Első kötet

Szalay Józsefnek, napsütésben,
förgetegben kipróbált barátnak,
szeretettel ajánlom ezt a könyvem.

Móra Ferenc

Otthon, az én hazámban, túl a gömbölyű hegyeken, amelyekre hósapkát rakott ma virradóra a bórás éjszaka, otthon az én hazámban Búzaszentelő napja van, mikor ezt az éneket dúdolni kezdem, innen a hósapkás hegyeken, a tengerfölön, amelybe beleesett az ég, virágzó kaméliafák alatt, cerciszek violás felhőiben és geniszták aranyesőjében. Ezen a földön nem szentelnek búzát, mert itt nincsenek más barázdák, csak amiket lobogós bárkák hasítanak a habvirágos vizeken, és a babér szenteletlen is megterem a borkőszínű sziklákon. Az örök tavasznak ezen a szivárványszigetén nem ülnek ünnepet, mert itt soha sincsen hétköznapjuk a jó szagú vizekbe mosdott, selyembe öltözködött boldog embereknek, messzi kővárosok menekültjeinek, akik pajkos térzenére ringatják a derekukat, szemben a nappal, a Parco delta Redenzione teraszán, és gyöngyöző kacagással találgatják a ciprusok alatt, a glicíniás filagóriákban, hogy hány üres spumantival hosszabbak már az esték, és hány csókkal rövidebbek az éjszakák.

Otthon, az én hazámban szikkadt és száraz a föld, nem álmodik a paradicsomról, és elérhetetlen magasságban boltozódik fölötte a félénken kékülő ég. Otthon, az én hazámban nem virágzanak kaméliafák, nem nevezik el a tereket a megváltásról, és nincsenek megváltott emberek, akik kacagva csókolódznak az élettel - csak lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberek vannak. Otthon, az én hazámban, lassan tavaszodik, az akácok még egészen alszanak, a jegenyéknek éppen csak kipattant a szeme, és az új nádhajtások a füzek halvány barkái alatt bátortalanul szőkülnek a sárga fodrú pusztai tavakban. Otthon, az én hazámban csak a búzamezők mernek még harsogón zöldülni, a szélesen kiterített bársonyabroszok a teremtő Isten asztalán, betakarói és elsimogatói a sebeknek, amiket ember ekéje vágott a földeken és Isten ekéje az embereken.

Otthon, az én hazámban, az alvó akácok, a kipattant szemű jegenyék alatt, az asszonyszőke vadvizek mentén ma nagy ünnepük van a lehajtott fejű, szomorú és fáradt embereknek. A pusztai harang szavára előbogárzanak a piros cserepes házakból és nádtetejes viskókból a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rózák, kézen fogják a Péterkéket és Márikákat, és föláradt homokokon, tocsogós semlyékeken keresztül lassan topognak a szűzmáriakék és szentjózsefsárga lobogók után oda, ahol a búzamezők koszorújában lehajtott fejjel, szomorúan és fáradtan várja az élő embereket a halott Isten. Kirojtolódott szélű stólát himbál a nyers szagú szél a pap vörösre égett nyakában, el-elakad a mezítlábas minisztráns kezében a kis csengettyű szava, mint játékos húsvéti bárányé, s a tömjénfüst nem fölfelé felhődzik, az égi magasokba, hanem leszáll legelni a pemetefüvekre, a feszület lábához. Nem áll itt az Isten és ember közé semmi, az Isten mezítelen tenyerén fekszik az emberek mezítelen szíve, mikor feljajdul a vontatott melódia a Ferencek és Mátyások, az Etelek és Rózák, a Péterkék és Márikák énektudatlan szájából:

- Ne hara-gudjáál mi-i-reánk ö-rökké!

A pap kezében suhog a keményen fogott rézszentelő, és a háromkirályok-napján szentelt víz finom csöppekben szitál rá a királyok nem járta föld búzavetéseire, de egy-egy szem harmat megakad a gyomlevelek hónaljában is, és zöldes-pirosat szikrázik, mint a városi asszonyok fülbevalója. Az ecetfák kopasz ágait friss szellő kocogtatja a feszület vasához, az Úr Krisztus bádogteste halkan megremeg, két kitárt karja mintha ölelni akarná a lábánál térdelőket:

- Megáldom vetéseiteket, és új kenyeret ígérek nektek.

Otthon, az én hazámban nyugtalanul kóvályog ma a varjak gondfekete serege a búzamezők felett, mert egyik harangszó felébreszti a másikat, egyik zsolozsma utána kapaszkodik a másiknak. Mindenütt vetést szentelnek, ahol magot vetettek, és mindenütt új kenyeret ígér az Isten azoknak, akik tiszta magot vetettek.

…Otthon, az én hazámban, nem terem meg a babér, és nem fonnak belőle koszorút annak a magános énekesnek, aki az útszélen a maga dalát dúdolja maga elé az alkonyatba, amely nemsoká eltakarja. De azért csak végigdúdolom, amit kezdek Búzaszentelő napján, nem a babérért, hanem mert jó énekkel végezni a napot, és mert szeretlek benneteket, városok és búzamezők egyformán lehajtott fejű, szomorú és fáradt emberei.

Abbazia, Villa Jeanette, 1927. április 25.

Szüle a bográcsot kaparta ki a pulinak a küszöbre, és amikor készen volt vele, ütőre markolta a cinkanál nyelét.

- Bojszi! Bojszi! - kiáltott ki a sötétbe.

A fűzfasövény felől csörtögés hallatszott. Az este fekete kosarából előgurult egy fekete gombolyag. Az eperfánál megállt. Sűrű leffegése jelezte, hogy a Bojszi névre guruló gombolyag mély töprengésbe merült.

- No gyere, Bojszikám, ödd mög te is a vacsorád.

Bojszika előresuttyant. A küszöbnél megállt, és fölkapta a fejét. A kócos bozontból elővillant két kis sárga tűzbogár.

- No, fene a hasadba, ne kéresd magad! - emelte szüle a kanalat.

Bojszinak esze ágában sem volt kéretni magát. Bojszi olyan nemzetségből származik, amelytől távol van minden fennhéjázás, de viszont ismeri a törvényt, és tiszteli a szertartásokat. A szertartásokhoz hozzátartozik az, hogy Bojszi csak akkor tesz eleget a meghívásnak, mikor szüle mint előételt szolgálja fel a fenét, és aszott kezével magasra emeli a kanalat.

Ez az a pillanat, amikor Bojszi csóvál egyet a farkán, és belép a bográcsba.

- Csiba te, szömtelen! - koppan a kanál a puli orrán. - Hát nem látod, hogy az a tied, ami a küszöbön van!

Dehogynem, a Bojszi tudja, hogy neki hova van terítve, és már habzsolja is szétvetett lábbal a krumplis tarhonyát. Csakhogy Bojsziban ötévi tapasztalat igen megszilárdította azt a föltevést, hogy neki csak akkor van jussa a koszthoz, ha előbb beteszi a lábát a bográcsba. Mert ha nem ez volna a törvény, akkor szüle bizonyosan nem tartaná elejbe a bográcsot, amely nyilvánvalóan nem evégre rendeltetett a világra.

