THURZÓ TORA

Világéletében mindig hatalmaskodó ember volt az öreg Thurzó. Nyilván az őseitől örökölte a hatalmaskodást, akik nádorispán korukban az egész országnak parancsoltak. Csakhogy az öregúrnak már nem maradt az országból a Varjúvárnál egyéb, így hítta az egész környék a rozzant kis kastélyát, amely alig látszott ki az elvadult kert rengeteg varjúfészke közül.

- Mindegy az, azért csak az úr parancsol, a nép meg szót fogad - döfködte mérgesen az öregúr a botjával a repedezett padlót, ha néhanap elborongott az ősi dicsőségben.

Az ő népe mindössze egy szál emberből állott: a Tamás hajdúból. Együtt öregedett meg a gazdájával, s értett már a szeme járásából is. Mert sok szót nemigen vesztegetett rá a nemzetes úr, de amit mondott, az szentírás volt Tamás hajdúnak. Őneki magának esztendőben csak egyszer volt szabad kérdezetlen is szólani: újesztendő reggelén. Akkor mondhatott olyan hosszú köszöntőt, amilyet csak akart.

A régi időkben mondott is, de hol vannak már azok! Egyéb se maradt belőlük, mint az az aranypénz, amit Damjanich tábornok akasztott a mellére a szolnoki csata után. Titokban most is azzal szokta kibeszélgetni magát, hogy el ne felejtse egészen a szót. Az újévi köszöntők is nehezére estek már. Az utolsó újesztendő reggelén már csak annyit tudott mondani a néma öreg szolga a süket öregúrnak:

- A fölséges Isten nevében ebben az esztendőben tovább éltesse a nemzetes urat, mint a múlt esztendőben!

A nemzetes úr máskor ilyenkor mindig csókra szokta nyújtani a kezét az öreg hajdúnak, és a markába nyomott egy divatból kiment ezüsthúszast. Azonban elfogytak a régi pénzek, és elfogyott a nemzetes úr leereszkedő kedve is.

- Hallja kend! - vetette oda nyersen az öreg szolgának.

- Igenis, nemzetes uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelynek régen lekéredzett már a sarka.

- Bolond kend!

- Igenis, nemzetes uram!

- Én meg régi pénz vagyok. Kimentem a divatból.

- Igenis, nemzetes uram!

- Én most lefekszem és meghalok.

- Igenis, nemzetes uram! - roggyant meg két öreg térd.

- Vigyázz! - villogott az öregúr szeme. - Velem nem lesz kendnek semmi dolga. Felöltözve várom a halált, mint ahogy a Thurzók szokták. Kend csak koporsóba fektet holnap ilyenkor.

- Igenis, nemzetes uram!

- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy nincs. Kend egyedül lakja el a halott‑torom, mégpedig ma este. Érti kend? Mehet kend!

Tamás hajdú azonban nem ment, hanem fölemelte lenyaklott fejét. A mutatótlan öreg óra, a megvakult ablakok, a pókhálós bútorok, a haragos ábrázatú ősök képei mind rámeredtek: csak nem mer megszólalni? Meg mert az, ha minden porcikája belereszketett is a nagy bátorságba:

- Együtt éltünk, együtt múljunk el, nemzetes uram...

- Micsoda?! - emelte föl a nemzetes úr fenyegetve a botját. - Az úr parancsol, a nép szót fogad! Hátra arc! In-dulj!

Hanem aztán mégiscsak visszaszólította a vén cselédet:

- Hallja kend! Egy Thurzót nem lehet ám varjúpaprikással meggyászolni. A torra borjút vágjon kend! Kis temetés, nagy halott-tor!

Azzal bement a belső szobába, felöltözött halotti pompába, Tamás pedig kibukott a havas tornácra, és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, mikor kardcsörömpölést hallott belülről.

- Csakugyan öltözik - törölte le a könnyeit. - Láss hozzá te is, Tamás.

