A DUNA A TISZÁN

Innen-onnan száz esztendeje, hogy a Duna először megnyergelte a Tiszát. Tudniillik a Duna nevezetű gőzhajó, amelyiken Széchenyi István nevezetes tiszai tanulmányútját megtette.

Ez a tanulmányút - 1830 nyarán - beletartozik a magyar történelembe, s a legnagyobb magyar életírók eléggé méltatták is már. Maradt azonban a históriai út szegedi stációjáról olyan följegyzés is, amiről eddig nemigen tud a nyilvánosság, pedig nincs minden érdekesség nélkül. Névtelen szerzője valamelyik szegedi piarista lehetett, aki annak idején szemtanúja volt a szegedi látogatásnak, mégpedig jó szemű tanúja. Tisztában volt vele, hogy a halhatatlan vendégnek minden lépését érdemes följegyezni.

A krónikaíró szerint Széchenyi nem annyira váratlan, mint inkább hirtelen érkezett Szegedre. Várni már augusztus elején várták, mert olvasták a Jelenkorban, a Széchenyi lapjában, hogy a gróf a Dunatorkolattól gőzhajón akar feljönni Szegedre. De hát nem jött, akárhogy várták, és így hiába esett az a szép köszöntő beszéd, amit neki szánt Miskoltzy spektábilis. (Aljegyzője volt a városnak, máskülönben nagyon rendes viseletű fiatalember, csakhogy nem restellt a pesti újságokba is irkálni, és még a nevét is alája tette a theátromi levélnek.)

Történt azonban szeptember 3-án délelőtt, hogy főtisztelendő Gruber Nép. János, a kegyes oskola igazgatója kiment egy kicsit szellőzködni a vízpartra. Látja ám, hogy a sörházkaszárnya előtt nagyon sokadoznak a népek, és igen néznek lefelé a Tiszán.

(A szó köztünk maradjon: ez a „nagy sokaság” szöget ütött a fejembe. Most se nagyon sokadozik a szegedi nemzet a Tisza-parton, hát mi keresnivalója lett volna ott száz esztendővel ezelőtt? Megnéztem az öröknaptárban, milyen napra esett abban az esztendőben a szeptember 3. Hát szerdai napra esett: hetipiac volt.)

Egyszóval csakugyan sokadoztak a magyarok, s Gruber főtisztelendő úr fölkérdezte őket:

- Mit szömlélködnek kendtök, embörök?

Megmutatták neki, hogy valami csoda úszik a víz ellen a Boszorkány-sziget felül. Olyan, mintha hajó volna, de hajó nem löhet, mert nem vontati senki. Aztán mög kéménye is van, s az úgy pipál, hogy az már nemcsak, hanem ugyancsak. Hát embörök, ilyet még nem látott az embör, mióta kétágú.

Gruber főtisztelendő úr se látott még ilyent, de mint olvasott férfiú, mindjárt tudta, miről van szó, s el is magyarázta a népnek, milyen elmemíves szerkesztés az a gőzhajó, és milyen gépelve van annak. (Nem érdektelen megemlíteni in parenthesim³², hogy a barbár szittyák sokkal nagyobb flegmával fogadták az első gőzhajót, mint a művelt nyugatiak néhány évvel ezelőtt az első vasutat. Például mikor Potsdamba befutott az első gőzmozdony, s a hivatalból jelenlevő rendőrfőnök meglátta a prüszkölő és füstokádó masinát, eszeveszett kiabálással nyargalta be a várost: „Meneküljön, aki tud! Itt a veszedelem!”)

A magyarázatba beledurrantott a gőzhajó tarackja: három üdvlövéssel köszöntötte a várost. El lehet képzelni, mekkora lett erre a csudálkozás, sőt némely részen az ijedelem is. Aki rác volt a szájtátók közt, azt arról lehetett megismerni, hogy mind keresztet vetett ijedtében. A mi fajtánkat nem ilyen ijedős bordában szőtték. Amikor közelebb ért a hajó, ki lehetett venni, hogy a parton versenyt futnak vele az alsóvárosi legények, jókedvű nyihározással, ki gyalog, ki lóháton. És ki lehetett venni azt a torzonborz férfit is, aki a hajóról a kalapját lengette a part felé: az volt Széchenyi István.