Hogy ki most már itt a tökéletlen? A puli-e vagy az asszonyi nemzet? Alighanem a bogrács. Mert ahogy szüle fölemeli a földről, és viszi be a helyére, a vaslábra, úgy rémlik neki, mintha a bogrács oldalán keresztültetszett volna a gyertya lángja, amely sercegve ég a kis széken. Két kézre fogja a vasból való edényt, és ürgeti-forgatja a világosság fölött. Nem talál semmi hibát.

- Már mögijedtem, hogy ez is mögbomlott - teszi le a padkára a bográcsot. - De régön szolgál pedig. Ezt még új asszony koromban vötte kend.

Ez Mátyásnak szólna, de Mátyás most olyan foglalkozásban van, hogy nem gondolhat a többi világgal. Pipaszárat pucol. Már kérlelte lúdtollal, regulázta dróttal, de csak nem akarja a jót követni az istenverte.

- Phü! Phü! - próbál bele lelket lehelni, összeráncolva sátoros fehér szemöldökét.

Az utolsó próbatét következik. Leszakít egy kemény szálat a cirokseprőből, és óvatosan döföli vele a markában levőt. Ez nagyon kényes művelkedés, mert a cirokszálnak megvan a rossz természete, hogy szeret beszorulni a pipaszárba, aztán se ki, se be. Akkor pedig elő kell venni az ünneplő pipaszárat, s ahhoz nincs kedve Mátyásnak. Egy az, hogy az fönt van a gerendán, másik meg az, hogy az esztergályozott pipaszár csak akkor van szolgálatban, ha látják vele az embert. De hála Istennek, a cirok átkecmereg a száron.

- Mögvan - szólal meg Mátyás elégedetten, mert mindig nagy férfiöröm az, ha valamivel szót fogadtathat az ember. Ha asszonnyal, ha lóval, ha pipaszárral.

- Mög ez - visszhangozza szüle, de az ő hangja nem olyan elégedett, mint az öregemberé. ‑ Mögbomlott ez csakugyan.

Szüle nem tudott belenyugodni abba, hogy megcsalhatta volna a szeme, s addig babrálta az ujjaival a bográcsot, míg megtalálta rajta a lyukat.

- Mit csinálunk most már vele! - csóválgatta a fejét. - Éppen máma mondja az Etel, hogy a kolompár cigányt is bekívánták már katonának, de möglépött előle. A csöndérek hajkurásszák.

- Majd mögfogják - ásított Mátyás, és leakasztotta a szögrül a subát.

- Mén kend?

- Mék.

- Ki?

- Ki.

A küszöbről visszaszólt.

- A szömit kilopnák az embörnek a betyárok.

Ez csak olyan szokás-mondás, mert nagyon nehéz lett volna Mátyásnak a szemét kilopni, ha próbát tett volna vele valaki. Olyan betyárt is nehéz elképzelni, aki rákívánkozott volna a fehér szőrpamacsok közé bújt kis sündisznószemekre. A szóban levő betyárok más ponton veszélyeztették Mátyás birtokállományát: vizet lopni jártak éjszakánkint a tanyakútra. S ebből látni való, hogy ezek a betyárok leginkább a szoknyát viselő felekezetéhez tartoztak az emberi nemnek.

Csakugyan nagyon rákaptak az asszonyok a háború alatt a Mátyás kútjára. A kút azelőtt is híres volt arról, hogy olyan vizet terem, ami csak úgy kívántatja magát az emberrel, nem győz belüle eleget inni. Nagy ritkaság az ilyen a határban. Nem a kút, hanem az ember kedvére való ivóvíz. Kút van mindenfelé, nem is kell érte mélyre menni. Éppen az a baj, hogy a krumplisveremből is mindjárt kút lesz, mert magasan jár a föld árja, s negyedik-ötödik ásónyomban mindenütt fölfakad a víz. Csakhogy az a víz nem lelkes állatnak való, hol émelyítően édes, hol sós, hol keserű, még a ló se issza meg, amelyik válogatós. Csak főzésre jó, de mostanában már arra se, úgy eliszaposodott, hogy még a rántott leves is ropog tőle a fog alatt. Mióta oda vannak az emberek a háborúban, azóta mind elkásásodott a víz a kutakban, mert nincs, aki tisztítsa őket. Az asszonyok elvégzik ugyan az emberek dolgát, szántanak, vetnek, kapálnak; kaszálnak helyettük, a káposztát is eltapossák, sőt olyan is van, aki a disznót megszúrja, de ezt az egyet, a kúttisztítást nem vállalja a fehérnép. Lehet, hogy a békától félnek, de lehet, hogy mástul is tartanak, az Isten tudja, mitül. Egyszer próbálta meg egy menyecske, az is törvénybe került miatta. Mert a kutat kitisztította ugyan, a törött fazekakat, rozsdás vasakat, miket kiadogatta belőle, de benne felejtett egy csecsemő gyereket, aki azelőtt nem volt benne.

Hát ezért szoktak oda az asszonyok a Mátyás kútjára, amelyben mindig kristálytiszta a víz, és kánikulában is olyan hideg, hogy beleüt a fogába az embernek. Egész nap nyikorgatták a gémet, és nem győztek hálálkodni minden kanta vízért.

- Az Isten fizesse mög, és adjon ezörannyit helyötte!

Az Isten meg is hallgatta az áldást és adott is ezerannyit minden kanta vízért, de mindig csak tavasszal, amikor annyira megszaporította a semlyékben a vadvizeket, hogy fölkapaszkodtak a partokra is, s a Mátyás földecskéi csak itt-ott látszottak ki belőlük. Ezért támadt Mátyásnak az a gondolata, hogy a fizetést nem bízza többé a mennyei közigazgatásra. Az fizessen, aki merít, de az rögtön, minden kanta vízért húsz koronát. Az nem pénz annak, aki adja, akinek pedig nem tetszik, az menjen viritykelni a tóra, ott teleihatja magát ingyen, s még víziborjút is nyelhet, ha szerencséje van.

Nem is szőtt a Mátyás törvénye ellen senki, mert a népekben van belátás. A kútjából mindenki maga rendelkezik, s bolond volna Mátyás, ha ingyen adná, amiért pénzt is kaphat. Éppen olyan bolond, mint aki húsz koronát adna azért, amit ingyen is megkaphat.

Mátyás a nagy forgalom, kis haszon elmélete alapján úgy számított, hogy a kút a kánikulában bekeresi a porcióravalót, de hát Mátyásnál nagyobb politikusok is buktak már bele a számításukba. A népek nappal kerülték a házat, mint ördög a tömjént, de éjszakánként mindig úgy kimerigették a kutat, hogy reggelre alig maradt benne víz, és szüle rendesen sárosan húzta föl az első vödröt.

Ilyenformán Mátyást nemcsak az elmaradt haszon bántotta, hanem a szenvedett kár is, mikor erre az éjszakára beállott kútpásztornak. Leterítette a subát a vadmuharra, a fejét nekitámasztotta a kút kávájának, egy körtefahusángot végigfektetett maga mellett, és csöndes pipaszóval várta a vízlopókat.

