KI CSAPJA MEG A JÁNOST?

Ezernyolcszáztizenhét tavaszán a kassai piacon egy sebesen vágtató hintó elütött egy pereceskofát. Nagy sokadalom támadt, összeszaladtak a hetivásárosok, a vásári hajdúk is odaértek éppen akkor, mikor egy részeg csizmadia azt indítványozta, hogy most már a hintót is taszítsák bele a pocsolyába a kofa mellé. Mivel azonban a hintón koronás címer tarkállott, a félhold után kapkodó sasmadár, a városi hajdúk a demokrata polgártársat tenyereltették bele a sárba, és a hintóban ülő úrhölgytől tudakolták meg, hogy nem ment-e a szívére az ijedség.

A hintóban Dessewffy József grófnak a felesége ült, Sztáray Eleonóra grófnő, aki valóban sokkal jobban megijedt, mint az öreg perecesasszony. Az már rég felkecmergett, a sarat is letapogta magáról, ki is káromkodta magát, mire a grófné annyira föleszmélt, hogy kihajolhatott a kocsiból.

- Nem tört semmije, jó asszony?

- Nem tört? - acsargott a jó asszony mérgesen. - Hát az asszonyságnak nem elég az, hogy Összetört a zsoltároskönyvem? Három garast fizettem én azért a Mencel fazekasnak.

A nagyurak akkoriban kötötték meg a Szent Szövetséget, és a kisemberek már kezdték levonni belőle a konzekvenciákat. Csupa olyan cserépbutykosból itták a pálinkát Magyarországon, aminek zsoltároskönyv formája volt.

- Lássa, még a nevem is rápingálta a fazekas - hadonászott be a kofa a kocsiba egy zöld cserépdarabbal, amin csakugyan rajta volt, hogy „Fricska Rózálé ezen mindennapi ájtatosság”.

- No, lelkem, csak ennél nagyobb kár sose érje - mosolyodott el a grófné, s ami ezüsthúszast talált a ridiküljében, azt mind belehullajtotta a kofa kötőjébe.

Ezzel a perecesipar sérelme tökéletes elintézést nyert. Fricska Rózál annyira megbékült, hogy odaállt a lovak elé, és el nem akart mozdulni addig, míg a János nevezetű kocsis meg nem ígéri neki, hogy ezután minden hetivásáros napon elüti. Utoljára is úgy kellett ostorral elsuhogtatni a lovak elől.

Hátra volt azonban még a publicitáson esett sérelem megorvoslása. Dessewffy József, a literátor, konzervatív politikus volt ugyan, de emberséges gondolkodású ember. Nem is azért járt annyit idegen országokban, hogy meg ne tanulta volna, mivel tartozik az ember a polgártársainak, még ha gróf is.

- Hát megint sebesen hajtottál, fiam, János? - vette elő a kocsist, mikor a felesége beszámolt neki a piactéri kalandról.

- De méltóságos uram, nem nagyon kell a szürkéket hajtani! - villant föl a János szeme. ‑ Mennek azok maguktól is, követem, mint az olajozott istennyila.

- Nem mondta neked az asszonyod, hogy lassíts?

- Mondta az, könyörgöm, de akinek ostor van a kezében, pattogtatja az azt, mikor nem akarja is.

- No hát ide hallgass, fiam, János! Most elmégy a városkapitány úrhoz, és megmondod neki, hogy tiszteltetem, küldjön ide délután három hajdút, azokkal csapatlak én meg téged kint a ház előtt, az utcán. Mindenki látta, hogy sebesen hajtottad a szürkéket, hát most azt is hadd lássa mindenki, hogy milyen szépen állod az egy helyet a deresen, míg rád olvassák a huszonötöt. Megértetted, fiam, János?

- Parancsára megértettem, méltóságos gróf úr!

- No hát akkor, Isten hírével! Estefelé majd jelentkezel a hajdúkkal.

„Elhatároztam, hogy ez lesz a legjobb nyilvános elégtétel a pürgereknek, ha az ő hajdúikkal mindenki szeme láttára fogatom le a Jánost” - írta a gróf mindjárt melegében meghitt barátjának, Kazinczy Ferencnek, több nemes vármegyék táblabírájának. (Noha voltak olyan nemes vármegyék is, amelyek feliratban követelték a diétától, hogy a nemzeti nyelvnek ezen veszedelmes megrontóját toloncolják ki az országból.)

