanú, ha ahhoz lesz neki kedve.

A jövendőmet azért mégiscsak Kunz tanár úr találta el legjobban.

- Sose lesz belőled, fiam, semmi se, mert nincs fantáziád - ez volt a szentenciája rólam.

Kunz tanár úr az ábrázoló geometriát tanította, és e minőségében szerezte azt a tapasztalatot, amelynek vetülete ez a lesújtó ítélet volt. De azért Kunz tanár úr tárgyilagos ember volt, és nemcsak a kúpszeletekre tudott nyájasan nézni, hanem énrám is. Sőt énhozzám többször hajolt le szeretettel, mint azokhoz a geometriai lángelmékhez, akik a Priamus királyt is mindig Piramis királynak mondták.

„Ej - gondolhatta magában, mikor ijedt kis arcomat megsimogatta -, neked is jobb lett volna nem születni, te Isten szegénykéje.”

Az édesapám is mindig így szokta húsvét előtt azt a kisbárányt megsimogatni, amelyikről tudta, hogy nem lesz belőle birka.

- Te, Ferkóka - fogta egyszer két, rajztanáros puha keze közé a fejemet -, láttál-e már te herepfedényt?

Szőkés bajuszos ajka, szelíd kék szeme biztatva mosolygott rám.

- I... igen - vágtam ki elszántan.

- Nagyszerű! - nevette el magát. - Tudod, hogy az a legnagyobb ritkaságok közé tartozik!

Az óra végét csengették. Kunz tanár úr fejébe csapta kék bársony kalapját, és kiment, de még akkor is rázta a nevetés. Engem pedig azzal a kétséggel hagyott ott, hogy a herepfedény tartozik-e a legnagyobb ritkaságok közé, vagy az a fiú, aki látott már herepfedényt.

Trigonometriából érettségiztem, és a trigonometriába semmivel sem voltam szerelmesebb, mint a geometriába. Illetékes körök ugyan már fedeztek fel bennem némi fantáziát, de az egész más irányba szolgált, mint a sinustétel.

- Rajzoljon fel egy mértani idomot - kezdte az inkvizíciót Mihálovits tanár úr.

Némi habozás után felrajzoltam egy idomot, amelyet talpával lefelé fordított csizmának éppúgy lehetett nézni, mint üstökös csillagnak.

- A legritkább mértani idomok közé tartozik - mondta halálos gúnnyal Mihálovits tanár úr. ‑ Meg tudná mondani, miféle idom ez?

Éreztem, hogy éjszaka ereszkedik az agyamra. De azt is éreztem, hogy hirtelen belehasít egy fénysugár. Mit? A legritkább idomok közé tartozik?

- Herepfedény - susogtam bátortalanul.

- Mi-i? - merészkedett rám döbbenten a tanár úr.

- Hangosan, fiam, hangosan! - biztatott a főigazgató. - Amit tud az ember, azt ne szégyellje. Márpedig ezt csak tudja az ilyen jeles deák, mint maga?

- Herepfedény! - csattant a hangom akkorát, hogy a professzor mathezeosz összerezzent bele.

Az is lehet, hogy nem a hangtól rezzent össze. De már mindegy volt, mert a főigazgató beletapsolt a tenyerébe.

- Bravó, hát persze hogy herepfedény. Ebből elég is lesz, tanár úr, ex ungue leonem!² Maga pedig jegyezze meg, édes fiam, hogy nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, s az életben hangosan kell beszélni.

Közigazgatási riporter voltam, s a közgyűlés az iskolák államosítását tárgyalta. A nem államosítók vezére nagy tudományú papember volt, aki nagyszerűen tudott bánni a mezei hadakkal. Szédület volt hallgatni, mikor fölsorakoztatta azokat a német és spanyol auktorokat, akik kimutatják, hogy az államosítók az ördöggel cimborálnak. Szerepelt azok közt még Páduai Szent Antal is, márpedig azzal rendes ember nem húz ujjat, mert az keríti meg az elveszett tehenet.

Szemmel látható volt, hogy itt az államnak kitelt a becsülete, ha szavazásra kerül a sor. Hiábavaló volt még az is, hogy egy államosító öreg fiskális belekurjantott a főtisztelendő beszédjébe:

- Hja, könnyű a papoknak!

- Miért volna könnyű? - kérdezte a szónok.

- Azért, mert ők összetett kézzel keresik a kenyerüket! Csak a szónok nevetett a tréfán a conscia mens recti³ nyugalmával, a nem államosítók ingerülten harsogták: „Szavazzunk, szavazzunk!”

- Doktor úr - javasoltam az ügyvédnek -, kérdezze meg a főurat, mi az a herepfedény.

A szónok pártja zúgó tapsai közt leült, az ügyvéd felállt, és azon kezdte:

- Tisztelt közgyűlés, mindenekelőtt azt kérdezem a főtisztelendő úrtól, tudja-e, mi a herepfedény?

Erre a szóra hirtelen csönd támadt. Mindenki a főúrra nézett, aki fülét a tenyerébe tölcsérezve előrehajolt.

- Megismétlem a kérdést - dörögte az állam patrónusa. - Feleljen nekem őszintén a főtisztelendő úr, tudja vagy nem tudja, mi az a herepfedény?

A főúr elsápadt, a szeme pillája megrebbent.

- Ezzel az úrral nem állok szóba - fordult hátra a híveihez.

- Akkor rendben vagyunk, méltóságos főispán úr - fordult az ügyvéd az elnöki szék felé. - Aki azt se tudja, mi az a herepfedény, azzal én igazán nem kezdhetek vitát.

A főispán baljóslatú morajlás közt rendelte el a szavazást. Akkora többség állt fel az államosítás mellett, hogy az ellenzék még ellenpróbát se kért.

Az elnök öt percre felfüggesztette az ülést. Szaladtam a telefonhoz. Csak futtában hallottam, hogy az ügyvéd magyarázott a barátainak:

- Mégis hallatlan, hogy valaki iskolaügyhöz hozzá merjen szólni, aki azt se tudja, mi az a herepfedény.

- Hihetetlen! - csóválta a fejét az egész társaság.