- No, Bojszi, mögtépjük az éjszaka a kontyosokat, csak nyitva tartsd a füled - biztatta a pulit, aki bizodalmasan a lábához hemperedett.

A puliban nem is volt semmi hiba. Előrenyújtott állal teljesen hivatásának szentelte magát, míg gazdája nehéz gondokba merülten meg-megfelejtette föltett szándékát.

Mátyás tudniillik ma adta el az új búzát a zsidónak, és most az jutott neki eszébe, hogy a zsidó aligha meg nem csalta a fizetésnél az új bankókkal, az Isten tüze pusztítsa el, aki ezt a sokféle pénzt kitalálta. Ő ugyan mondta a zsidónak, hogy neki csak régi pénzt adjon, de a zsidó kinevette. Hiszen a régi pénz már nem gilt, a jövő héten már meg is büntetik, akinél olyant találnak. No de akinek koronája van ezüstpénzben? Ajajaj, az jár csak rosszul, mert attul nemcsak a pénzt veszik el, hanem be is csukják. Hát nem hallotta, hogy a városban már mind elrekvirálták a fémeket? No igen, de az ezüstöt is? De bizony leginkább az ezüstöt, az kell most muníciónak, mert az olaszoknak olyan találmányuk van, hogy az acélgolyó nem fogja őket, csak az ezüstgolyó. Nem, ezt még nem hallotta, siket itt a tanyán az ember. Ejnye, ejnye. No, mi baj? Hát nem egyéb, mint ahogy neki is van gyugacsban egy-két ezüstkoronája. Mennyi lehet? Van vagy háromszázig való. Hát tudja mit, azt mondja erre a zsidó, én megteszem magának azt a barátságot, hogy beváltom az egészet, én sokat megfordulok Bécsben, ott még esetleg el is tudom sütni. Osztán mennyit adna érte? A teljes értékit, háromszáz koronát. Nem, azt mondja Mátyás, ne szerencsétlenkedjen vele az úr, inkább beadom a kapitányságra. Arra ígért a zsidó négyszázat, aztán többrül többre mentek, utoljára megajánlt érte tízezer koronát. Azért odaadta.

S most Mátyás maga elé rakja gondolatban a sok-sok bankót, amit a zsidótól kapott, külön‑külön halomba színük és nagyságuk szerint. De mire készen van egy rakással, akkorra a puli mindig elvakkantja magát, s Mátyás marokra kapja a husángot.

- Uccu; Bojszi!

A puliban megint nincs hiba. Megiramodik, futtában mordul egy mérgeset, belecsördül a sövénybe, és szalad addig, míg hatásköre terjed. A hatáskör a szomszéd földjéig ér, ott már egy másik pulié az impérium. Sok minden megtörténhet e világon, egyik Mátyás elszánt a másik Mátyás földjéből, sőt az is megesik, hogy egyik ország elszántja a másik ország határát, de a kutyai társadalomban soha elő nem fordulnak szándékos határincidensek. Előfordul ugyan, hogy bizonyos belső hevüléseknek engedve, a Bojszik is átlépik a mezsgyét, de az más lapra tartozik. Az az úgynevezett szerelem az élők világában; tisztára egyéni akció, és sohase hivatalos hatalommal való visszaélés.

A puli tehát jön visszafelé, sokkal lassabban, mint amikor a tettek mezejére lépett, de a lihegést érthető okokból túlozza egy kicsit.

- Gazdám - ezt mondja vele -, én elkövettem mindent az erkölcsi világrend érdekében, a hiba valahol máshol lesz.

Már kezdett rúdjával lefelé fordulni a Göncöl, mire Mátyás rájött, hogy hol a hiba. Dobbal nem lehet verebet fogni, se kutyacsaholással és kurjongatással vízlopó menyecskéket tetten érni.

Mátyás észbe kapott, és rúgott egyet kútőrtársán.

- No, eridj, puli, fenébe!

A koloncot is leoldta a nyakából, amiből a puli megértette, hogy a hivatalos szolgálat mára véget ért. Nyújtódzott egyet, lerázta magáról a tisztével járó gondokat, s mint magánegyén olyan ösvényekre tért, amelyek senki másra nem tartoznak.

Mátyás pedig oldalára fordult, és magára húzta a subát. Az éjszaka ugyan meleg volt, de vigyázni kell az öreg csontokra, mert azokban a velő is öreg már, és az könnyen magába veszi a harmatot. De még a subagallért is a fejére igazgatta Mátyás, hogy ne zavarják a feleselő kakaskukorékolások és az éjszaka mindenféle neszei a bankók összeolvasásában. Így aztán csakugyan tökéletességre is vergődött. Három ötezer koronással meg tizenkét darab százassal csapta be a zsidó. Egy kicsit bosszús volt Mátyás a zsidóra is, meg a bankócsinálóra is, meg mindenkire, aki sarcolja a szegény embert. Szerencsére a szegény embernek is van magához való esze, és Mátyás elégedetten gondolt arra, hogy az ezüstkoronások közt tizenkét darab régi huszonöt krajcáros is volt, meg hogy a huszonkilenc mázsa új búzához négy mázsa penészes búzát is hozzákevert, amit tavaly vermelt el a rekvirálók elül.

A kis tanya ablaka háromszor világosodott ki, mire Mátyás így megcsinálta az üzleti mérleget. Bizonyosan a menye, Etel bajoskodik a torokgyíkos kisgyerekkel. Hiszen azt csinál a menyecske, amit akar, külön kasszára gazdálkodik a maga földjén, de azért holnap mégis megmondja neki, hogy jobban tenné, ha gyertyát öntene ő is, mit urizál azzal a petróleummal, nem szegény embernek való már az se, maholnap drágább lesz, mint a pálinka.

Ezzel a gondolattal aludt el Mátyás, s arra ébredt föl, hogy valaki ráhágott a kezire.

- Hé! - horkant föl, s vaktában kinyújtotta a kezit. Meg is kapott vele valami ruhafélét, de nem szoknyának érezte, hanem nadrágnak.

- Mögvagy, akasztófáravaló! - tápászkodott föl a tolvajba csimpeszkedve.

A tolvaj azonban akkorát rántott magán, hogy Mátyás orra bukott. Nehéz lábdobogás szaladt a fészer felé.

- Mögállj, hé, mögállj, nem bántalak! - kiabált utána Mátyás.

A tanyaablak megint kivilágosodott, s a gazda a fészer ajtajában ráismert a vászonruhás emberre. A muszka volt a szomszédból, a Piros hadifoglya, a Ferenc feleségeé, akinek a földje barázdás volt az övével.

- Gyere, muszka, gyere, nem öszlek mög - gyújtott gyufát Mátyás, s az arca elé tartotta, hogy a muszka láthassa rajta a jó szándékot.

A vászonruhás csak tovább merészkedett az ajtóban. De a jobb kezét a micisapkájához emelte.