A nyilvános szatiszfakciónak²² azonban váratlan akadálya merült föl. A kocsis nem volt olyan demokrata érzelmű ember, mint a gazdája, azért ahelyett, hogy a városkapitányhoz ment volna a hajdúkért, emigrált a szomszéd vármegyébe, Imre grófhoz, József grófnak az öccséhez. Gondolta, ott is csak Dessewffy-kenyéren vonja meg magát, míg a gazdája haragja elfüstöl, így esett aztán, hogy a kassai gróf hiába várakozott: hajdúk se jöttek, János is elveszett. Staféta állított be ellenben harmadnapra az Imre gróf levelével, aki jelentette, hogy János hajlandó volna már vállalni a huszonöt pálcákat, de csak házi kezelésben. Az ellen egy szava sincs, ha a gazdájától kapja ki a nyargalót, annak jussa van hozzá, kezet is csókol érte, de már azt a csúfságot mégse tegye vele, hogy tarhonyás hasú városi hajdúkkal húzassa le!

- A nyilvános elégtételből nem engedhetek! - üzente vissza József gróf. - Vasárnapra a dezentor itthon legyen!

A városkapitányhoz meg most már íródeák küldetett azzal az utasítással, hogy részletesen előadván a cirkumstanciákat²³, értesse meg a spektábilissel²⁴, hogy itt példát kell statuálni.

- Értem én azt - bólintott a spektábilis. - Nem is kell engem erre figyelmeztetni őméltóságának. Helybenhagyták az én hajdúim azt a vén csoroszlyát úgy, hogy az nem kívánkozik többet hintó elé feküdni.

- Az isten szerelmére - rökönyödött meg a skriba -, hiszen nem a pereceskofán kell példát statuálni, hanem a Jánoson!

- A méltóságos úr kocsisán?

- Hát persze hogy azon! Hiszen az hajtott sebesen tilalom ellenére!

- De most már csakugyan nem értem a dolgot - csóválta a fejét a városkapitány, és szaladt szót érteni a főbíróhoz.

A főbíró is tanácstalanul vakarta a füle tövét.

- Lehetett azt tudni előre, hogy nem jó vége lesz annak, ha egy gróf mindig a könyveket bújja! Azt hiszem, legjobb lenne megbeszélni a dolgot domine Dulházyval.

Dulházy Mihály a grófnak titkára volt és a felső-magyarországi Minerva felelős szerkesztője. (Tudniillik neki kellett becsukatni magát, ha a gróf nagyon ki találta hegyezni a lúdtollat. Például, ha azt írta, hogy „némelyik kormány olyan, mint az andalúziai kecskék szarva: kemény, tekervényes és üres”. Vagy hogy „micsoda állapot az, amikor az állam elválasztja a maga érdekét a polgárokétól, a maga hitelét kifelé a belföld nyomorára alapítja, s az egész népességet két részre osztja: csalókra és csalatottakra”. Azt is megtette, hogy egy levélben fölvetette a kérdést, nem vált volna-e az nekünk hasznunkra, ha „Napóleon Bonaparte Luciánt magyar királlyá tette volna Budán”. Voltak ilyen különös konzervatív mágnások száz évvel ezelőtt.)

A város urai azonban domine Dulházyval se sokra mentek. Azt bizonygatta nekik, hogy a grófnak igaza van. Először azért, mert csakugyan igaza van, másodszor azért, mert gróf.

- Ez is csak olyan megkeveredett, mint a gazdája - állapította meg a városkapitány a főbíróval. De azért a második érv mégiscsak meggyőzte őket. Vasárnap reggelre kirendelték a három hajdút a grófhoz.

A hajdúk meg is jelentek, de a dezentor helyett megint csak az Imre gróf levélhordó kanásza jelentkezett. Isten neki, hozta a hírt, aláveti már magát a János a nyilvános botozásnak is, de egy kis módosítással. Ne városi hajdúkkal hegedültesse el a gróf, hanem katonákkal, mert a fájdalom azzal se nagyobb, de a szégyen mégiscsak kisebb. Imre gróf is igen pártolta a János instanciáját, azzal az indokolással, hogy a család méltóságával is gondolni kell. Mégis más az, ha a császár katonái porolják ki a Dessewffy grófok kocsisának a nadrágját, mikor a kocsis is benne tartózkodik, mintha a pugrisok hajdúi teszik csúffá. Ezt a véleményt támogatta a grófné is, a kis grófok is tapsoltak örömükben, hogy mennyivel szebb lesz az, ha a katona bácsik kenegetik meg mogyoróhájjal a János bácsit, mintha a hajdú bácsik húzzák el rajta a frisset. Legalább most az egyszer leteszik a félvékás csákót is a fejükről, s kiderül, hogy fej van-e abban végig.

