A MONOSZLÓI HARANGOK

Kilencen vannak a monoszlói harangok, s egyik szebben szól, mint a másik! Persze legszebb a szavuk olyankor, mikor valamennyien egyszerre beszélnek. Olyan szép muzsika, hogy bizonyosan a jó Isten is mosolyogva hallgatja.

Csakhogy nagyon ritkán szólnak egyszerre a monoszlói harangok. Lehet annak már vagy harminc éve, mikor utoljára kongatták egyszerre valamennyit. Csakhogy akkor nem muzsikáltak, hanem jajgattak, s szavukat bizonyosan sírva hallgatta akkor a jó Isten.

Akkor volt az, mikor a Szillér vize elöntötte Monoszlót. Most csendes kis patak ez a Szillér, olyan szelíden duruzsol a medrében tarkálló kavicsok között, mint ahogy álmos kisgyerek gügyög a bölcsőjében. De akkor haragos volt a Szillér, mint valami nekibőszült óriás, és harsogva tört be egy szeles éjszakán a nádfödeles házacskákba.

- Itt mi vagyunk az urak! - tomboltak a habsörényes hullámparipák.

Nem tartott azonban sokáig a Szillér haragja. Egy hét múlva már megint visszafeküdt régi ágyába, és mosolyogva ringatta ölében a csillagos eget.

- Nem kell tőlem félni, emberek - locsogták tiszta habjai -, hiszen éppen csak játszottam egy kicsit.

- No, majd teszünk róla, hogy máskor ne jusson eszedbe az ilyen játék - mondták a monoszlóiak, és erős töltések közé szorították a pajkos patakot.

Apraja-nagyja a falu népének mind ott szorgoskodott a töltésen, csak Forró Kis Miklós hiányzott közülük.

- Nem érek rá - mondta a hajdúnak, aki munkára kergette. - Én most hurcolkodóban vagyok.

- Hát aztán hová hurcolkodol szülőfaludból, Forró Kis Miklós?

- Én bizony Amerikába hurcolkodom.

- Itt tudnád hagyni szülőfaludat?

- Nekem nem falum többet - mondta Miklós, elborult képpel mutatva háza romjaira. - Minden örökségemet elvette a víz. Hát keresek magamnak másik hazát.

Harmadnap már búcsúzott is Forró Kis Miklós, nagyon könnyű szívvel búcsúzott, és mosolyogva. Jó cimborái sírva szorongatták a kezét.

- Visszajössz te még ide, Miklós - ölelték meg utoljára.

- Nem én többet, míg megint egyszerre nem szólnak a monoszlói harangok - nevetett a monoszlói bujdosó.

És úgy elment, hogy vissza se fordult többet a faluja felé. Hosszú esztendőkig hír se jött felőle. Egyszer nagy sokára érkezett tőle egy levél a faluházára. Azt írta benne, hogy apja, anyja sírjára márványkeresztet állítsanak. Küldte a rávaló pénzt. „A maradékot adják a szegényeknek” - azt írta.

Ürgették, forgatták a faluházán a levelet, de alig tudtak eligazodni rajta. Mert nem Kis Miklós volt aláírva, hanem Kismi Klosz. Bizony testtel-lélekkel amerikai ember lett Kis Miklósból. Kezdetben sokat nyomorgott, volt úgy, hogy majd éhen halt, de aztán szolgált neki a szerencse. Házakat, gyárakat szerzett Kis Miklós, igaz, hogy véres verejtékkel. Majd fölvetette már a pénz - igaz, meg is öregítette hamar a megfeszített munka. A haja megderesedett, homlokát fölszántották a gondok, s arcáról soha el nem oszlott a szomorúság. Nem, még akkor se, ha fia, lánya puha keze simogatta.

Egyszer meg is kérdezték tőle a gyerekei, mivel lehetne fölvidítani szomorú szívét.

- Az Isten tudja - sóhajtotta Kis Miklós. - Nincs nekem semmi bajom, semmi kívánságom. Csak azt szeretném tudni, micsoda csengést-bongást hallok én a szívemben minden éjszaka.

Híres orvosok megvizsgálták Kis Miklóst, és a szemébe nevettek.

- Egy kis képzelődés meg a nagy jómód - mondták neki. - Volna csak miszter Kismi szegény gyári munkás, mindjárt nem muzsikálna a szíve.

- Megpróbálom én azt is - sóhajtott Kis Miklós, és bevette magát a gyára gépóriásai közé közönséges munkásembernek.

Az se ért semmit. Mentül jobban csattogtak, dübörögtek a gépek, annál erősebb lett a szívében a csilingelés. Akkor aztán azt tette Kis Miklós, hogy hónapokig nem mozdult ki a házából, hanem magához hívatta a világ leghíresebb zeneművészeit, és azokkal muzsikáltatott magának. Hátha valamelyik rátalál arra a dallamra, amelyik az ő szívében hangzik.

Valami híres csengettyűművész talált rá. Alig fogott a játékba, elkiáltotta magát Kis Miklós:

- Tudom már! A monoszlói harangok!

Még aznap hajóra ült Kis Miklós egész házanépestül, s jött hazafelé látogatóba.

- Csak egy-két napra - mondta az amerikai barátainak.

S egy hét múlva, amikor kedvére kigyönyörködte magát a monoszlói harangok szavában, csakugyan menni is akartak visszafelé. Már föl is ültek a kocsira a faluháza előtt, mikor megszólalt a templom öreg harangja.

- Várjanak csak - kapta le öreg Kis Miklós a kalapját, és hallgatta a harangot könnybe lábadt szemmel.

És hallgatta másnap is, harmadnap is, hallgatta egy hétig.

- Csak még egyszer hadd halljam! - könyörgött a gyerekeinek.

Utoljára aztán azt mondta nekik, hogy menjenek csak ők maguk, nekik ott a hazájuk, ő már csak itt marad addig, míg egyszerre nem szól Monoszló valamennyi harangja.

Mostanában szólt egyszerre valamennyi. Három templomnak kilenc harangja siratta el Forró Kis Miklóst, akit idegen világból, messzi tengereken túlról az ő szavuk csalogatott haza magyar embernek.