Mátyásnak eszébe jutott, hogy a külországi ember tán nem is érti, amit ő mond. De hát tud Mátyás külországi nyelven is.

- Komm her, muszka, igyál víz. Mövan az engedél - mondta barátságosan s megcsörrentette a vödör láncát.

A muszka két lépéssel odaugrott, s fél karjával a szájára emelte a vödröt.

- Amennyi jólesik - biztatta Mátyás, s még a pipával bajlódott a föltámadt szélben, szemügyre vette a muszkát. Látni eleget látta már nyár eleje óta, de sose ért rá megnézni.

Szép, nagydarab ember. Agyas-fejes, vállas, markos. Formázza az ő katonafiát, Rókust, de az emberformább, mert barna. Ez meg olyan túró-fejű. Meg Rókus villogóbb is. Ámbár az Isten tudja, vagy az se, milyen bőrben lehet most a gyerek. Négy esztendő óta azt is meggázolhatta a fekete ökör. Úgy lehet, az meg valami muszka kútnál emelgeti most a vödröt. Hej, adná a fölséges Isten!

- Nincsen van voda ezben - húzta ki a muszka a fejét a vödörből.

- Van a kútba - mutogatta Mátyás a pipaszárral.

A muszka mind a két kezével megkapta az ostorfát, de nagyot szisszentve el is eresztette mingyárt. A meglódult vödör mellbe ütötte Mátyást.

- Ne te ne! - bosszankodott meg Mátyás -, tán tenálatok még kút sincs?

- Fáj neki kar - mondta alázatosan a muszka -, rosszul forralta neki a koszta. Koszta, magyarok mondják, csontája.

- Hát csak a szó hibádzott - enyhült meg Mátyás, s odább tolta a vendéget. - Mögállj, majd húzok én vizet.

Szokás szerint kiloccsantotta a vödröt a vályúba. Ahogy a muszka a csobbanásról észrevette, hogy ott víz van, elrikkantotta magát.

- Á, sok jó voda - s elkezdte hörpölni a vizet.

Mátyás alig bírta elrángatni onnan.

- Te is csak embör vagy tán, hé, ha muszka vagy is. Türtőztesd már magad egy kicsit, no. Ne lefetyöld azt az állott vizet, a lovak is beleittak.

Megivott a muszka másfél vödör vizet, akkor is csak azért hagyta abba, mert Mátyás rászólt.

- Ölég lösz, muszka. Szuszogd ki magad egy kicsit.

A muszka nekidőlt a kútnak.

- Keszenek, gazda bácsi. Magyarok jó emberek. Muszkák is jó emberek.

- Nono - mondta Mátyás egy kis rátartisággal.

A muszkának valami papír zörgött ki a zsebéből. Szuszogott, szöszmötélt egy pillanatig, aztán megszólalt:

- Tessék, bácsi. Cigaretli.

- Nem élök vele. Szíjjad, muszka, ha szeretöd.

A muszka rágyújtott. Nagy lánggal égett a kezében a töltényből készített öngyújtó. Mátyásnak rajtaveszett a szeme.

- Ez mán ügön. Hun vötted?

- Csinálta.

- Kicsoda? Te?

- Én. Sokakat. Tiszt uraknak is.

- Ügyes embör vagy, muszka. Miféle mestör vagy te ott a te hazádba?

- Nem mester. Paraszt apám. Én is paraszt.

- Hogy hívnak tégöd, muszka?

A muszka megmondta. Pavel Antonovics Szpiridinov.

Mátyás odább csúszott a subán, és helyet mutatott a muszkának.

- No, ülj le, Szpiritutó.

Szpiritutó leült. Jó darabig hallgattak. Az eperfa felől könnyű huppanás hallatszott.

- A fene abba a veres macskába, mindig itt kószál - mondta Mátyás, s egy görönggyel megcélozta a láthatatlan csavargót. - Mekkora földetök van, Szpiritutó?

- Sok nagy föld. Itten mondanák száz hold.

- Homok?

- Á, fekete föld. Mint a zsír.

- Búzaföld?

- Fele búza, fele kukorica.

Lám, gondolja Mátyás, ott is csak úgy van, mint minálunk. De száz hold! Az övé száraz esztendőben nyolc, vizes esztendőben hat.

- Mi ott az ára a búzának?

Ezt nem tudta megmondani Szpiritutó. Csak azt hallotta, hogy nagy a drágaság. Mit ér a sok föld, ha nincs, aki szántson-vessen? Elvitték az embereket, elvitték a lovakat. Neki is két testvére elesett a háborúban, otthon pusztul minden, az apja már öregember, tán meg is halt azóta.

Mátyás azelőtt sose gondolt ilyenekre, és most nagyon meglepi, hogy a világ ilyen egyforma. Megkérdezi, hogy hány esztendős az öreg Szpiritutó. A muszka kiszámítja az ujján, hogy hatvanhárom.

- Van neki fehér bajusz, mint a gazda bácsinak.

- Löhet - mondja Mátyás, és azon tűnődik, hogy ő hatvankét esztendős-e most vagy hatvanhárom.

- Aj-haj - sóhajt Szpiritutó, fölnéz a hajnalodó égre, és megint nekimenne a vödörnek.

Mátyás azonban megfogja a karját.

- Gyere csak, fiam, gyújtsd meg azt a lámpásmasinát.

És Mátyás elkattyog a muszkával a kamrába, előkeresi a lopót meg az itcét, és leülteti Szpiritutót az ászokfára.

- No, majd ez nagyobb melegöt ád, mint a víz - kóstol bele a borba, de csak éppen annyira, amennyire az illendőség megkívánja! - Hajtsd le, Szpiritutó.

Igaz, hogy Mátyásnak irgalmatlan rossz bora van, az a fajta egres, amit háromemberes bornak szoktak tisztelni, mert azt, akit megkínálnak vele, két embernek fogni kell, hogy el ne szaladjon. De hát Mátyás nem nagyon szokott kínálgatódzni, s a maga szájáért se tartogatná az italt ebben a szűkös világban, ha arra nem számítana, hogy hátha mégiscsak betoppan egyszer Rókus.

- B-r-r-r - mondja a Szpiritutó, már akár azért, mert mutatni akarja, hogy tud ő magyarul is, akár azért, mert a Mátyás bora olyan bor, hogy annak a nevét csak magyarul lehet kimondani. És megígéri, hogy ha a gazda bácsi egyszer őfeléjük jár, otthon, a Russziában, olyan borral tartja, mint a Krisztus vére.

- Nem hiszöm - rázza a fejét az öregember -, énbelülem már nem lösz hadifogoly.

A muszka egy kicsit vidorabban nevet a bortól. Nem úgy érti ő, hanem hogy vendégeskedni megy hozzájuk a gazda bácsi. Úgy mondták a fogolyirodában, hogy most már nemsokára vége lesz a háborúnak, mert otthon revolúció van, megölték a cárt.

- Mi a szösz? - csodálkozik el Mátyás. - Nem is hallottam. Hát mögölték? Nyilván előbb köpött volna, Szpiritutó.

