AZ ALEPPÓI BASÁRÓL

Az aleppói basát, aki nem tudott törökül, Murad Tevfiknek hívták. Magyar neve is volt, noha magyarul se tudott: magyarul mai napig is Bem apónak hívják.

Bem apóról mindenki tud annyit - nini, mennyit is tudunk Bem apóról? Hát valamivel többet, mint amennyire az iskola tanított bennünket, az emberélet útjának felén túl csellengő magyarokat. Abban a könyvben, amelyikből az én nemzedékem tanulta a haza történetét, Bem tábornoknak a neve se fordult elő. Nem hát, mert vagy lojális nép vagyunk, vagy nem, a kiskésit neki. És mivel mi mindig lojális emberek voltunk éjfélig, a tantervet pedig rendesen éjfél előtt szokták készíteni, különös tekintettel a hazafiságra, hát Bem apót egy kicsit kiszabták belőle. No, nem egyedül, hanem többedmagával együtt. A peloponnészoszi háborúnak hetek jutottak, a pun háborúkat hónapszámra mérték, de a szabadságharcot öt perc alatt lenyelte a tanterv, minden dicsőségével együtt. S akkor is majdnem azt a fohászt küldte utána, amit a paraszt akkor szokott mondani, ha forrón nyelte le a gombócot...

Szerencsére Petőfi nevű tanítója is volt az embernek, meg Jókai tanár úrhoz is járt iskolába, s így mégiscsak tud egyet-mást Bem apóról. Osztrolenka véres csillaga ... Piski csata ... Igen, rémlik valami. Csúnya, mogorva kis ember volt, bolondos egy kicsit. Abból is látni való, hogy úgy szerette Petőfit, akit a tábornok urak meg a miniszter urak általában igen kellemetlen skriblernek tartottak. Aztán Tóth Béla sok anekdotát szedett össze az öregről, azokból is emlékszünk egyikre-másikra. Hogy is mondta csak azoknak a szász kamaszoknak, akik Löwenbundnak nevezték magukat, és elnyávogták magukat, mikor a huszárok kezére kerültek?

- Weinye nyicht, Löwe, weinye nyicht, geh zu Haus, és geschieht dir nyix.³⁸

Szóval körülbelül tudunk annyit Bem apóról, amennyit általában tudunk nemzeti hőseinkről. De hogy miért lett belőle Murad Tevfik, és hogy mire végezte mint aleppói basa, arról még anekdotáink sincsenek.

A véletlen kezemre játszotta egy emigráns szabadsághős kéziratos naplóját, egy negyedfélszáz oldalas könyvet, amely nyilván nyomtatva is adna annyit, mert olyan aprók a betűi, hogy szinte nagyító kell az olvasásához. Özvegy Kövessy Gyuláné ajándékozta nekem nagyapjának, Árvay László honvéd századosnak a följegyzéseit, amelyekben, úgy nézem, sok az ismeretlen adalék a bujdosók életéről. Árvay László Sumlán elvált Kossuthéktól, s több magyar emigránssal Bemhez csatlakozott, aki Aleppóban telepedett meg lengyeleivel. Bem halála után azonban elhagyta a kolóniát, és Szíria, Egyiptom bebarangolása után amerikai farmer lett, megtanulta a mérnökséget, a szakácsmesterséget és a táncművészetet, majd Angliában próbált szerencsét, onnan még egy nagy keleti utat tett, s tízévi bujdosás után amnesztiával került haza. Az igazán világlátott ember teljesen visszavonult a közélettől, s tisztes öregséget ért meg mint uradalmi tiszttartó.

Memoárjai, úgy látom, egész terjedelmükben megérdemelték a kiadást, most csak egy-két, Bemre vonatkozó följegyzést szedegetek ki belőlük, amelyek, amennyire én meg tudom állapítani, soha nem jelentek meg nyomtatásban.

