MIT TUD A VAJZ?

Hiszen majd kitudódik, mit tud a vajz, de előbb tán annak kellene kitudódni, eszik-e vagy isszák azt a vajzot.

Nem, ilyesmi még soha nem történt vajzzal, még akkor se, mikor a háború vége diétás konyhára kapatta a vitézlő embereket. Már olyanformán, hogy „ételem lóbul, italom tóbul”. A vajz azonban még akkor se nyert ilyen irányú alkalmazást. A vajzot se nem eszik, se nem isszák, csak ássák, ásóval. De csak akkor, ha van olyan bolond, aki fizet érte, és akit igazgató úrnak kell szólítani.

De ha az igazgató úr nincs jelenlétben, akkor nem ássák a vajzot az ásóval, hanem összetörik vele, csak éppen a koponyáját tartják tiszteletben. No nem éppen azért, mert a koponya a gondolatok elhagyott dómja, hanem inkább azért, mert a koponya a legcélirányosabb galambitató. Ugyan az is lehet, hogy úrfélének a kezébe került, de azzal se igen járt jobban az Isten ostora, mert az meg mint hamutartót léptette a közérdek szolgálatába.

Ezekből az okos ember már tisztában van vele, mi az a vajz. Az a valóságos holttetem az, akit egy-kétezer évvel ezelőtt duggattak le a dombos helyekre, partok oldalába, kit lovastul, kit cserépfazekastul, ugyan olyan is volt, főrenden levő, akire vadonatúj halmot hánytak, s még azt is jól rátaposták, hogy vissza ne jöjjön valahogy. (Azt hiszem, a fáraókra is ilyen kegyeletes szándékkal rakta a piramisokat az akkori lojalitás. De azért mindig visszajöttek a gézengúzok.) Persze az ősök egészen jól elszundikáltak az élők lába alatt, küldözve föl nekik az üzenetet a szívük porából, pipacsot, pimpimpárét, pipitérvirágot, és csak akkor néznek nagyot, mikor a malacka, mint a hazai régészet egyik fontos tényezője, kitúrja őket síri álmukból.

- Röf-röf - örül neki a malacka a leletnek, és megdöfögeti az ormányával, hogy ugyan csörög‑e benne egy kis kukorica. Ez semmi esetre se szép vonás a malackától, és az idealizmus hiányát mutatja az, hogy miután reményeiben csalatkozik, megvetéssel gugorgatja bele a koponyát a pocsolyába. Ezt a megjegyzést azonban halkan tegyük, hogy a malacka meg ne hallja, mert esetleg neki is lehet valami megfigyelése az emberről. A malacka ugyanis folytatni akarja régészeti stúdiumait, abba vetvén reménye horgonyát, hogy hátha mégiscsak akad egy kis giliszta vagy más földi féreg a domboldalban, azonban az ember éppen arra halad, vállán a nyitókapával, és meglátja a porhanyó földből kifehéredő csontokat.

- Kuss te! - zuhogtatja a kapanyelet, mint a konkurrencia meg nem engedett eszközét, és most már ő folytatja a csontok szétturkálását. Rúg egyet a veres lapockán, szétkoppantja a karcsontot, a tenyerére téve nézegeti a térdkalácsot, mikor a másik ember átszól a kerítésen:

- Arany-e, szomszéd?

- Fene, aki eszi - mondja a gazda -, nem ögyéb ez, mint hótt embör.