Már kivilágosodott, mire kiléptek a ház elé. A tetőn burukkoltak a galambok, és az istállóban a Csillag vagy a Szikra fölnyerített az emberneszezésre.

- Hány lovatok volt, Szpiritutó?

- Ojjé, etven.

Hetven, nem ötven. Megmutatta az ujjaival.

Mátyás arcán látszott az őszinte elcsodálkozás.

- Hát tehén?

- Nad tehén nedvenkettő, kis tehén sok száz. Nem tudok nevét magyarul. Itten nem látni tanyákon.

- Kis tehén? Tán borjú, te? Mú-ú-ú.

- Nem - csóválja a fejét a muszka. - Mek-mek-mek.

- Á, tudom, kecske.

- Az, kecske - mondja örömmel a muszka. - Száz, kettőszáz, sok száz.

Mátyás lehangolódik egy kicsit.

Mégse tökéletes emberek ezek a muszkák. Ha neki száz hold földje volna, akkor ő nem csúfítaná el kecskével a birtokát.

De azért elkíséri a Szpiritutót a mezsgyéig, és barátságosan kezel vele. Mikor elhalad pár lépést, utánakiált:

- Hé, tisztöltetöm a Pirost.

Nem csúfolódásból mondja, hanem atyafias tisztességtudással. A Piros urának, Ferenc szomszédnak az anyja onokatestvére volt az ő felesége, a Róza öregebb ángyának.

A kisasszony-nap reggeli ragyogásában nagy ficserkéléssel tollászkodtak a fecskék a szarufán. Az öregek asszentálták a fiatalokat, s egy gubbaszkodó fecskefiút alighanem gyöngéllettek a menetszázadba. Az anyafecske jajveszékelve ugrálta körül a kis maródit, végig-végig fésülte felborzolódott tollát a szárnyával, aztán szembeágaskodott egy tekintélyes öreg fecskével. (Főtörzsorvosi rangja lehetett a fecske-nemzetben, mert igen mérgesen tipegett, és kopasz volt a fejebúbja.)

- Hát látott már valaki ilyen kései költésben ennél tökéletesebb fecskefiókot?

- Csivitt-csüvütt! Csivitt-csüvütt! - kavarogtak az ellentétes vélemények.

- Fecskeváló hónap - pillantott fel Etel, aki a kislányát fésülte az eresz alatt.

Egy percig rábámészkodott a zenebonás madarakra, aztán ráripakodott a gyerekre, aki köténykéje madzagját huzigálta a lábánál doromboló macska hátán:

- Hát hiába beszélök én neköd? Nem hallottad, mit mondtam?

Csakugyan Etel már harmadszor ígérte Márikának, hogy ha nem tartja egyenesen a fejét, rögtön kihozza a nagy birkanyíró ollót, és tövig levágja a haját, mint a cigánylányokét szokás, de még a fejéből is hozzácsíp egy darabot.

De azért Márikát nem kell félteni, hogy most mindjárt világgá szalad ijedtében. Ha a szegény ember gyereke mindig a szívire venné, amikor kilátásba helyezik neki, hogy belevágják a kést, keresztülszúrják a vasvillával, lecsípik az orrát a harapófogóval, kicifrázzák a fülét a csörgemetélővel, szétverik a fejét a furkóval, kettéhasítják a szekercével, és végezetül a kenyérsütő lapáton betolják a tüzes kemencébe, akkor a szegény ember gyereke hajnaltól estig nem csinálna egyebet, csak csérogna, mint a kergetett jérce. Márika keskeny háta mögött azonban nemcsak a haragos édesanya van, hanem négyesztendős múlt is, ennélfogva Márika ténybeli tapasztalatokra támaszkodva állja az egy helyet, ha nem olyan szilárdan is, mint a helyzet megkívánja. Mindezeken fölül Márika azt is tudja, hogy a birkanyíró ollót nehéz lesz előkeríteni, mert az tegnap beleejtődött a tóba, amikor lapulevélből napernyőt nyírt magának.

Mint e titok egyedüli birtokosa, Márika jogosultnak érzi magát, hogy csak azért is rántson még egyet a fején.

Erre aztán az asszonyt csakugyan elfutja a pulykaméreg. Marokra fogja a gyerek kemény szálú, fekete haját, s fölcsattanva rántja maga felé a kislányt.

- Te béka, te! Kibül szorult beléd ez a nyughatatlan vér?

Mire kimondja, már meg is lazul a szorítása. Összecsücsörített szájjal fuvogatja a hajválasztékon kifehéredő gyönge bőrt, amin piros nyomokat hasított a vastag fogú tülökfésű.

A nagy, fehér asszony mélykék szeme simogatva nézi a kis fekete gyereket. Most lehet, most ünnepnap is van, meg a gyerek úgyse látja, háttal van felé.

- Apád vére vagy - mosolyog választ a szája sarkával a saját kérdésére.

Pedig a kérdés azok közé tartozott, amikre a kérdező nem szokott feleletet várni. Olyanforma volt, mint mikor a tisztelendő úr nagy méreggel kérdezi a prédikációban, hogy „hol vagy most, Kajafás?” Szerencse, hogy Kajafás sohase mondja meg, hol van. Már nem neki szerencséje, hanem a tisztelendő úrnak. Mert ha egyszer lelépne a Kajafás a padlásról - ott kell neki lenni, mert mindig oda néz föl a pap, mikor hozzá intézi a kérdést -, bizony még csak le se tudná ültetni a tisztelendő úr. Mikor a német katonák itt mentek keresztül a télen, mind fölégették még a templompadokat is. Mindössze egy éjszakát töltöttek itt a pokolravalók, de azalatt is mennyi garázdaságot csináltak! Vagy tíz háznál rátörték az asszonyokra az ajtót, sok helyen kifolyatták a hordókból a bort, és a plébánia előtt leütötték a bánatos Mária-szobor fejét. Pedig úgy mondták, hogy a németek is keresztények, ugyan a tisztelendő úr kikiabált rájuk az ablakból, hogy rosszabbak, mint a krími tatárok. Ebbül ugyan nem lett volna baj, mert ezt vagy értették, vagy se, hanem a tisztelendő úr a puskáját is rájuk fogta, akibül a seregélyeket szokta ijesztgetni. Ebbül lett aztán a nagy kavarodás, a németeknek a főkapitánya agyon akarta lövetni a papot, de aztán megkegyelmezett neki, gondolta, öregemberrel mégse tesz ilyen csúfságot, hanem inkább fölégetteti mind a tanyákat. Úgy kellett a tisztelendő úrnak térden állva csúszkálni előtte, hogy ne tegyen szerencsétlenné ennyi ártatlan embert, arra aztán megbékült, még egy kocsi prófuntot is hagyott itt a szegényeknek. Tán még most is ott van a templom padlásán, nem kellett senkinek se, azután most nem tudnak vele mit csinálni, a jószággal mégse etethetik meg, mert a kenyér mégiscsak a Krisztus teste, ha őrölt zabszalma van is belesütve.