A „renegátok”: az emigráns irodalomban állandóan így emlegetik Beméket attól kezdve, hogy áttérnek az iszlám hitre, ami már Viddinben megtörtént, a bujdosás második hónapjában. A „renegátok” elég sokan voltak, Bemen kívül Kmetty, Guyon, Stein tábornok, vagy hetven tiszt, kétszázötven közember és néhány nő a magyarok közül, a lengyelek közül is vagy százan. Az első, aki kitért, Bem apó volt. Őt valószínűleg nem az a rémhír ijesztette meg, ami a többit: a törökök elhitették velük, hogy kénytelenek lesznek őket Ausztriának kiadni, hacsak az áttéréssel meg nem szerzik a török állampolgárságot. Bem, a lengyel vér, még gyerekkorában megesküdött, hogy élete fogytáig nem békül meg faja ellenségeivel, s esküjét megtartotta, mint Hannibál. Megtartotta még hite föláldozásával is. Úgy számított, hogy mint török hadvezér újra kezdheti a harcot a muszkával. Ha IV. Henriknek Párizs megért egy misét, Bemnek is megért ez a kilátás egy piros fezt. Neki tudniillik ennyibe került az egész kitérés, ami pedig az igazhitűeknél, mint Árvay elmeséli, elég körülményes mulatság.

Mielőtt valakit törökké keresztelnének, bejáratják vele a város főbb utcáit, mégpedig teveháton, hogy jobban kitűnjön a tömegből. Előtte jár a katonabanda őrjítő muzsikával, mögötte pedig fehér lepedős bajadérok táncolnak, akik a zene szüneteiben lilili-t süvöltenek sajátságos trillákban. A szájtátók dülcsászával, dondurmával és egyéb émelyítőkkel kínálgatják a leendő hitsorsost, míg a moschéba nem érnek, ahol a dervis és a szakin - az orvos - várják az áldozatot.

Stein tábornok és Zerliczky ezredes csakugyan teveháton nyargaltak be a mezlemin üdvösségbe, a többiek azonban ilyen áron nem voltak hajlandók Mohamedet prófétájuknak vállalni. Erre aztán egyszerűbb ceremóniában egyeztek ki. Fölsorakoztatták őket Zia basa, a viddini mushir előtt. Szelim effendi fölolvasott nekik a Koránból egy strófát, amit utána mormogtak, elmondatták velük az ismert török hiszekegyet, s akkor sorra járta őket egy török ezredes meg egy őrnagy.

- Mi nevet kívánsz? - kérdezte az ezredes.

Aki tudott török nevet, mondott egyet, aki nem tudott, vállat vont, bánja is ő.

- No jó - mondta az ezredes, s levevén a honvédsapkát az új igazhitű fejéről, odaadta azt az őrnagynak, s belebujtatták a magyar fejet egy bojtos piros fezbe. - „Szizin ad Süli elür.” (A te neved Süli lesz.)

A szertartás záradékául az őrnagy a kezébe adott honvédsapkát az arcához emelte, beleköpött, és illő komolysággal földhözvágta, mondván:

- Szittim gyaur!

Így lett Bem apóból Murad Tevfik pasa, és hamarosan Aleppo kormányzója, akinek kijárt minden tisztesség és pompa, ami a padisah tábornokait megilleti.

Addig azonban, míg Aleppóba értek, sokat szenvedtek a balkáni téltől. A Bem kétablakos szobáját nyolc mangál melegítette - réz parázstartó -, írás közben mégis megfagyott a tinta a szobában. Naponta kétszáz font finom faszenet tüzelt fel, éjszaka mégis ráfagyott a lehelete a fejealjára.

Egy darabig együtt ebédelt a kaszárnyákban az egész társaság, később azonban Bem, aki Stein tábornokot halálosan gyűlölte, külön tálaltatott magának segédtisztjével, Fialával és a naplóíró őrnaggyal. Ők voltak a kedvencei, és nekik kellett minden reggel megsétáltatni a kaszárnyaudvaron Bem két magyar vadászebét, a Milordot és a Komiszt. Gyakran megesett, hogy a magyar ebek összemarakodtak a török kutyákkal, és a hadi lármára az öregúr mindig odaugrott az ablakhoz, s onnan nézte a csata lefolyását. Ha Milord és Komisz vitték el a győzelem pálmáját, mindig kijárt nekik egy-egy szelet hideg birkahús.