A Duna körülbelül ott kötött ki, ahol most építik az egyetemi klinikákat, a grófot Gruber főtisztelendő köszöntötte az első istenhozottal, s mindjárt meghívta ebédre is a kegyes atyákhoz.

- Már csak egy kis hirtelen-hamar-jóra, mert nem voltunk fölkészülve a méltóságos gróf fogadására.

Széchenyi szívesen fogadta a meghívást maga és hajóskapitánya nevében, s ahogy a nagy sokaságot látta, szokása szerint mindjárt felhasználta az alkalmat a tanításra. Elmondta, mi az a gőzhajó, hogy dolgozik az, mi a haszna, aztán megkérdezte az embereket, mit szólnak hozzá.

Hát mit szóltak volna? Azt szólták, amit ilyenkor mondani illik. Huncut portéka. Szép kitalálás. Jeles szerzet. Mindössze egyetlen egyéni vélemény hangzott el. Egy palánki magyar azt mondta:

- Úgy kapari a kereke a vizet, mint a kutya.

Azalatt Gruber igazgató szétszalajtotta az örömhírrel a fiatal piaristákat a városban, s meghívta ebédre a helyi notabilitásokat. Két nagyramenendő fiatalember is volt közöttük, egyik Klauzál Gábor hites ügyvéd, a másik egy fehér dolmányos dzsidáskapitány, Kiss Károly, a főbíró fia, az Aurora novellaírója, később első szegedi tagja az Akadémiának. A többi úr csupa magisztrátusbeli volt, „elölülők” és „alelölülők”.

A szegedi urak szívből megvivátozták ugyan a grófot, de úgy maguk közt csekélylették egy kicsit. Mert külsőre nem mutatott olyan gigászt, mint Wesselényi Miklós, középtermetű, nem nagyon vállas ember volt, és cigánybarna arca nem különösen magyar jellegű. Maga mesélgette többször, hogy a Tisza mentén csak akkor hitték el neki, hogy mégis magyar ember, ha megduplázta a porciót a marhapaprikásból, és leöntött rá egy messzely homoki vinkót. Pedig annak akkor olyan veszett híre volt, hogy ha ökörbe öntenek, úgy meghidegülne tőle a vére, hogy hal gyanánt lehetne megenni a húsát pénteken.

Hát a gróf a piaristáknál is bebizonyította, hogy mégiscsak magyar ember. Kétszer szedett a halpaprikásból, és kegyelmet talált színe előtt az atyák szívnyitogató bora. (Azt nem a homok termetté.) „Aztán szivarra gyújtottak, és igen nyájas és szellemdús társalgás indult meg az urak közt.”

(Itt megint bele kell köhögnöm egy kicsit a memoárba. Széchenyi nem szivarra gyújtott, hanem cigarróra, mert még akkor ez volt a becsületes neve a saját bőrébe takart dohánytekercsnek. Helmetzy szerkesztő úr ugyan - ez volt az a híres nyelvújító, „aki a szavakat elmetszi” - megpróbált magyar nevet adni az indigonának, elnevezvén azt szipának, de ezen nagyon fölbosszankodott Vörösmarty. Miért szipa, mikor az vénasszonyt jelent? Azért szipa, mert szipákolják - fűzte tovább a polémiát Helmetzy. - Az nem igaz, a tubákot, igen, azt szipákolják, de ezt szívják - felelte Vörösmarty -, tehát legyen a neve szivar. Ez megint a finom ízlésű Császár Ferencnek nem tetszett, mert varon végződik, az pedig igen póri dolog, hanem inkább legyen szivola, mert ebben a szóban költészet van és kéj gyönyör. Széchenyi maga is nyelvújító volt ugyan - az ön szót is tőle kaptuk a durva kend és a rideg maga helyett ‑, azonban a szivart egy darabig ő se tudta bevenni, hanem cigarrónak nevezte.)

Tehát cigarróra gyújtottak az urak, és megindult a refektóriumban a nyájas és szellemdús társalgás. A főbíró elmondta, hogy a tavaszon cserkészgetett a Makkos-erdőben, és őzet lőtt, amiről csak közelről derült ki, hogy nem őz volt, hanem a Gacsi cigány purdéja. A főbíró elítélte magát tizenöt forintra, mert vagy főbíró az ember, vagy nem, s ebből nyaralt ki a cigány famíliástul. Most havibúcsúkor azonban beállított a főbíróhoz, aki igen dühösen fogadta, mert azt hitte, hogy zsarolni akar az akasztófára való. Pedig dehogy akart, nagyon jó szándék vezette a jámbort: azt jelentette be, hogy van neki másik meglőni való purdéja is, azt is átengedi a nemzetes úrnak tizenöt forintért...