Azóta aztán a tisztelendő se az, aki azelőtt volt. Régebben elbeszélgetett mise után az asszonyokkal, nyugtatta őket, hogy majd csak hazajönnek már az emberek, intette őket a szép életre, s lerajzolta nekik a homokba, hogy hol van az a Szibéria meg a Szerbia meg a többi, Isten tudja, miféle csúnya nemzet. De már most úgy esztendeje formán nagyon meg van komorodva, még a köszönést is alig fogadja. A prédikációban se a Kajafást kárpálja már, hanem Hollófernest meg egyéb mindenféle ótestamentumi német királyokat, akik ezen a környéken nem nagyon járatosak, Etel legalább sose hallotta hírüket. Ugyan az is lehet, hogy ezek csak olyan példabeszédek, mint a Jezsabel leányai, akikkel a templombúcsún hozakodott elő a tisztelendő úr, kegyetlen nagy asztalverdeséssel.

- Hol vagytok, ti elvetemödött Delilák, ti orcátlan Putifárnék, ti elböcstelenedött Jezsabel leányai? Azt kérdöm én tőletök, mondjátok mög énnéköm, van-e olyan firhang a világon, amelyikön az Úristen szöme keresztül nem lát?

Ez nagyon szívhez szóló prédikáció volt akkor, az öregasszonyok rá is gyökkentettek reszketős fejükkel, hogy „bizony, bizony” és odaszúrtak a szemükkel a hadiözvegyeknek, de a Delíláknak, Putifárnéknak és Jezsabel leányainak a pillája se rebbent, csak a piros papucsok hegye villant össze, hogy nene, nézd csak az öreget, milyen tűzbe tud jönni szent ember létére!

Etel elcsudálkozott magán, még a gyerek akaratos haját bontogatta. Mi juttatta most neki eszébe ezeket az elmúlt dolgokat? Szinte hallja a piros papucsok csosszanását, és recseg a fülében a pap hangja. Igen, tudja már, attól van ez most, hogy a nyughatatlan vért emlegette.

Félszemével hátrapillant az ablakára, és fölkapja a fejét, mint a kevély ló. Az ő ablakán akármikor benézhet az Úristen. Több négy esztendejénél, hogy Rókusnak kihozták a piros palétát, rögtön menni kellett neki, még a herét is csak félig vághatta le, ő akkor ötödnapos fekvő volt, ezzel a kis rosszkor-lettel ni - s azóta nem volt leeresztve az ablakon a firhang, akkor is csak a legyek végett. Ugyan az ablakot se nagyon nyitogatta, hacsak meszelés nem volt, az idén is csak egyszer, virágvasárnap, mikor közétette a kék-szalagos szentelt barkákat. Márikáért a legkisebbet, magáért a középsőt, az emberért a leghosszabbat.

Akkor volt az, hogy a hadiasszonyok karajából szemtől szembe rávihogott a szabad szájú Boca Modol.

- Barkázhadd mán azt, Etel!

- Kicsodát? - ámult rá Etel.

- Hát a Rókusodat; no! Mintha nem möghozták volna már a hírit neköd is, hogy a te urad is hidallja mán a muszka mönyecske ágyát, úgy löket, nem is egyét. Hát mit őrzögetöd a hűlt helyét, mikor fiatal is vagy, szép is vagy, élhetöd világod? Én bizony, ha neköd volnék, mán régön kértem volna egy muszkát a fogolyirodában, azzal őrzetném magam, hogy el ne lopjanak. Nem igaz, asszonyok?

Az asszonyok vihorászva csapkodták a térdjüket. Hej, ez a Modol csak érti a szót!

- Köll a nehézségnek - vonta meg Etel a vállát -, van neköm egyéb gondom is, mint hogy arra is én vigyázzak, hogy mög ne szökjön.

- Hiszen azt belülre fektetnéd, te málé!

Úgy nevettek a csajhosok, hogy Etelnek még most is olyan lesz tőle a képe, mint akit csalánnal megcsapdostak. Nem mintha Etel valami nagy nemből származott volna, és az angol-kisasszonyok tanították volna meg rá, hogy mikor kell elvörösödni. Árva lány volt Etel, szögrül-végrül rokona Mátyáséknak, azok nevelték fel a paraszti neveléstudomány ősi törvényei szerint, s Etelnek éppen olyan korán kinyílt a szeme, mint a többi fecskefióknak, e tekintetben igazán nem érezhette a szülői ház híját. Azt látta, amit a többi gyerek, azt hallotta, amit a többi gyerek, és azt játszotta, amit a többi gyerek. Libapásztorkodott, a vályogvetést is kitanulta, napszámba is eljárt, acatolni, gyomlálni, kötözni, s mint marokverő lány eleget hálált az asztagok tövében. Nem, Etel nem volt már egészen tudatlan a világi dolgokban, mikor Mátyásék összeboronálták a fiukkal, ami minden különösebb teketória nélkül történt meg. Háztűznézőre igazán nem volt szükség, tekintettel arra, hogy a legény és a lány egy tűz körül heverésztek, tízesztendős korukig közös vackon, az ajtó mögött, attól kezdve is egy födél alatt, csak a legény a lócán, a lány pedig a szoba földjén, nyáron a pitvarban. Kendővel fizetett gügyü se kellett, mert annak a tisztjét Mátyás végezte el, disznóöléskor rácsattantván a hurkaöblögetéssel hajlongó Etelre ott, ahol leggömbölyűbb:

- Úgy nézöm, nagy lány, te is elbírnád mán a Boldogasszony ágyát!

Mire Etel nem pirult el, hanem kiegyenesítette a derekát, és visszanevetett Mátyásra:

- Hát alighanem.

- Mögtartsuk-e háromkirályokra az esküvőd? Mit szólsz hozzá?

- Ahogy Rókus akarja.

Etel nem is gondolt rá soha, hogy másnak a felesége is lehetne, mint a Mátyás fiáé. Igaz, hogy nem is kerülgette olyan szándékkal senki se. Mindenki látta és mindenki helybenhagyta, hogy Mátyás menyinek neveli a lányt. Az árva örök földecskéje, három hold szántó, hegyesen citkesedett be a Mátyás földjei közé, s ez maga beláttatta volna a szomszédokkal, hogy ezt a két fiatalt egymásnak teremtette az Isten. De meg amúgy is egymáshoz valók voltak, az egyik szőke, mint a búza, a másik fekete, mint a bogár, s tagos, bírós mind a kettő. Afelől természetesen nem kérdezősködtek, hogy szeretik-e egymást, mert mire való az ilyen csintalan beszéd azok közt, akik szent házasságra lépnek egymással? Akivel úgy elfigurázik az ember, az más, úgy a házban meg a gyöpszélen vagy a körtefa alatt, ott szokás az ilyesmi, vele jár a fiatalsággal, mint esküdttel a nadrág, de akik egy életre fogódzanak össze, azoknak csak a pap teszi föl a kérdést az oltárnál.