Azzal tisztában volt, hogy a nemzetes úr meg fog halni. Úgy lesz, ahogy mondta. Ha az azt mondja a halálnak, hogy: gyere, akkor a halál szót fogad. Thurzóval nem lehet bolondozni, mert az nagyobb úr a halálnál is. Az úr parancsol, a nép szót fogad!

A halál szót fogadhat, de hogy fogadjon szót ő? Hol vegyen ő borjút? Az egész Varjúvár nem ér egy borjút.

- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.

- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg. - Annak úgyis meg kell lenni! Nem hallottátok, hogy az úr parancsolta?

A napocska biztatva mosolygott ki egy felhőszakadékon, s Tamás hajdú visszamosolygott rá. A nap úgy ragyogott a felhőrongyok között, mint valami érdempénz a rongyos katonamundéron.

- Az ám, ni - ötlött az eszébe neki -, hát az én szép aranyérdemem, amit Damjanich tűzött a mellemre! Megér az egy borjút! Sietett előkeresni, mintha attól félne, hogy maga is megbánja, amit gondolt. Rálehelgetett, fényesre törülgette, aztán föltűzte a dolmányára.

- Legalább utoljára hadd kérkedjek vele! - vergődött be a faluba a nagy hófúvásokon keresztül.

Ott azonban nemigen akartak szóba állni az együgyű vén szolgával az új esztendőt ünneplő emberek. Meg se igen értették, mit akar, mert Tamás nagyon elszokott már a szótól, s nem tudta elmondani a szívén valót. Nagy nehezen talált egy jókedvű gazdát, aki szóba állt vele. Meg is ajánlta a borjút az aranyért, de vele kívánta a dolmányt is.

- A borjúval is velejár a bőre - figurázott az öreggel.

- Ehol van e - vetette le Tamás a dolmányt az első szóra, s ingujjban hajtotta haza a borjúcskát a Varjúvárba. Észre se vette, hogy fázik, csak mikor hazaért. Se azt nem látta meg öreg szemével, hogy a nemzetes úr ott várja a halált az ablakban, nagyúri pompába öltözve.

- Eljárt az idő - kukucskált föl Tamás a napra, aztán valami rossz kendőt kerekítve a vállára, elbánt a borjúval, és nekifogott a szakácskodásnak.

Esti harangszóra készen volt a Thurzó tora. Régen érzett pompás ételszag gőzölgött a penészes termeken, és a törött lábú asztalon ott terpeszkedett a rettenetes bogrács. Két gyertya égett kétfelől, s az asztal végén könyökére borulva ott zokogott a hajdú. Addig, míg odakint szorgoskodott, erőt tudott venni a fájdalmán. Most, hogy eleget tett a parancsnak, megeredtek a könnyei.

- Lelkem jó nemzetes uram! - zokogta keservesen.

Abban a percben fölpattant az ajtó, és ott állt előtte a nemzetes úr. Kardosan, kucsmásan, ezüstös mentében, rókamálas köpönyegben, és úgy tüzelt a szeme, mint a parázs.

- Uram Teremtőm! - ugrott föl Tamás dideregve.

- Bolond kend! - mordult rá a nemzetes úr. - Olyan paprikást főzött, hogy már a szaga is föltámasztott.

Azzal szépen, gyöngéden, ölelésformán ráterítette az öreg úr az öreg szolgára a rókamálas köpönyeget, amelyben valaha a Thurzó nádorispán melengett.

A MONOSZLÓI HARANGOK

ANDRÁS MEGCSALÓDIK

A Tisza még aludt, olyan mélyen, hogy arra se ébredt fel, mikor jeget vágtak a hátából. A gátőr is aludt, mert mi a ménkűt csinált volna mást, mikor a gát úgy elbújt a hófúvásban, mintha szégyellte volna magát, hogy ő olyan poszt, akinek nincs mit őrzeni. A mérnök urak is alhattak, ha úgy tartotta kedvük bent a messzi városban, és semmi okuk se volt azt álmodni, hogy félreverik a harangot.