Aztán a gróf kezdett el anekdotázni, csakhogy oly különös anekdotái voltak, hogy azoktól az arca nevetett ugyan az embernek, de a szíve könnybe lábadt tőlük.

Például, hogy Fiuméban, az egyetlen magyar kikötőben jár az angol kereskedő, Mr. Smith, aki nem tud, csak angolul. Tanácsolják neki, hogy ha itt boldogulni akar, akkor jó lesz megtanulni az ország nyelvét.

- De melyiket? - kérdi az angol. - A latint, a németet vagy a horvátot?

Fogalma se volt róla, hogy Magyarországon magyarul is lehet beszélni.

Minél tovább beszélt Széchenyi, annál mélyebb lett a csend. És mikor ő is elhallgatott, felállt a vicerektor, Karácsonyi Imre, hetvennégy esztendős aggastyán, és könnybe lábadt szemmel megsimogatván a vendég homlokát, így idézte az öreg Simeont:

- Most már elbocsáthatod, Uram, a Te szolgádat, mert szemeim látták, öreg kezeim megérintették annak homlokát, akit Te küldtél közénk világosságnak.

Ez után a jelenet után nem lehetett többet anekdotázni. Fölkeltek mindnyájan, és elkísérték Széchenyit a hajóra. A sarokról a gróf visszafordult, és gondolkozva nézegette a piaristák házát.

- Ottfeledett tán méltóságod valamit? Szaladjak érte vissza? - készségeskedett Gruber igazgató úr.

- Nem feledtem én semmit - mosolyodott el a gróf -, csak úgy vagyok, mint a kvártélyos huszár, aki mikor továbbmarsol, megfordul a sarokról, és visszanéz az elhagyott kvártélyra, hogy máskor is odataláljon, ahol olyan jó dolga volt.

Mire a Duna fedélzetére értek, ott már egész sereg tisztelgő küldöttség várta Széchenyit. Mindenkihez volt jó szava. Külön is bemutatták neki Ábrahám Jánost, a leghíresebb szegedi supert, aki se rajzolni, se írni nem tudott, mégis olyan hajókat épített, hogy hírük volt az országban.

- Tudna-e ön ilyen hajót építeni? - kérdezte tréfálkozva Széchenyi.

- Akár holnap, méltóságos uram, mert megnéztem töviről hegyire. Csakhogy amit én építenék, az erősebb lenne ennél.

- Az ám - biccentett Széchenyi -, de annyival nehezebb is lenne, és nem lehetne vele hajókázni a Dunán.

(A super nem szólt semmit, hanem egy esztendő múlva olvashatta Széchenyi a Jelenkorban, hogy a szegedi hajóács a maga készítette hajóval a még akkor meg nem nyitott Vaskapu rettenetes szirtjei közt - lásd Az aranyembert - lement a Dunán Galacig, ami olyan bravúros tett volt, hogy még az Augsburger is megemlékezett róla.)

Amikor kibeszélgette magát a gróf a szegedi polgárokkal, mindnyájukat meghívta másnap reggelre hajókirándulásra Algyőre, mégpedig asszonyostul, lányostul. Este csak néhány kereskedő látogatását fogadta - csupa német és szerb emberét -, akiket arra akart rábeszélni, hogy vásároljanak Duna-gőzhajózási részvényeket. Ennyire azonban már nem ment a lelkesedés, Szegeden egyetlen részvényt sem lehetett elhelyezni, amit később bosszúsan emlegetett Széchenyi.

Másnap reggel fél négykor ágyúdörgés közt indult meg a Duna fölfelé vagy kétszázötven szegedivel.

A Tisza két partján föl Tápéig legalább tízezer ember lobogtatta a kendőjét a soha nem ért látványosság örömére. A gróf szüntelen magyarázott egy ezüstgombos nádpálcával, amit valamelyik szegedi úr támasztott a hajó oldalához.