No meg Messzi Gyurka is föltette a lakodalomban, aki olyan nagy fogalmú öreg csősz, hogy ha a városban születik, okvetlenül prókátor lett volna belüle. Mondott az a szerelemről olyanokat, mikor az Etel fejét fölkontyolták, hogy az ördög is nevette volna. Nevette Etel is, mint ahogy azután is sok helytelenkedésen nevetett még esztendős asszony-koráig. Nem volt Etel se szégyenlősebb, se alamuszibb, mint más asszonyi fajzat. Csak tudja az Isten, mitől van az, némelyik macska a legnagyobb sárban is úgy tipeg keresztül az udvaron, hogy még csak a körme hegye se lesz mocskos, a másik meg akárhogy nyalja magát, mindég olyan, mintha a katlanban hált volna. Ki hogy születik, akár macskának, akár asszonynak.

Hiszen hallani hallott róla Etel eleget, a maga szemével is látta, hogy a háború mennyire megveszejti az embereket, de arra sose gondolt, hogy hátha az ő ura is megbomlik. Addig, míg a Psemiszlibe be nem rekesztették őket, rendesen levelezte az apját, anyját, és az se maradt ki soha a tábori postából, hogy „továbbá csókoltatom és tisztöltetöm az Etelt, és maradok hű hozzá, és továbbá csókoltatom a kis családom is”. Igaz, hogy aztán megszűnt a tábori posta, de hát nemcsak neki szűnt meg, hanem a Pirosnak is meg a Modolnak is meg az egész környéknek, mert az emberek hadifogságba estek. Akkoriban sok összevissza beszéd volt erről, mert a népek még nem voltak úgy fölokosítva, hogy mi az a hadifogoly. Volt, aki azt mondta, hogy jaj a katonának, de jajabb a hadifogolynak, mert azt kiadják a tatár kámoknak, azok meg igába fogják, mint az ökröt, és ősszel szántanak rajta, télen meg levágják és megeszik. (Messzi Gyurka azt mondta, hogy ő élő tanú rá, mert Königgrätznél ő is hadifogságba került, föl is szántattak vele egy nagy darab földet kölesnek, azért szereti máig is jobban a kolbászt, mint a köleskásás hurkát - és télire csakugyan bevitték a trancsér-házba, ahol tudja az Isten, mi lett volna vele, de mire megköszörülték a nagy kést, akkorára megkötötték a békét.) Egy darabig nagy is volt a rémület, de aztán az okosabbak kitanították a népet, hogy a hadifogolynak kutya baja, nem kell neki a golyót kerülgetni, ehet-ihat, pipálhat, még haza nem eresztik, s akkor is a császár tesz eleget a kosztjáért, kvártélyáért. Nemhogy siratni kellene a hadifoglyot, hanem örülni kell neki, mert aki hadifogoly, az jó helyen van, s mentül többen esnek rabságba, annál hamarabb vége lesz a háborúnak.

Etel hálát adott az Istennek, hogy Rókus jó helyen van, csak azt furcsállotta, hogy nem tudatja a sorát az itthonvalókkal, holott lassankint megindult a hadifogolyposta is. Igaz, hogy kezdetben nem sok köszönet volt benne, mert nehezen tudták kibetűzni a hosszú útban eldörgölődött plajbászos kártyákat meg a kimondhatatlan nevű muszka helyeket. De aztán ebbe is csak beletanultak, mert ahogy telt-múlt az idő, elszaporodtak a tanyákon a muszka rabok, és beleszoktak a hadiasszonyok az idegen idiómába.

- Köll a talmács - ezzel palástolta a bűnét Piros ángyó is, mikor a nagy muszkát a házhoz vette. - Legalább van kivel íratnom Ferencnek.

- Sorotok, csináljátok - vont vállat Etel, és aratott, kapált, nádat vágott, piacozott Rókus helyett, és hordta a pénzt a városba a takarékba. Jó esztendeje telt már a przemysli heteknek, mikor egyszer Piros azzal állított be Mátyásékhoz, hogy hírt hoz Rókusról. Itt a levél, Ferenc írta, a muszka azt olvasta ki belüle, hogy valami Rókus név is van benne, az csak az Etel ura lehet.

Mátyás előkereste a tükör mögül a madzagos pápaszemet, de izgatottságában alig tudta a fejére húzni.

- Az ez valóságosan - sütött ki az arca. - Azt írja, hogy „Rókus szomszéd is ebbe a városba él...” de még itt van valami, csak ezt mán nem fogja a szömöm.

Etel nem nagyon törte a tollát a tudományoknak, de azért mégis ő boldogult a levéllel. Igaz, hogy ő a feleség szemével nézte, de meg az is bizonyos, hogy Ferenc olyan olvasható betűket vetett, akár egy kis iskolásgyerek.

- Éli világát, az van itten. Rókus szomszéd is ebbe a városba éli világát.

- Hiszön tudtam én - dörzsölgette a kezét Mátyás, és szüle hálálkodva vetett keresztet a radnai szűz képe előtt.

Csak Etel nézett maga elé elkomolyodva. Éli világát... éli világát... hogy éli a világát, aki rab?

- No, mönök is egy kis bort forralni, mert majd gyün haza a muszka a répavágásból, oszt el lösz fázva - kapta magára Piros a nagykendőjét.

Hát így élik világukat a rabok? - nézett utána Etel, de nem szólt semmit.

Hiszen majd kitudódik. Most már majd csak ír Rókus is.

De hát nem írt. Sőt Ferenc se válaszolt, akit megkérettek, hogy tudassa a Rókus atreszát.

Hanem egyszer csak azt kezdték rebesgetni a tanyák közt, hogy az Etel ura összeállt valami tatár kocsmárosnéval, és egész elpocakosodott. Lehet, hogy a kámok megeszik a rabot, de a kámnék tyúkkal-kaláccsal tartják. Hiába, az asszonyok mindenütt jobbszívűek.

Etel otthon szégyellt beszélni a dologról, de a tanyák közt utánajárt a hír gazdájának. Mutassák elő a levelet, mert ő csak a két szemének hisz. De levelet sehol se tudtak neki mutatni. Egy szabadságos katona mesélte a Rókus esetét, de az már visszament a frontra. Mi a tábori postája száma, mert ő íratni akar neki. Ez meg ez. De kár a fáradságért. A katona is csak hallomásból beszélt. Meg mire való az ilyet firtatni? Háborúban így szokott ez lenni. Etel egy kicsit lecsillapodva ment haza. Pletyka, mendemonda. Milyen szamár némelyik ember. Ha rohadt szilvát lát, azt hiszi, minden szilva rohadt.

Annyira megnyugodott, hogy libatömés közben elmondta a dolgot szülének is. Mit szól hozzá, szüle, milyen máma a világ!

Szüle csöndesen kavargatta a kukoricát a tömőtálban.

- Hát az Isten tudja, fiam. Úgy löhet, ott is csak úgy mint minálunk. Látod, ez a kehös Piros is mán második esztendeje hizlalja a muszkát.

Etellel fordult egyet a világ.

- Mit tud szülém? Mondja ki!

Az öregasszony csodálkozva nézett rá.