A réti ember azonban ébren volt, és már Mátyás-napkor tudta, hogy az idén baj lesz a vízzel. Az Isten tudja, ki mondta meg neki. Vízrajzi jelentésekkel ő nem él, a rádió ide különben se szolgál ki, s újság tíz esztendeje járt utoljára a kezében, mikor kaszakövet vett a tavaszi vásárban, s azt az illető jóember abba csomagolta be. Hanem az égen és földön voltak mindenféle jelenségek, amikből érteni kell ésszel élő embernek. A réti ember különös madarakat látott a szalmakazal tetején, amelyek nem járatosak ebben a tartományban. Búvármadarakat formáztak, de olyan fülük volt, mint a vöcsöknek, és úgy sírtak, mint a szélkiáltók. Annak is kellett valamit jelenteni, hogy a hold egész télen udvarral járt minden teléskor, és úgy mutatta Szent Dávidot és Cicellét, mintha firhang mögé húzódtak volna. Hát az mitől lehetett, hogy mikor a fekete eperfát kivágta kútágasnak, a fa-gyűrűk helyén olyan morzsalékot talált benne, mint az elrothadt szíj?

- No, Virgonc - mondta a kutyájának -, ezt bontsd ki, ha jó fogad van!

Magányos öreg létére csak a Virgonccal beszélgethetett a réti ember. Ugyan beszélt ő a naphoz is, ha nem akart felkelni, a szélhez is, ha nem akart lefeküdni, a tűzhöz, ha az ázott venyige nem akart meggyulladni, továbbá a cserebogárkukacot is megfeddette, hogy ugyan hogy hízhatott már olyan éktelen kövérre, de felelni csak a Virgonc szokott neki, mint lelkes állat. Ezúttal a Virgonc csak ásított, annak jeléül, hogy a fák élettana még most nem érdekli.

- Majd annak is eljön az ideje... gazdám - ezt mondta a farka billegetésével.

Igen, mikor nyiladozik az idő, levet ereszt a föld, és az fölszakad a fiatal fákba, olyankor szoktak előjönni a kitelelt nyulak mezőrendőri kihágásokat elkövetni, és olyankor szokott Virgonc nyulászati tanulmányokat végezni. Az idén azonban későn született meg a tavasz, és akkor is vetéltnek. A vizecskék ugyan előbugyogtak, itt-ott meg is szaladtak a földeken, a fák is kezdték nyitogatni a szemüket, de nyulat nem lehetett látni. Mind elhurcolkodott a rétről a partosabb helyekre.

- Megkapták a hírt - bólintott a réti ember, és nemsokára ő is megkapta a hírt.

Álmában megjelent neki az édesapja, akire már vagy ötven esztendeje nem gondolt rá a réti ember, mert mindig volt neki egyéb gondja. Az is réti ember volt, s hetvenkilencben halt meg, a vízkor, ezen a tanyán. Ez a mostani réti ember akkor suhancár gyerek volt, s neki kellett volna a csikót behúzni a házba, mikor a víz fölvette az udvart, de nem bírt a megriadt jószággal, örült, hogy maga ki bírt evickélni az árból. Az apja azonban, aki a tehénnel vergődött, nem nagyon örült, hanem elkáromkodta magát, és utánaugrott a csikónak. A farkát el is kapta, de mindjárt le is merült vele együtt, s valami nagy sodorba kerülhetett, mert sose lett meg többet.

Most, hogy ott állt a fia ágya mellett, szép, piros képű, fiatalos embert formázott, inge, gatyája felgyűrve, úgy, ahogy a vízbe ugrott.

- Adj egy pipa dohányt, Andris - ez volt az első szava, és előhúzta a gatyakorcból a kis tajtékpipát.

A réti ember egyszerre megismerte a pipát a cinezésiről, és az is eszébe jutott, hogy akkor ejtette le az apja a köszörűkőre, mikor a tetőt nádalták. El is csodálkozott rajta, hogy öregember létére neki még ilyen is eszébe jut, de azon még jobban ámulatba esett, hogy az apja rá akar gyújtani.

