Ősök
után kutattam a múzeumi ásóval a határunkban, a néhai madarásztói csárda körül.
Ősöket ugyan nemigen találtam, hanem öreg pásztoremberektől
összeszedegettem a híres csárda történetét, s tárcát írtam belőle. Az
annak a rendje, hogy az ilyen nevezetes intézmény ne múljon el nyom nélkül, így
legalább az utókor se tehet szemrehányást se a múzeumigazgatónak, se az
újságírónak, hogy mire nézte a világot, ha még a madarásztói csárda emlékezetét
se adta át az utókornak. Holott olyan nagy emberek is megfordultak benne, mint
Rózsa Sándor.
Hát az
utókortól nem félek, azt csak kielégíteném én valahogy, hanem a jelenkori
kritika máris jelentkezik. K. Szabó Ambrus nyugalmazott uradalmi mérnök úr,
akinek a kezébe csak most jutott el a régi tárca, szemrehányást tesz nekem
miatta egy máskülönben nagyon szeretetre méltó hangú levélben. Hogyha már
minden tücsköt-bogarat összeszedtem a lebontott öreg csárdáról, miért nem
írtam meg azt is, ami az ő apjával történt ottan. Mikor pedig az a
legérdekesebb história.
Beismerem,
ez nem volt szép tőlem, de nem egészen én vagyok benne a hibás. Hiszen
eddig azt se tudtam, hogy K. Szabó Ambrus úr a világon van, hát arról
hogy tudhattam volna, hogy neki olyan apja volt, akivel nevezetes kaland esett
meg a madarásztói csárdában! De most már, hogy tudom, megírom vonakodás nélkül.
K. Szabó
Ambrus úrnak az apja uradalmi inspektor volt a hatvanas években, azoknak is az
elején, mikor Ferenc Jóska volt a császár, és Paplógó József volt a madarásztói
csárdás. Valami tátorján idő bekergette az inspektor négylovas hintóját a
csárdába, mégpedig éjjeli szállásra, mivel úgy látszott, reggelig se áll
el a rengés, csattogás meg a villámmal világító sötétség. Márpedig akkor olyan
világ volt, hogy ezen a tájon fényes délben sem volt bátorságos az utazás.
(Ezen a tájon tudniillik nem Ferenc Jóska uralkodott, hanem a mi fiunk, a
Sándor.)
Paplógó uram
igen mogorván fogadta a vendéget, s arra a kérdésre, hogy van-e valami
harapnivaló, azt felelte, hogy van ménkű. (Volt is, mert abban a percben
hasította kétfelé a csárda előtt álló öreg csomoros nyárfát.)
- Hát egy kis szalonna?
- Van, de avas.
- Palástul vetem én a gyomrom annak
is. Hát egy messzöly borocska volna-e?
- Van, de hernyós.
- Annak is megfelelek én.
Biz ez egy kicsit meggondolatlan
vállalkozás volt, de azért már csak állta az inspektor úr, amit kimondott. A
szalonnának ugyan csak a felét tudta lenyelni, a többit a csizmaszárba rebbentette, hogy meg ne bántsa a
mérges csárdást, de a messzöly bort egy hajtásra a gallér mögé eresztette, hogy
mentül előbb túlessen rajta. Akkor aztán megrázkódott, s hogy dolga
végzetlen ne térjen nyugovóra, megkérdezte a csárdást, hogy mivel tartozik.
- Éppen húsz forint - csinálta a
számadást kréta nélkül az érdemes hotelier.
- Tessék? - tátotta el a száját az
inspektor.
- Húsz forint. Megmondtam magának -
nézett farkasszemet a csapláros a vendéggel. - Vagy nem ért az úr magyarul?
De az inspektor nagyon is értett magyarul. Húsz forintért
bizony ő el nem földelteti magát ezzel a haramianézésű vademberrel,
akiről szemmel látni, hogy egy tálból cseresznyézik a betyárokkal. Csak
egyet füttyent, s a varjú se károg többet az ember után.
Az inspektor előgombolta a húsz forintot, s fogatott
abban a percben. Inkább nekivágott a zivatarnak, semhogy a zsiványfészekben
töltse az éjszakát. Persze azt is megfogadta, hogy nem fordul többet a csárda
felé ebben az életben.
De hát az inspektornak szándékát csakúgy a boldog Isten bírja,
mint a szegény emberét. Nem telt bele egy esztendő, az inspektor kocsiját
megint bekergette a rossz idő a madarásztói csárdába. Azazhogy a kocsis a
gazdája megkérdezése nélkül kanyarodott be a kocsiállásba, s mire az inspektor kifelé tudakolta
volna az utat, akkorára odatoppant Paplógó uram. Mézes volt a szava, nevetett a képe, mint a
bazsarózsa.
