Nem volt tagja se a MAC-nak, se az MTK-nak,
se a KAOE-nak, s alighanem a fejéhez vágta volna a csirizestálat annak, aki megkérdezte volna tőle, hogy mint „lábon
levő hosszútávfutó”, részt vesz-e a „szenior bajnoki versenyen”. Aki pedig
olyan csúnyaságot kérdezett volna tőle, hogy van-e tréningje, abba egész
biztosan belehasított volna a dikiccsel.
Ebből látni való, hogy vargamesterséget
űzött ez a régi magyar stafétafutó, akinek se híre, se neve a magyar sport
történetében. Igaz, hogy abban az időben, mikor ő élt, a sport, mint
ilyen, még nem volt kitalálva, a kengyelfutást még nem tartották
művészetnek, legfeljebb a kötéltáncost
méltányolták. Nem úgy, hogy megválasztották volna követnek, hanem úgy, hogy
telehányták a kalapját krajcárral, és megmondták neki, hogy őszi vásárkor
is megint eljöhet, ha addig ki nem töri valahol a nyakát.
Egyszóval nagyon tökéletlen világ
volt az, mikor még se Testnevelési Tanács nem volt, se labdarúgás nem volt -
ámbár azért akkor is megesett az, hogy a virtusosabb legények hol a fejét
verték be, hol a bordáját törték be egymásnak vasárnap délután. Csak éppen hogy
az ilyesmi még akkor nem ment
közügyszámba, és az újságok nem írtak róla vezércikket. Grófnak kellett annak
lenni, s annak is lóháton járni, akinek az volt az ambíciója, hogy a kunsztjai
belekerüljenek a Regélőbe vagy a Társalkodóba. Sándor Móric, a Metternich
veje is így került bele még a mai elemi iskola olvasókönyve által
osztogatott halhatatlanságba is. Valamelyik héten láttam egy ilyen okos könyvet
egy falusi iskolában, ebben meg is van rajzolva a nemes gróf, amint Tatár
nevezetű lovával a vásáros fazekasok cserepei közé rúgtat. Jól van ez, hadd tanuljon nemzeti virtust a nép
egyszerű gyermeke, a kiskésit neki!
Hát ennek a legendás magyar
úrlovasnak a kortársa volt az én stafétafutóm: Szombati uram. A keresztnevét
nem jegyzi fel a régi újság, ahol rátaláltam, de éppen ez mutatja, milyen
kiváló ember volt, hogy csak vezetékneve van, mint Blüchernek vagy
Wellingtonnak. Ha közönséges csizmadiamester lett volna, akkor „hallja kend,
János”-nak hívták volna.
Így azonban Szombati uramnak
becsülték a Veszprém megyei nemesurak a híres szentgyörgyi vargát, akit inkább a lába tett híressé, mint
a keze. Mert a kezével csak olyan csizmákat szabott, mint más istenteremtette
csizmadia, ellenben a lábával olyan bravúrokat szerkesztett mint gyalogpostás,
hogy a mi sportkedvelő korunktól bizonyosan mesterbajnok címet és plakettet kapott volna érte - már az mindegy, hogy
bőrből-e vagy bronzból. Még tán azt a szépséghibát is elnéznék neki,
hogy nem l’art pour l’art szedte tenyerébe a lábát, hanem gyakorlati célból,
ő bonyolítván le két falu közt a hírszolgálatot, egy személyben lévén posta, távíró
és telefon.
Beszélték, hogy egyszer valami kőkúti kasznár
éppen akkor állított be hozzá csizmát méretni, mikor a mester már a kebelébe
készítette az aznapi postát.
- No, Szombati uram - rúgta le a
kasznár a lábbelijét -, mérjen nekem hamar valami szép kecsegeorrú báli
csizmát.
- Szolgalatjára azonnal, tekintetes uram - övezte föl
magát a mester egy bőrcingulussal, amibe a kostól származó dohányzacskót
illesztette -, csak átszaladok ezzel a két levéllel a szomszédba.
A kasznár - aki igen istenes beszédű ember volt -
nagyot dobbantott a megcsizmátlanított lábával.
- Hű, a kirelájszumát annak a kend szurokkal
keresztelt kálomista fejének, hát ha én a harmadik határból kendhez jövök
csizmáért, akkor kend itthagy engem féllábon ugrálni a csirizestálban? Majd megtanítom kendet urakkal
bánni! Azt a dratvával összebarmolt keserves teremtésit kendnek!
Így kezdett bele a kegyes ember a
maga módján való mindenszentek litániájába, de még szent Krispinig se jutott el
- aki azért lett a
csizmadiák patrónusa, mert bőrt lopott, csak hogy legyen miből
csizmát varrni a szegényeknek -, mikor Szombati uram már eléje guggolt, és az
ölébe vette a fölmérendő lábat.
- No, ez már más - enyhült meg a
kasznár. - Látja kend, azt káromkodás nélkül is megmondhatta volna kend, hogy
nem mén el kend addig, míg engem ki nem szolgál kend.
- De hát elmentem - szuszogta
csendesen Szombati uram -, már meg is jöttem.
- Honnan a pokolból?
- Csak innen a szomszédból, Lepsényből.