Aleppóban nagy katonai parádéval és a Rákóczi-indulóval fogadta őket Szaid Musztafa basa. A „hős geldi és szefa geldi” (légy szívből fogadott!) után maga kalauzolta őket a szállásukra. Külön kaszárnyát rendeztetett be számukra a szultán, francia szakácsot küldött nekik Sztambulból, s megkérdeztette, hogy van-e valami kívánságuk. A bujdosók olvasnivalót kívántak.

- Jó, meglesz - mondta a basa röviden, s feljegyezte mindenkinek a kívánságát. A legtöbb német-török vagy francia-török szótárt kért, mások Bemartin-ra és Victor Hugóra kívánkoztak, Bem Napóleon hadjáratait kérte.

Pár hónap múlva egész könyvtárt kaptak Párizsból.

Murad Tevfik basa azonban nem sok hasznát vette a napóleoni taktikának. Milord és Komisz az ősi taktika szerint vívott harcokat az aleppói csifotokkal, s egyébként csönd és béke volt Szíria fővárosában. Árvay László naplói megtelnek rodostói hangulatokkal, s Osztrolenka véres csillaga kezd befénytelenedni a polgári élet éjszakájába. Bem apó salétromkutatásokkal foglalkozik, s villát építtet magának saját tervei szerint Aleppo kertnegyedében. Egyszer az angol konzul, White úr mosolygó arccal jelenti, hogy hírt kapott Magyarországról.

- Mondja, mondja! - csillannak fel a fáradt szemek.

- Valami új konstitúció készül...

- Ej, mi közünk nekünk ahhoz! - legyint Bem apó, s elkezd beszélni a bagdadi görögdinnyéről. Hogy micsoda nagyszerű teremtése az az Istennek! Azt mondják, kétszáz-kétszázötven fontosra is megnő, majd kipróbálja a jövő tavaszra, ha megéri...

Ezen elmosolyodnak. Még otthonról ismert rögeszméje az öregúrnak, „hogy őt 1850-ben temetik el”. Fiatalkorában kétszer látta álmában a sírkövét, s mindig 1850 volt rajta.

Az 1850. esztendő pedig már a vége felé járt. A sivatag arabjai már sokat nyargalásznak a városban. Murad Tevfik basa, aki járatlan az új hite szerint való kalendáriumban, azt hiszi, hogy ez valami sátoros ünnepi készülődés. Török tisztek felvilágosították, hogy ha itt ünnep lesz, abban csak a Monkir és Nekir angyaloknak telik öröme, mert ők járnak kaszával az élet vetésében. Úgy hírlik, hogy a puszták fiai lázadásra készülnek a szultán új fermánja miatt, amely az eddiginek kétszeresére emeli az adót meg az újoncot. Jó lesz résen lenni, megerősíteni a várat, és idejében muníciót szerezni Sztambulból.

Osztrolenka város csillagának a sors megadta azt a kegyet, hogy még egyszer ágyúdörgést hallhatott. De a sors kegye nagyon ironikus volt. Aleppo várfokairól nem a szabadság ágyúi dörögtek, hanem a török imperializmusé, s egy szabad nép harcát fojtották vérbe, amely az élethez való jogát követelte.

1850. december 10-én a halálangyal csakugyan lefogta a magyar szabadságharc legzseniálisabb katonájának szemét. Az a hír járta róla, hogy a szíriai klímában kiújultak régi sebei, s ez a hír nem látszott alaptalannak. A vékonydongájú kis ember egész teste csupa sebhely volt már az erdélyi hadjárat idején is. Egyszer valamelyik csata közben az egyik tisztje nyugtalankodni kezdett, hogy elfogy a golyó, mire a másik azzal vigasztalta meg:

- Azért egyet se búsulj, komám, mert ha elfogy a golyó, elővesszük az öreget, van abban kis golyó, nagy golyó annyi, hogy kisegít bennünket.

Árvay memoárjai szerint Bemnek valami vigyázatlan fürdés ártott meg. „Kólikát kapott”, abból gyomorbaj lett, az orvosokat pedig mindig elkergette magától azzal, hogy nem élt ő soha patikaszerrel.

December 10-én reggel azonban mosolyogva fordult Kálozdy doktorhoz.

- No, ez egyszer kapitulálok. Hozzátok azt a kotyvalékot!

