Három napja ásatom a Basahalmot; a basát
ugyan nem találtam, de rátaláltam magamra. Már olyanformán, hogy megtudtam, ki
vagyok. Azaz disztingváljunk, megtudtam, hogy én nem vagyok én.
Börcsöknek hívják a legöregebb napszámosomat, ő
mondja, hogy beszélhetek én, amit akarok, ő jobban tudja, hogy ki vagyok
én, mint én magam. Persze nem nekem mondja a szemembe, hanem a hátam mögött mondja az egyik szolgámnak, de úgy, hogy
én is halljam.
- Mondja mán no, hány csillagja van a maga
gazdájának?
- Mölyiknek?
Börcsök a válla fölött a gödör felé bök az ujjával,
amelyikben vallatom a kutyafejű tatárt.
- Üneki. A tüsztölt kincskereskedőnek.
- Láthatja, nincsen annak egy se.
- Nono! Most. De otthon? Mikor a parádés
ruháját fölvöszi? Hány azon a csillag? Kapitány-e vagy ezredös?
- Mög van kend keverödve - mondja
bosszúsan a szolgám.
Börcsök megpróbál egy sokatmondó
kacsintást, már amennyire a ráncai engedik.
- Nézze, neköm mögmondhatja. Úgyis tudom én azt, hogy ezt
a rettentő nagy titkos munkát, akit ü végeztet, nem bízzák mezítlábas
embörre.
Börcsök az olyan ember fölényével nevet,
akit nem tud falhoz állítani a városi úrféle.
- Tudok én mindönt, kéröm. Maguk azt a kád
aranyat keresik, akit akkor ásott el a török császár, mikor a Kossuth apánk
kiadta neki a nyargalót.
Más ember azt mondaná erre a történelmi
fejtegetésre Börcsöknek, hogy vén szamár. A szolgám azonban tudja, mivel kell
éreztetni a tanultságit
ezekkel a tudatlan emberekkel. Olyant mond Börcsöknek, amitől egyszerre
meg kell benne állni az ütőnek. Azt mondja neki:
- Kend nem tud disztingválni, tatám.
Erre csakugyan nem tehetett mást Börcsök,
mint hogy elhallgatott, s tartotta a haragot estig. Akkor a többi napszámosok
hazaszéledtek, s csak maga maradt ott halompásztornak, ami igen kellemes
foglalkozás. Csak annyiból áll, hogy az ember leteríti a subáját a sírok
felett, és nézi a csillagokat, amíg el nem alszik. És mivel ezért is nappali
napszám jár, Börcsök megengedheti magának azt a tékozlást, hogy kemény
tarhonyát pörköl magának vacsorára, mégpedig olyant, amiben szalonnadarabok is
vannak.
És mikor leveszi a bográcsot a
szolgafáról, odaszól a szolgámnak:
- No, tartson velem maga is.
Hadd lássa ez a városi úrféle, hogy
a pusztai ember is tudja ám, mi a becsület.
A városi úrféle köszöni szépen az
invitálást, nem is kéreti magát.
Egyelőre azonban csak a halhatatlan szaga
élvezhető a töpörtyűs tarhonyának, nyelvvel nem tanácsos hozzá
közeledni, mert mind leszedné róla a bőrt. A bográcsnak egy darabig a
homokon kell tartózkodni hűlés tekintetéből, a puli felügyelete
mellett.
A puli nem városi kutya, szó se
férhet a becsületéhez. Börcsök nyugodtan kerülhet egyet a városi úrfélével a szőlők
közt a napszállat pirosságában. Nem a tájképi szépségeket magyarázza neki,
hanem egy gazdátlan körtefát keres, mert ha már vendéget adott az isten, adjon
egy kis vendégnekvalót is. Ad is, mert napszállat után már minden körtefa gazdátlan. Csak a nagy dongással
röpködő cserebogarak zavarják a két összebékült embert a közgazdasági
tevékenységben.
- No, hagyjunk holnapra is - mondja
Börcsök, mikor megtelik a kalap.
Fele úton kaffogva gurul eléjük a
puli. Farka csóválásával jelzi, hogy minden rendben van, várja a bogrács a
magas uraságokat.
- Most mán ügön - kóstol bele Börcsök
a tarhonyába, és ülést szerkesztve a subából, megkínálja vele a városi
cimborát.
- No, maga erre helyhözködjön, neköm
jó a földön is.
A városi ember nagyon meg van illetődve. Különösen mikor
észreveszi, hogy Börcsök mind elhárítja maga elől a töpörtyűket, és
őeléje tologatja a kanalával. Ha látná a vénember mosolygását a bajusz
alatt, még jobban meg volna hatva. De a városi szem előtt minden elmosódik már a szürkületben, a városi gyomor azonban
vaktában is érzi, hogy ezért a töpörtyűért érdemes volt kijönni, ilyent
nem árulnak a hentesboltban.
Már a bogrács feneke felé ütődnek a kanalak, de
Börcsök még egyre kedveskedik a cimborának.
- Ugyan mit csinál már kend? - szabódik illendőségből az
ember.
- Mit csinálok? - mondja kedvetelten
Börcsök. - Nem csinálok én sömmit, csak disztingválok.
- Hogyhogy disztingvál?
- Hát csak taszigálom énelülem maga
elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba.
Fogadok, hogy őszre már járja a közmondás a
határban: disztingvál, mint Börcsök a bográcsban.