Mikor aztán a szobalány is a katonákra adta a voksát a háztartási fehérnépek képviseletében, a gróf is azt mondta, hogy üsse part, hát bánja is ő, csapják meg Jánost a katonák. Utóvégre ez csak olyan, mint mikor a kötél által való halált golyóra változtatják. A fő az, hogy meglegyen a nyilvános elégtétel.

A kanász mindjárt hazabukfencezett az örömhírrel, hogy jöhet a János, a gróf pedig kiadatván a hajdúk honoráriumát az ákovitából²⁵, levelet írt a városkapitánynak, megköszönte szépen az emberségét, amivel máskor majd él is, most azonban katonai kézre adja a Jánost, ha már ez az ambíciója a nyavalyásnak. Alázatosan meginstálta azonban a spektábilist, hogy zöldcsütörtökön déli harangszókor a közrendet sértő kocsis nyilvános megcsapatására a civitás képviseletében tanúkat kirendelni ne terheltessék.

A zöldcsütörtök dele el is érkezett, a dezentor is pontosan megtért akkorára a bujdosásból, saját kezével húzta ki a derest az utcára a kapu elé, ahol három baka haptákban várta a parancsot, hogy lekapja Jánost a húsz körméről. Szájatátók is szép számmal képviselték a kassai demokráciát, s mikor a város három hajdúja is megjelent, a gróf odaszólt a kocsisnak:

- No, fiam, János, kezdhetjük! Itt vannak a tanúk.

Abban a percben azonban a városkapitány is befordult a sarkon.

- No ez derék dolog - ment elébe örvendezve a gróf. - Üdvözlöm a tekintetes urat ezen személyes fáradságáért. Fekszel-e már, fiam, János?

Fiam János már akkor nekivetkőzött, csak még egyet szippantott a pipából. Aztán végigvetette magát a deresen, s átölelvén a fából való paripa nyakát, igyekezett teste leggömbölyűbb részét a legcélirányosabb helyzetbe hozni, amikor rákiált a városkapitány:

- Kelj föl csak, fiam, János. Előbb volna egy szavam a méltóságos úrhoz.

- Mondja, mondja, domine spektábilis²⁶! - nézett nagyot a gróf.

- Méltóságos uram, kénytelen vagyok protestálni.

- Quo jure, domine?²⁷

- A helytartósági tanács generális végzése szerint csak a városnak van joga a közrendet háborító szolgát megfenyíteni. A katonaságnak itten semmi keresete nincs.

- Szeretném én azt a végzést látni, spektábilis.

- Tessék parancsolni, méltóságos uram - nyújtott át a városkapitány egy pecsétes papirost.

- Tévedés ez, domine - adta vissza a gróf az átfutott írást. - Ez csak azon renitensekre vonatkozik, akik a városi éjjeliőröknek nem engedelmeskednek. A sebes hajtás pedig nem éjszaka történt, hanem délelőtt.

- De bocsánatot kérek, szemtanúk állítása szerint olyan köd volt, hogy az éjszakának számít.

- De én, mint a szent korona tagja, a cselédemmel azt csinálok, amit akarok.

- Méltóságod igen, de a katonaság nem. Az ellen én a törvény nevében tiltakozom.

- Én pedig fellebbezek a helytartótanácshoz.

- Tudomásul veszem. Azonban a katonai megcsapatást addig felfüggesztem, s ha kell, karhatalommal is megakadályozom.

- Sose fárassza magát, domine, megvárjuk a helytartótanács döntését. Kelj föl, fiam, János!

János eddig azt a taktikát követte, hogy mikor a városkapitány beszélt, akkor fölkelt, mikor a gróf érvelt, akkor visszafeküdt. De most már végérvényesen függőleges helyzetet vett föl, s csak aziránt voltak a kétségei, hogy testi erejével a hajdúkat támogassa-e vagy a katonákat. A bakák tudniillik úgy gondolták, hogy ha már verekedni rendelték ki őket, és a törvény elvonta előlük a kocsist, akkor a hajdúkon kell kimutatni a virtust. Össze is akaszkodtak velük, János azonban kénytelen volt a semlegesség terére lépni, mert a gróf rászólt:

- Takarodj innen, fiam, János, a lovakhoz. Az alkotmányos tényezők harcához neked semmi közöd. Hanem azt ne felejtsd el, hogy mától fogva adósom vagy huszonöt bot kiállásáig.