Akkor azonban már nem lehetett rajta segíteni, s miután megmondták neki a konzílium eredményét, nyugodtan várta a halált este 11 óráig. Az utolsó öröme az volt, mikor halála előtt egy negyedórával a francia konzul odahajolt fölé.

- Franciaországban kitört a forradalom!

Ha vakhír volt is, ha kegyes csalás, nagy jótétemény volt. Az örök forradalmár fölkapta a fejét, de fölegyenesedni már nem bírt, csak a szeme lobogása mutatta, hogy szállni készülő lelke a forradalmat élteti. Aztán visszahanyatlott az ágyba, és lecsukódott a szeme. Az utolsó sóhajtása ez volt:

- Szegény lengyel hazám, hát csak nem menthettelek meg!

Ez a halotti kép egy kicsit hasonlít a Székely Bertalan haldokló Petőfijére. De nincs benne semmi. Ha volt valaha gyakorlati fanatikusa a lengyel szabadságnak, az aleppói basa az volt.

Másnap reggel megkezdődtek a temetési szertartások az iszlám rítusa szerint. Végtelen mosdatások forró vízzel és hideg vízzel, aztán letapasztották a testet valami fehér péppel, a szabók gyolcslepedőbe varrták, s úgy tették a koporsóba. A temetésnél a magyarok vállukon vitték ki a koporsót az udvarból, aztán átvették tőlük a pasák, a főrangúak, a papok, s úgy adogatták kézről kézre. Az egész város ott volt a temetésen. Hatvan dervis énekelte a gyászzsolozsmákat, „mely alkalommal igen harapni kellett a nyelvünket, hogy illetlenek ne legyünk”, mondja Bem apó Mikese. A halotti beszédek után kivették a testet a koporsóból, úgy tették a sírba, fejjel napkeletnek. A földet nem kellett kapával húzni rá, mert a törökök markukkal hányják be a sírt - a koldusoknak pedig néhány ezer piasztert szórtak szét.

A szultán türbét állíttatott a hős sírja fölé, olyant, hogy „nincs párja az összes temetőkben”. A kis kápolna falai aranybetűkkel vannak televésve, egyik oldalán Bem életével, a másikon Korán-idézetekkel.

Bem hagyatékát elárverezték, valószínűleg a bujdosók kasszája javára, kivéve az első osztályú érdemrendjét, egyenruháját és kardját.

Az érdemrend az volt, amit a piski csata után küldött neki a magyar országgyűlés egy hetven felé járó huszár ezredestől, aki megcsókolta a tábornok csonka kezét, és igen szép beszédet intézett hozzá - német nyelven. Mivel azonban az ezredes debreceni szittya volt, egy hétig kellett neki készülni a német beszédre, s akkor oly szépen mondta el, hogy Bem azt válaszolta rá:

- Örökre sajnálom, hogy nem beszélem hazája szép nyelvét. Kérem, fordítsák ezt le nekem németre.

A félreértések tisztáztatván, Bem apó ezt üzente vissza a magyar képviselőháznak:

- Nagyon köszönöm, én továbbra is megteszem a kötelességem, de tegye meg az országgyűlés is, és bármit tesz, a Habsburg-Lotharingiai-házzal ne béküljön ki soha.

Ezt az érdemrendet elküldték Sztambulba, a szultán múzeumába, ma is ott van, a magyar országgyűlés vissza is kérhetné Kemál pasától.

A kardot és az egyenruhát Párizsban akarták eladni, de a franciák nem nagyon törték magukat a szabadsághős relikviái után, úgyhogy ezeket is a szultán kapta meg. Az aztán meg is váltotta őket gavallérosan. Kifizette Bemnek pár százezer franknyi adósságát, amit emigránspályáján szerzett. Még azt a párizsi susztert is, aki Murát basa korában emlékezett meg a fiatal Bemről, mint pár ezer frankos adósáról. Arra kérte, hogy a régi adósság fejében küldjön neki egy autogramot.

Bem apóról följegyezték a kortársai, hogy hitt a végzetben. A halála évét csakugyan megérezte. Vajon sejtette-e, hogy hazája fölszabadul a halála hetvenhetedik évfordulóján, haza fogja hívni halhatatlan fiát az aleppói sírból.