A holt ember aztán az is marad mindaddig, míg tetemeit a civilizált világ híre nélkül veri az eső, süti a nap, és mállasztja a szél. Magasabb sarzsi akkor lesz belőle, mikor valami becsületen kapó ember besúgja a dolgot a múzeumnak, és az igazgató úr képében megszállja a tanyát a kultúra réme. Azazhogy kezdetben nem is olyan ijesztő a rém, mert az igazgató úr huncut ember, és úgy forgatja magát, hogy az ördög se nézné ki belőle, hogy rosszban töri a fejét. Egy ital vizet kér, mint szomjas vándor, megkérdi, milyen mély a kút, és hogy ugyan él‑e még annak a mestere, mert nagy kár volna az ilyen jeles emberért, ha végképp kilépett volna már a csizmából. Az adó felől is érdeklődik, az urakat is segít szidni, azt is megkérdezi, hány család van, s hogy hát az a kis Rossz-András szereti-e a medvecukrot. De még azt is megteszi, hogy bemegy a házba, leül a padkára, kiveszi a bölcsőből a legkisebb szittyát, rápaskol ott, ahol leggömbölyűbb, és azt mondja neki, hogy „eszem a szented, olyan vagy, mintha a száján köpött vóna ki az apád”. S mivel ebben a bókban az asszony megbecsülése is benne foglaltatik, az igazgató úr most már teljesen tökéletes embernek ítéltetik, megkínáltatik törkölypálinkával, és méltónak ítéltetik arra, hogy föltekintse az egész birodalmat. Az istállótól a kutyaólig és a lucernástól a dinnyeföldig. Eközben véletlenül meglátja a holt ember maradványait, de világért se állna meg mellettük, csak úgy ballagóban kérdezi:

- Hát ez? Tán szappanfőzés lesz?

- A, dehogy - mondja a gazda, és érződik némi büszkeség a hangjában -, ez egy vajz.

- Vajz? - toppan meg az igazgató úr, aki most őszintén értetlen, de hamar föltalálja magát. ‑ Volt maga katona?

- Hát hogyne. Mégpedig ténybeli. A Doberdőben¹², ötte volna mög a fene, aki ültette.

Az igazgató úr most már tisztában van a dologgal. Régebben hullámnak tisztelték a holt embert a homoki népek, ha urakkal beszéltek, és meg akarták mutatni, hogy tudnak ők az urak nyelvén is. Úgy látszik, mióta kijárták a háborút, azóta ők is haladnak a korral, és vajzzá finomították a csontvázat. Mármost mindegy, ha vajz, ha hullám, két hét óta a harmincadikat szedjük ki a nagy partból.

Eleinte ugyan egy kicsit vadaskodtak tőlem, de az csak azért volt, mert azt gondolták, hogy aranyat kerestetek velük, de nem akarom nekik megmondani, hanem aztán megértették, amikor látták, hogy jó nekem a cserépdarab is, a csontár is meg a kaszakő is, amire én azt mondom, hogy balta. És számot írok mindenre, méricskélem a vajzok hosszát-szélét, és skatulyába teszem még a pernyét is. Nini, kacsintottak össze fölöttem az apró tatárszemek, ahogy a gödrökben bujkáltam, hiszen nem huncut ez, csak bolond. Ilyennek is csak lenni kell, s jó is, hogy van, mert ehol, mennyi pénzt kifizetett már ebben a keserves világban. Aztán meg, nem is sietteti a munkát, nem töri az embert, inkább azt hajtja:

- Lassan, lassan, emberek, csak a hegyivel szedegessék az ásónak a földet!

Nem, tegnapig csakugyan nem volt köztünk semmi vilencia, hanem tegnap délben beütött az ördög a határba. Ugyan abban se az ördög volt a hibás, hanem én.

Csak úgy köröm közül ebédeltem a papsajtvirágos árokparton, s ahogy becsattantom a bicskám, és összemarkolom a szalámibőrt, eszembe jut a Többsincs. Mármint az a kis fehér ebállat, amelyikkel tegnapelőtt a dűlőúton barátságot kötöttem. Először megvakkantott, arra én rámosolyogtam, és megkérdeztem tőle, hogy „hogy vagy, Többsi?”, ami neki igen jóleshetett, lehet, hogy kis életében először mosolyogtak rá emberi szemek. Erre ő is elvigyorodott, kisgyermeknevetéssel, s addig ugrált a térdemre, míg meg nem veregettem a kócos kis fejét. Világos, hogy ez a legönzetlenebb szeretet volt a kis szőrmók részéről, hiszen nem tudhatta, hogy én másnap szalámit fogok ebédelni, s talán azzal se sértem meg társadalmi helyzetét, ha fölteszem róla, hogy hírét se hallotta a szaláminak. De éppen az önzetlen szeretet érdemel jutalmat, ennélfogva elhatároztam, hogy fölkeresem kis pajtásomat, s megkérdem tőle, szimpatikusnak találja-e azt a kultúrát, amely a szalámit ajándékozta az emberiségnek.