- Hát a másvilágon is lehet pipálni? - kérdezte csak úgy fektiből.

- Csakis - intett az apja -, hiszön másképp hogy löhetne kibírni?

- Nono - intett ki a dunna alól a réti ember -, ott az acskó a lócán.

A halott réti ember elkezdett tapogatni, de nem találta a zacskót.

- Nincs itt - mondta mérgesen.

- Akkor leeshetött - mondta a fiú, s kiugrott az ágyból -, majd mindjárt masinát gyújtok.

- Egy - mondta a halott, és elfújta a föllobbant masinát.

- Kettő - fújta el a másodikat is.

A hatodikat aztán nem bántotta. Nagy világosság lett, s a réti ember észrevette, hogy milyen öreg, eres kéz az övé az apjáé mellett. A halott pedig meglátta a lóca alatt a zacskót.

- Vödd föl, Andris! - parancsolta.

Lehajolt és odakapott a zacskóhoz, olyan könnyedén, mint ahogy ilyesmit fel szokás kapni. De nem bírta fölvenni.

- Hát ezt mi lelte? - egyenesedett föl.

- Egy! - számolt a halott. - Markold mög jobban!

De markolhatta azt, csak nem engedett.

- Kettő! Rántsd mög, Andris!

Ötször veselkedett neki hiába, hatodszorra pukkant egyet a zacskó, mint mikor a hordó kilövi magából a dugót, egy kis kerek lyuk támadt a helyén, azon elkezdett kifelé bugyogni a víz, egyszerre elöntötte a szobát, s már a szájáig ért a réti embernek, mire fölébredt.

A réti ember másnap fölmászott a nagy jegenyére, annak a hegyibe odalátszott a Tisza. Egy‑két jégtábla úszott még rajta, de a komp már megindult. Átment a faluba, a boltba.

- Sütés lesz, András bácsi? - kérdezte a boltosné. - Elfogyott a kenyere? - s már tördöste is egy kis stanicliba az élesztőt.

- Csak felit adja a tésasszony a röndösnek - mondta a réti ember. - Három könyérre valót.

- No - csodálkozott az asszony.

- Ölég lesz az hat hétre.

- Hát mi lesz hat hét múlva?

- Nagy szaladás. Itt lösz a víz.

- Szent Isten, ne ijesztgessen, András bácsi!

András nem akart ijesztgetni senkit. Visszafelé menet nagy volt a diéta a kompon, hogy csinál‑e a víz kontrabontot az idén, vagy nem. Két ember fogadott is egy liter borba. András nem vegyeledett bele a disputába, szó nélkül húzta a kompkötelet. A víz se igen zajongott, de nagyon habzott a széle, mint búcsúkor a jó ser.

András tudta, amit tudott. Nem kedvelte a kenyérsütést, csak muszájból adta rá magát, mióta asszony nélkül maradt. Hogy kevesebb legyen a vesződség, hat kenyeret sütött egyszerre, fölrakta őket a polcra, az ereszet alá, hogy rá ne dohosodjanak, s hetenként szétlocsolt rájuk egy kanta vizet, hogy rá ne száradjanak. Most nem kellett őket kánikulától félteni, mind a három kenyeret az ágy alá dugta.

Mire az elsőnek végire ért, már a padlás szájából is meg lehetett látni a vizet, nem kellett érte fát mászni. A réten megindult a szántás, András szomszédjai is munkába fogtak, a vízen túlról való falusi emberek. Az öreg, máskor a legfrissebb a réteken, az idén nem törte magát. Egész nap a padlás szájában pipálgatott, és nézte a sebesedő vizet.

- Hát kend, András bácsi - köszönt oda egyik-másik arra vetődő szomszéd -, urizál?

- Ráérök.

- Szántani? Mánis elkéstünk vele. Vagy kend bukfencöt akar vetni az idén a földjibe?

- Én még várakozok.