- Hozta Isten a tekintetes urat, de
régön láttuk erre mifelénk!
- No, most se a magam jószántából
lát - morgott az inspektor. - Nézze kend, már megyünk is!
- Nem innen, uram, egy tapodtat se!
- állt a kocsi elé szétvetett karokkal a kocsmáros. - Csak nem töszi a
tekintetes úr csúffá a házamat?
- No, hát akkor itt a színben
pihentetünk egy kicsit - fanyalgott az inspektor. - Hoci csak azt az elemózsiás
tarisznyát, Matyi!
Most nőtt csak meg a taraja Paplógó uramnak!
- Azt szeretném én látni, hogy az én
csárdámban valaki a magáét fogyassza! Mindjárt leszúrok egy malacot a
tekintetes úrnak. Mög a túrós lepényt se veti tán mög?
Mit volt mit tenni, az inspektor úr azt gondolta
magában, hogyha már szurkálás lesz, inkább a malacba essen kár, mint
őbenne. Kifogatott a Matyival, s megadta magát a sorsnak, amely nem is
látszott olyan elviselhetetlennek. Fölséges volt a malacpörkölt, hallatlan tökéletes a túrós lepény,
és olyan bor mellé, hogy az nem teremhetett ezen a vidéken. A püspök
vállalhatta volna misebornak, bizonyosan valami templomot verhettek fel érte a
zsiványok. De micsoda árt kell majd ezért fizetni?
Vacsora után az inspektor fogatni
akart, de a csárdás nevetve támaszkodott neki az ajtónak.
- Nincs, akinek parancsoljon az úr. Olyan részeg a
kocsis, hogy ágy helyett az itató vályúba feküdt bele, úgy pöcköltem föl a fejét
egy káposztáskővel, hogy bele ne fulladjon a jóembör. Muszáj itt éjszakázni a tekintetes
úrnak.
- Nagyon nemszeretem hely pedig ez -
csavargatta a nyakát a tekintetes úr. - Úgy ver a híre, hogy a betyárok is
járatosak erre.
A csapláros édesen elmosolyodott.
- Jó embörök azok, nem bántják a
másik jó embört. De mög ha fél a tekintetes úr, fejszével strázsálok a
küszöbén.
No, csak ez a biztatás kellett az
inspektornak. Egész éjszaka le nem hunyta a szemét. Ha a betyárokat
megfelejtette, a vacsora ára nem hagyta nyugodni. Egy százas tán ki se futja, ha az avas szalonnáért meg a bicskanyitogató
lőréért húsz pengő volt a sarc.
De hát azért csak megvirradt baj
nélkül. A kocsis is kialudta a krepuláját a vályúban, Paplógó uram is kotyogós
butellával jött pálinkás jó reggelt kívánni, mégpedig diópálinkást. Az inspektor összeégette vele egy kicsit a torkát,
aztán elővette a bugyellárist.
- Mivel tartozók?
- Kinek? - meresztett nagy szemet a
csárdás.
- Kinek? Hát kendnek.
- Neköm ugyan nem - rázta a fejét nagy meggyőződéssel
Paplógó uram. - Inkább én adok a tekintetes úrnak tizenkilenc forint
nyolcvannyolc krajcárt. Ennyi jár vissza a húsz pengőből, akit a
múltkor tetszött fizetni. Ehun hoztam is mán ebben az acskóban.
- Nem értem.
- Dehogynem. A múlt vacsora tizenkét
krajcárt kóstált.
- Hát akkor mért fizettetett velem
húsz forintot?
- Azért, mert annyira volt szükségöm. Nem
bírtam volna másképp az árendát kifizetni a városnak. De most mögadom, nézze,
ami visszajár, a mostani vacsorát mög fogadja el a tekintetes úr kamatba.
Ilyen ember volt a madarásztói csárdás -
mondja K. Szabó Ambrus úr. Én meg elhiszem neki, ámbár úgy rémlik, mintha ezzel
a históriával már olvasókönyvben találkoztam volna. De hát az mindegy. Nagyobb
baj annál, hogy a madarásztói csárdás nem csinált iskolát. Azazhogy ezt se
lehet mondani. Első kiadású
madarásztói csárdások ma is találhatók falun-városon. Csak olyan nem akad, aki
egy esztendő múlva visszaadjon a vacsora árából.