- Igen csinos - mondta Széchenyi. - Az angol urak is ilyent hordanak, nem olyan vademberes furkósbotokat, mint amilyeneket minálunk látni.

Délre már megint bent volt a hajó a szegedi Tiszán. A kikötőhelyen. Széchenyi magasra emelte az ezüstgombos pálcát.

- Uraim, kellemes utunk véget ért, és ki tudja, jövünk-e még így össze valaha? Kié ez a pálca? Szeretném tulajdonosának visszaszolgáltatni.

A közönségből előlépett Osztrovszky József választott polgár - így hívták akkor a városatyát ‑, és meghajolt Széchenyi előtt.

- Méltóságos gróf úr, a bot az enyém, de nagyon boldog volnék, ha azt az első szegedi gőzhajózás emlékére megtartani méltóztatnék.

A gróf vonakodott egy darabig, de végre elfogadta a pálcát, levitte a kabinjába, s felhozott onnan egy karneolköves aranygyűrűt.

- Kedves barátom - mondta Osztrovszkynak -, a keleti népek csak ajándékért fogadják el az ajándékot. Mi is kelet népe vagyunk, viselje ön ezt a gyűrűt e szép nap emlékére.

Ebéden Babarczy alispánéknál volt Széchenyi, ebéd után a városban nézett széjjel, amiben azonban, megmondta őszintén, nem nagy öröme volt. Különösen a poros, szennyes, piszkos piactér keserítette el, amivel Miskoltzy spektábilis sohase dicsekedett el a pesti lapokban.

- Látja, kérem - mondta Széchenyi ironikusan a polgármesternek -, mennyivel okosabb volna, ha ezen a huszonhat holdas pusztaságon kolompárt termelnének!

Senki sem álmodta még akkor, hogy ez a pusztaság száz év múlva az ország egyik legszebb kertje lesz, és a Széchenyi nevét viseli, aki márványba öltözve néz rajta végig...

Este a kaszinó vendége volt a gróf, s bár forrásom nem mondja, biztosra vettem, hogy erről a vigadozásról valami nagyszerű tudósítást küldhetett a spektábilis Pestre. Meg is találtam a Honművészben, oly szép, hogy érdemes szóról szóra kiírni:

„Szabadabban fakadozott minden tag vigadozása, midőn a hazai kaszinó-intézet nagymesterének, az ország előmenetelének tollal s értékkel buzgó előmozdítójának hosszas éltetéseért jelentett lelkes kívánatok közt ürültek a pezsgőboros áldomáspoharak.”

Közpolgári nyelven ez annyit tesz, hogy éjfélig tósztoztak a nemzetes urak - szerencsére a tósztok mind elvesztek, s így nem írhatom ide őket közokulásra.

Különben ez alkalommal a nevét is beírta a legnagyobb magyar a kaszinó emlékkönyvébe. Három rovata volt az emlékkönyvnek: a vendég neve, karaktere, bevezetője. A gróf így töltötte ki a rovatokat: Neve: Széchenyi István. Karaktere: Semmi. Bevezetője: Kiss Károly.

Az urak nagyot néztek azon, hogy: karaktere semmi.

- Ne akadjanak ezen fel, uraim - magyarázta ki magát Széchenyi. - Nekem most nincs hivatalom, tisztségem, abszolúte semmi se vagyok, csak egyszerű napszámosa a hazának.

A haza egyszerű napszámosa másnap reggel, szeptember 5-én hagyta el Szegedet. A kerékház fedelén áll, a kezében az Osztrovszky-féle nádbottal, levett kalappal integetett búcsút a kegyes atyáknak, akik meghatottan néztek utána. Aztán bement a kabinjába, s beírta a naplójába úti impresszióit, amit így fejezett be:

„Boldogabb jövő nemzedékek! A ti nagyobb és szélesebb tudástok benneteket türelmesebbekké, erényesebbekké fog tenni, mint mi vagyunk. Fogadjátok egyik ősötöknek üdvözletét!”

...Úgy hallottam, a Széchenyi karneolos gyűrűjét ma is őrzi féltett ereklyéül az Osztrovszky család. Hogy ezt az írásban hagyott ereklyét őrzi-e a mai nemzedék, arra feleljen meg kinek‑kinek a lelkiismerete.