Nem a végrehajtót várta, de az jött meg. Sok zenebonás szegény ember van a réten. Nincs a parasztban semmi belátás az idén. Andrással nem volt semmi viloncia. Maga vezette ki az istállóból a tehenet, és mikor az rábődült az idegenekre, csendesítően megveregette a farát.

- Mindögy az, Bimbó.

A végrehajtót pedig megkérdezte:

- Hát a Keselyt nem viszi el?

- Majd a nyáron - köpte az dühösen a szót. Azt hitte, csúfolódik vele a gazda.

Mire a második kenyér megszegésére került a sor, a víz már a nyúlgátat legelte. A fehér hablovak mindenféle feketeségeket röpítettek. Némelyikből ki lehetett venni már a ház végiből is, hogy ajtó vagy asztal. Egy háztetőt is látott András, annak kellett lenni, de igen messze vidékről való lehetett, ahol más divatuk van a házaknak.

A réten abbahagyták a szántást, de azért soha ekkora nyüzsgölődés nem volt, mint most. Lovat, marhát, disznót, birkát hajtottak a komp felé. Kocsiszámra vitték az aprójószágot. Ijedt emberek lebontották a tanyájukat, s mentették a tetőt, a deszkát, a téglát, a kerítést. Mindenkinek elég volt a maga baja, Andrásra ügyet se vetett senki. Már akkor hasig ért a lovaknak a víz, mikor valaki bekurjantott hozzá:

- Gyék kend velünk, András bácsi! Aszongyák, holnap már nem jár a komp!

- Nem ám! - kiáltott vissza András. - Mánis éri a víz a kötelet, siessetök!

Akkor gondolta meg magát, mikor a kocsi már a kanyarodónál locsogott. Ejnye, ejnye, hátha a Keselyt elvitték volna!

Kivezette az öreg lovat az istállóból, és megcsapkodta az ostorral.

- Eredj, no, hátha valaki pártod fogja!

A ló nekiiramodott, de az udvar széliből visszafordult. Ott a kerítés már beledőlt a vízbe. Szaladt a másik oldalra, onnan is visszahökkentette a víz. Jajveszékelő nyerítéssel tartott a házajtónak.

- Ne te ne - csapkodta meg András az ostornyéllel -, hát lögyél eszödön!

Addig verte, míg a ló bele nem ereszkedett a vízbe. Kis darabot kellett neki úszni, aztán már vitte a víz, amerre neki tetszett. Egy ideig vissza-visszaforgatta a fejét fájdalmas nyerítéssel, aztán már csak a nyerítése hallatszott, ahogy a fűzfák koronája közé ért. De az is lehet, hogy az már csak András fülének a képzelődése volt. Nagyon összeszokott a réti ember a lóval, s nem azért nem siratta meg, mintha szegyeiké volna, hanem mert neki nem volt törvénye a sírás.

- No, Virgonc, hát te mire végzöd? - kereste a kutyát. De a kutya még csak nem is vakkantott semmi hívogatásra. Volt neki magához való esze, idejében meglépett.

Másnap reggel már vízbe lépett András az ágyból. Csak bokáig ért, s délig nem sokat emelkedett. A réti ember kényelmesen felhurcolkodhatott a háztetőre. Fölvitte a subáját, az utolsó kenyeret, a maradék szalonnáját, sót, paprikát. Az ennivalót bekötötte a kéménybe, aztán belegubódzott a subába, szétvetett lábbal eligazkolódott a tető nyergén, a hátát nekivetette a kéménynek, és szundított egyet. Jó nagyot, mert kicsillagosodott az ég, mire fölébredt. Rágyújtott, hallgatódzott, nézelődött. Mást nem hallott, csak a víz locsogását, de látni sok mindent látott, ami addig láthatatlan volt. A vízözönt is látta, ahogy gyerekkorában a kis Bibliában. Csakhogy akkor bárka úszott a vízen, most meg nem úszik semmi.

„Mert akkor a Noé uralkodott - ezzel a gondolattal bóbiskolt el -, most meg az Antikrisztus uralkodik.”