Lepsény ma is három kilométernyire van Mezőszentgyörgytől, a
táblabíróvilágban lehetett hatra. Ebből azonban nemcsak arra lehetett
következtetni, hogy a mezőszentgyörgyi varga jó futó volt, hanem arra is,
hogy a kőkúti kasznár jó káromkodó volt, s az egyik csakúgy győzte
szusszal, mint a másik.
Van azonban ennél hitelesebb történet is a Szombati
uram nagy tehetségéről, s ez már egy kicsit történelem is: belejátszik a
szabadságharcba.
1848. október kezdetén volt az
ozorai csata. Ugyan nem is csata volt az, hanem csata nélkül való kapituláció. Philipovits tábornok itt adta meg magát
Perczel Móricz Zrínyi-csapatának nyolcezer horváttal és tizenkét ágyúval. A két
hadvezéren kívül nem érdektelen szereplője volt a történetnek a
mezőszentgyörgyi varga se. Azért csak a historikusok szégyellhetik magukat, hogy a nevét nem
jegyezték fel. (Pedig hát egy suszterrel több igazán nem tehet kárt a
történetírás méltóságában.)
Úgy esett a dolog, hogy az enyingi
nagykocsma kaszinójában nemcsak a kártya szemét ütötték a nemesurak, hanem a
horvátokat is. Már csak úgy
szóval, mint a kávéházi Conrádok elődei. Hogy így kellene Görgeynek, meg
amúgy Perczelnek. Soponyánál sütik a makkot a Jellasics eltévedt horvátjai, ha
Perczelnek hírt lehetne róla adni, a tarisznyájába tehetné az egész társaságot.
De hát ki lehetne hírvivő? Toronyiránt, árkon-bokron
keresztül, de sőt a horvát táboron keresztül Fehérvárig. Azt még tán
Szombati uram se merné vállalni, pedig neki szárnyas bokája van, mint
Mercuriusnak.
- Nono, tehetünk egy próbát -
nyikorgott ki a mester hangja a
söntésből. Ott kenyegette nyakolajjal a kocsmáros barátságból, akinek
levelet hozott a kajári jegyzőtől.
Elmagyarázták neki, hogy és mit
mondjon Perczelnek, és a lelkére kötötték, hogy most az egyszer igazán szedje
ám a tenyerébe a lábát.
- De már ezt a messzelyt itt nem
hagyom - simogatta Szombati uram a szakállát -, mert mit tudhassuk, nem
vetnek-e pányvát a nyakamba a granicsárok? - Az urak aztán nekiláttak a
tarokknak, nagyon belemelegedtek, rájuk is reggellett, s csak akkor vették
észre, hogy Szombati uram még most is ott ül a söntésben, s még most is
szorongatja a réziccét.
- Hát kend még most se ment el? - förmedtek rája
hazafias keserűséggel.
- De bizony már meg is jöttem -
mondta nyugodtan a varga staféta.
Persze egyszerre kiment az álom
mindenkinek a
szeméből.
- Igazán? Beszélt Perczellel? Mit
mondott? Hogy ment, mint ment?
- Hát a lábamon - mosolygott
Szombati uram, és mutatja is a lábát, amit horzsolt egy horvát golyó, de már
csak visszafelé futtában. Különben pedig elvégezte, amit rábíztak, megvitte
Perczelnek a hírt.
- Üzent-e valamit?
- Hasznos munkát kívánt az uraknak -
kacsintott a varga az asztalra a sok üres üvegre -, engem pedig feltisztelt egy
pár csizmával.
Azzal előhúzott a pad alól egy pár vadonatúj
kordován csizmát. Finom pesti munka volt, úrnak való, kivarrva a szárán
piros-fehér-zöld fonállal a nemzeti címer. (Még akkor rajta volt a korona is,
de már csak olyan fityegősen.) Az egyik szolgabíró mindjárt meg is
ajánlott érte egy Ferdinánd-aranyat, de a mester nagyon felmérgesedett.
- Nem eladó ez akkora darab aranyért
se, mint a tekintetes úr. Hanem ahol én kaptam, ott az úr is kaphat, ha jól
szalad.
Halálos-holtáig büszkesége volt a
Perczel-csizma. Fel nem húzta, arra meg nagy volt, hogy a gomblyukában viselje,
mint polgári hadiérdemrendet, hanem
felakasztotta a tisztaszobába, a tükör fölé, s akkor húzta először a
lábára, mikor megkapta a behívót, hogy gyalogoljon át a másvilágra. A fiához
pedig az volt az utolsó intelme:
- Mezítláb jöttél a világra,
igyekezz úgy átlábolni az életet, hogy te is ilyen csizmában ballaghass át az
Úr színe elé.
Különben élete végéig megmaradt
páratlan távgyaloglónak, s mikor egy tyúkszemes kundschaftja arról vallatta,
hogy hogy bírja lábbal azt a sok sebes járást, azt felelte neki:
- Úgy, hogy nem annál a csizmadiánál
dolgoztatok, akinél az úr.
A futós csizmadia ugyanis mindig
mezítláb járt. Csak olykor húzott papucsot, mikor messze kellett neki szaladni.
Ezt csinálják
utána a mai staféták!