Meg is találtam a négylábú szőrgombolyagot, meg is etettem, hancúroztunk is egy kicsit az őszibarackfák alatt, amik nem sajnálták tőlem gránátszirmaik esőjét, s talán tovább is elandalogtam a virágzáporban, mint szabad lett volna. Az embereim ezalatt új árkot kezdtek, s annyi cserepet kihánytak, hogy belesajgott a derekam a leltározásukba.

De egyszerre úgy pattantam fel, mint a tele gumiból való labda. Egy zöld rézmorzsát találtam a cserepek közt. Akkorát, mint egy kölesszem. De hát az is ezer esztendő különbség! Hiszen ez akkor nem tiszta kőkor, hanem rézkor. Egy lépéssel közelebb a mához!

- Emberek, melyikük honnan dobta ezt ki?

Az emberek vonogatták a vállukat. A macska tudja, honnan való a rézköles. Ki látná meg az ilyen semmiséget?

Hát nagy patáliát csaptam. Lehordtam az egész társaságot, persze csak úgy magamban. De nyilván meglátszott rajtam, hogy haragszom. Én is elhallgattam, ők is. Napáldozatkor ott maradtam hanyatt fekve a gyepen. Máskor el szoktam őket kísérni a keresztdűlőig, s aközben tanítjuk egymást mindenféle szegényemberes tudományokra. Most meg se moccantam, pedig tudtam, hogy a hosszú szedelőzködésük békítési kísérlet. Még a „jó éjszakát” is csak nagyon foghegyről adtam vissza. Csak akkor szégyelltem el magam, mikor lehajtott fejjel eltűntek a kanyarodónál.

Ma hetipiacos nap volt, sok tanyai kocsit kellett kerülgetni az autónak, kicsit később értem ki a rendesnél. Már messziről láttam, hogy nagy a nyüzsgölődés a halmon, egy seregben mind a nyolc emberem, s nagyon tanakszanak valamin.

Ahogy kiszállok az autóból, felém fordulnak mind a nyolcan. Süt az öröm az arcukról, előlép az öreg Csonttörő, mint meghatalmazott követ és miniszter.

- Gyűjjön hamar! Nézze mög, mit tud ez a vajz.

- No nézzük, mit tud a vajz?

A vajz fekszik a hátán, és barátságosan vigyorog, mintha ő is a bandába tartozna. A hóna alatt pedig szorongat egy hosszú bronzcsövet, amelynek gyönyörű kékes patinája van. Csakhogy a patinát a bronzcső nem kívül hordozza, hanem belül. Tudniillik a bronzcső egy szőlőpermetező edénynek a csöve, amelyikbe beleszáradt a gálic.

- Így találták? - kérdeztem komolyan.

- Így - mondják mind a nyolcan.

- A kékkővel együtt?

- Hát ügön... Ahogy van... - mondják vontatva.

- A tanító úr szemétdombján?!

- Nem, nem ott tanáltuk - mondja az öreg Csonttörő. A többi már hallgat.

- Akkor hát lopták?

Erre már Csonttörőben is megáll az ütő.

- Nem szégyenlik magukat? - fordítok nekik hátat, és leguggolok a cserepekhez.

A meghatalmazott követ és miniszter megfogja a karomat. Egy kicsit haragosan nézek hátra, csak úgy a vállam felett.

- No?

- Nézze... igazgató úr... nem akartunk mi rosszat magának... Csak... hogy az este úgy szívire vette... azt a kis rézmorzsát vagy mit... azt gondoltuk, hogy majd megörül ennek a nagy darab réznek...

Bizony isten jobban reszketett a szava, mint a nagyköveteknek, mikor a háborút proklamálták.