Kireggellett, és csakugyan nem úszott egyéb a vízen, csak egy sárga koponya, amit valami őstemetőből moshatott ki a víz. András azonban töknek nézte a koponyát, mint ahogy a népek gyakran emberfejnek nézik a tököt. Nem sok ügyet vetett rá, és onnan a kémény mellől nem is láthatta, hogy a koponya beúszik a háza nyitva hagyott ajtaján. Csak arra nézett körül, hogy a kutya morog valahol, de már nem is morog, hanem csahol nagyon mérgesen.

- A Virgonc! - ismert rá, és elkáromkodta magát. Noé is bizonyosan így tett, mikor észrevette, hogy a kutyája kimaradt a bárkából.

Hol lehet az az istenverte eb? A csaholás a házból hallatszott, a kéményen jól kiszolgált a hang. De mit ugathat. Ez nem az ijedség hangja, hanem a haragé. No de ez már szűkölés! Már csak mégse mondhassa a Virgonc, hogy akkor nem törődött vele, mikor elérkezett a világ vége. Hiszen úgy lehet, már csak ketten maradtak az egész világból.

- Virgonc! Virgonc! - kiáltott be a kéményen.

Ha valaha öröm volt teremtett állat hangjában, a Virgonc feleletében az volt.

András lemászott a tetőről. A hónaljáig ért a víz, föl-föl is kapta, de azért csak beviaskodta magát az ajtón.

- Hamm-hamm-hammar! - köszöntötte a kutya a kemence tetejéről, elázottan, mint a kiöntött ürge. Úgy kellett lenni, hogy mikor megorrontotta a veszedelmet, bebújt a kuckóba, onnan fölkapaszkodott a vízből a kemencenyakra, s azon dühödött föl, hogy a koponya incselkedett vele a víz színén.

- No gyere, te szégyöntelen! - nyalábolta le András a kutyát, aztán leoldozta a tulajdon nyakravalóját, abba belepólyálta, s úgy kötötte a vállára.

- No, így talán szöröncsét próbálhatunk! - mondta neki.

Leszaggatott néhány kéve nádat a tetőről, mire meg tudott kapaszkodni, de utoljára csak fölért. Megszalonnáztatta a kutyát, aztán a suba alá bújtatta az ölébe, s ő maga akkor kenyerezett meg. Jól is esett, s az se volt baj, hogy megszomjazott utána.

- Estig helyembe gyön az ital - mércsikélte a szemével a vizet -, addig löhet egyet hunyni.

Nagy kurjongatásra ébredt föl.

- Hé ember! Öreg!

Egy csónak úszott oda a tetőhöz. Úri csónak, két úrféle emberrel.

- Nini, vízibubák! - csodálkozott rájuk András. Andrásék így hívták a regattistákat.

- No ne a szemit meresztgesse kend, hanem szálljon be! - kiáltottak rá.

- Minek szállnék?

- Elment az esze kendnek? Hát nem akar menekülni?

- Mönekülni? Hát hova löhet itt mönekülni?

- Ne szamárkodjon kend! Hát a faluba!

- A víz oda is csak bemén.

- Akkor meg majd a városba, Szegedre.

- Az se ér sömmit - rázta a fejét András. - Az is a vízé lösz.

A vízibubák elnevették magukat.

- Ejnye, de kutyahitű ember kend! Akkor elvisszük Félegyházára. Oda már csak nem mén be a víz.

- Be az - bólintott András -, mindenüvé. Nem ösmerik maguk a Tiszát. Ötven esztendeig csöndben van, de akkor föllázad, és a legmagasabb högyet is möghaladja egy öllel, így végezte ezt az Isten a Tiszárul.

Alig bírták leráncigálni a tetőről, aztán megfordultak a falu felé. A réti ember nem szólt az egész úton. Csak mikor kikötöttek a falunál, és meghallotta, hogy egy centit apadt a víz, akkor szólalt meg szemrehányóan fordulva a Tisza felé:

- Hát nem löhet mán hinni neköd se!