Szegény feje akkor se felejthette volna el, ha akarta volna, mert minden fertály esztendőben törvénybe idézték. A városkapitány fölírt, a helytartóság leírt, helyszíni szemlét rendeltek el, ködszakértőket küldtek ki, tanúkat fogtak inkvizíció alá, előállították a pereceskofát, kurrentálták a részeg csizmadiát, új törvényeket hoztak, régieket eltöröltek - s ez csak a polgári közigazgatás volt. Vele párhuzamosan fejlődtek a hadügyi bonyodalmak is, mert a katonaság se hagyja a jussát, s az mindig Bécsben kereste az igazságot.

Telt-múlt az idő, János éppen olyan sebesen hajtotta a lovakat, mint azelőtt, de hogy az esztendők még sebesebben haladtak, egyszer beállított a grófhoz.

- Méltóságos gróf úr, házasodni szeretnék.

- Nem ellenzem, édes gyerekem.

- De a méltóságos gróf urat kérném násznagynak.

- Vállalom, kedves fiam.

- De szeretném előbb az adósságomat leróni.

- Nem lehet, fiam, meg kell várni, mint mond a törvény. De attól házasodhatsz, fiam, tudom én, hogy becsületes ember vagy, nem viszed el az adósságod a másvilágra.

A részeges csizmadia megkerült, de a pereceskofa meghalt, s János újra meginstálta a grófot.

- Méltóságos gróf úr, keresztelőre készülünk.

- Nem baj az, fiam, csak fiú legyen, megint háborút jövendölnek az újságok.

- De méltóságos gróf urat kérném komának.

- No, még csak az kellene, hogy ne engem kérj!

- Hát az a kis adósság?

- Mindennek eljön az ideje, fiam, János.

Kezdett már deresedni a János üstöke, Dessewffy József gróf pedig miután nemes életét elfogyasztotta az ősi alkotmány védelmében, kezdte a testamentumát szerkeszteni, mikor megint beállított hozzá a János.

- Méltóságos gróf úr, úgy nézem én, hogy hiába várjuk mink az igazságot.

- Micsoda igazságot, lelkem?

- Hát a megcsapatásom irányában.

- Ami késik, nem múlik, fiam. A héten kaptam értesítést, hogy most már a kancelláriánál van a dolog. Majd... ne félj... aki rendes ember...

A többit elköhögte szegény öreg gróf, mert úgy süvöltött belőle az asztma, hogy rossz volt hallgatni.

- Nem jó lesz ez így, méltóságos gróf úr - csóválta a fejét János. - Szabad velünk az Isten, egyikünket is elveheti, másikunkat is, aztán kinek számolok én el akkor, ha teszem azt, a méltóságos gróf úr... el találna múlni.

Már akkor csukladozott egy kicsit a János hangja. A gróf eltűnődve veregette a teknősbéka hátából faragott tubákos pikszist, amelyet még legény korában adott neki emlékbe valami francia dáma.

- Igazságod van, fiam, János. Jó az, ha az ember idejekorán rendbe hozza a földi dolgait. Majd kigondolok valamit, hogy a törvény sérelme nélkül eleget tehessünk az erkölcsi világrendnek.

Azt gondolta ki, hogy a megyei hajdúkkal méreti rá Jánosra a huszonötöt, amire a városkapitány is csak helyeslően bólinthatott le a mennyei kancelláriából. Mert a megye az mégiscsak más, mint a katonaság, az édes közanyja mindnyájunknak.

Az öregnek különben nem tört csontja, a vármegye hajdúja kíméletesen kezelte a mogyorófa vonót, s ami kis sajgást érzett volna is János, azt megváltotta a gróf huszonöt arannyal.

- Ecce! - mosolygott az öreg méltóságos fáradt mélabúval, mikor az erkölcsi világrend helyreállíttatott. - Milyen hasznos intézet a vármegye! Hogy ez az izgága Kossuth mégse akar neki békét hagyni!

Ezt a legöregebb fiának mondta, Aurél grófnak, a konzervatív publicisztika XYZ-jének, akit kortársai a magyar Júniusnak neveztek, és a fontolva haladó jelzővel ékesítették.