- Hát mit tudhatnék én, fiam? De látod, Rókus is csak Ádám fia.

Etel olyat szorított a liba nyakán, hogy utolsót se ért rá szisszenni az istenadta. Etel tán el is sírta volna magát, ha az apósa olyat nem tesz, amit még sohase tett életében.

Mátyás dohányt vágott a küszöbön. Úgy, mint máskor is szokta, szuszogva, tempósan, mert ennek ez a módja. Ha sebesen vágnák a dohányt, tán meg se gyújtódna, mert azt hinné, hogy ő salátalevél.

Az öregasszony utolsó szavára azonban fölugrott guggoltából Mátyás, és ráfogta a nagy kést szülére.

- No, Róza, most halsz mög!

Etel elsikította magát, az öregasszony pedig leesett állal tátogott Mátyásra. Megháborodott? A háború negyedik esztendejében már történtek ilyenek a kinti emberek közt. A szeme ragyogott, mint az ugrásra készülő kutyáé, és reszketett még a szája széle is.

- Hát csak kivallottad, vénasszony, hogy az Ádám fia! No, Róza, ezt se hittem volna rúlad. Csak azt mondanád mán ki, mölyik Ádámé, hogy tudnám, kit öljek mög!

Ebből aztán nagy nevetés lett, mert az asszonyok mindjárt látták, hogy az öreg Mátyás csak megjátszotta magát.

- Mán azt gondoltam, hogy az ördög szállta mög kendöt - hápogta szüle a szemét törölgetve. ‑ Hjaj, alig győzök sóhajtani, úgy rám adta kend az ijesztőt!

Mátyás ment az udvarra, kiszedni a dohányból a közéóvakodott küszöbszálkákat. Csak úgy mentében szólt vissza, egész elcsöndesedett hangon:

- Ha az embör sóhajtani nem tudna, hát mögfulladna.

- Láttál már ilyent? - nézett a szüle Etelre.

Nem, nem látott még ilyent, rázta Etel csöndesen a fejét. Nem érthette az öregembert, Amúgy se volt már mostanában valami játékos kedvű, aznap meg éppen szavát se lehetett venni, mióta reggel a szövetkezeti boltban járt sóért.

Csak hetek múlva tudódott ki, hogy Mátyásnak majd a szíve szakadt meg akkor, mikor az eszét járta a nagy késsel, és csak az Isten őrizte, hogy igazán vért nem ontott vele. Mert az történt, hogy Mátyás a szövetkezeti boltban egy szabadságos katonával találkozott, akit az orosz rabságot kipihenni eresztettek haza.

- No - mondta a katona -, a kend családja is belegyütt az új módiba.

- Hogyhogy? - vetette oda Mátyás csak úgy félvállról.

- Hát mán hogy a pap nélkül való temetésbe.

- Nem új módi az. Nem is szoktuk mink a papot a halott mellé temetni - adta vissza a tréfát Mátyás, de azért rosszat sejtve belefogódzott a pultba.

- Nono - terpeszkedett széjjelebb a legény -, de a maguk Rókusának tán még sírt se igön ástak.

- Nem tán? - kapott Mátyás a szájából kihulló pipa után.

De alighanem úgy volt, adta elő a katona a kíméletes bevezetés után a részleteket. Ő úgy hallotta, hogy Rókus ötödmagával megszökött a Burmania nevezetű helységből, hármukat rögtön lelövöldözték a muszka őrök, kettejüket bezavarták az erdőkbe, ott is vesztek szegények, szénégetők találtak dermedt tetemükre, azok tettek róluk jelentést a felsőbbségnek.

- Persze én nem konstetálok biztosat - billegtette a tenyerét a vitéz -, de ezöket a ténkörülményöket vöttem hallomásba.

Hát ezért hadonászott Mátyás olyan furcsán a nagy késsel az apai fájdalom első dühében. De aztán csak erőt vett magán, s mikor idők múltán az asszonyoknak is fülébe jutott a rémhír, Mátyás rögtön lecáfolta őket.

- Részög vót az a csavargó. Szót értöttem én akkoriban a tisztölendő úrral. Nem löhet az igaz, azt mondja, ha a búrokról beszélt az illető. Hiszön a búrok Afrikában laknak, mög is mutatta a makkfán, hogy oda nem kerülhetött Rókus. Mög a búr háború nem is most van, Rókus még akkor csöcsszopó vót, mikor a búrok világháborúja vót, arra magam is emlékszök.

Ez ebben el is múlt akkor és többet azóta Rókusról se hang, se hír. Mátyás sokat járta a városi urakat is, küldözgették is Ponciustól Pilátushoz, de egyéb foganatja ennek se lett, csak az, hogy egyszer a műúton megbokrosodtak a Mátyás lovai valami autótól, belefordították a kocsit az árokba, Mátyásnak eltört a keze szára, és mivel a baj sose jár egyedül, az egyik lónak is kitört a lába, meg a tetejébe a hám is elszakadt.

Lassankint azután el is szoktak attól, hogy Rókusról beszéljenek. Olykor, ha rekvirálók jártak a tanyán, megképzett Etel előtt a nagy mahomed ember, amint egyszer még legénykorában megbosszankodott a végrehajtóra, amért gorombáskodott az apjával, és úgy vágta bele, szüretes idő lévén, a szőlőtaposó kádba, hogy orrán-száján eresztette a levet a nyavalyás.

- Volna csak itt Rókus! - szaladt ki az asszony száján, mikor az egyik rekviráló, valami nyegle suhanc leguggoltatta Mátyást, és az öregember hátáról ugrott föl a padlásra kukoricát szaglászni.

Mátyás inkább olyankor emlegette a gyereket, ha jó áron adott el valamit, és annak az örömére egy kicsit italosan tért meg a városból. Ilyenkor kiállt pipálni a ház végibe, ahonnan messze el lehetett látni a tó mentén, és magyarázott az asszonyoknak:

- Lássátok, ez mind egy gazdaság vót valaha, az én földem meg az Etelé mög még a Ferencé is, meg aki azon túl látszik is. Mindég úgy hallottam gyerökkoromban, hogy ez mind az én szépapámnak az öregapjáé vót, de szétörökölték. Hanem ha ezt a Ferencöt nem segíti haza az Isten, azt hiszöm, Piros elprédál mindönt, még a földet is. Azt mondom, lösznek még ezök a földek egy kézön valaha. Majd emléközz rá, Etel, mit mondtam, hogy szöröncsés embör lösz még Rókus...

Ilyenkor szüle mindig eljajdította magát, hogy mit hasogatják az ő szívét.

Telt-múlt az idő, és már csak nagyon ritkán hasogatták a szüle szívét. A minap Mátyás Eteléknél motozott a kamrában, és mikor kijött, Rókus kalapja volt a fején. A száraz kis fej ugyan fülestől beleszaladt, de amúgy egész újat mutatott a kalap.

- Jó komótos - mondta Mátyás, és kedvetelten indult benne a templomba.

Szüle ugyan egy kicsit bánatosan nézte, de azért csak annyit mondott, hogy még egy kicsit lehetett volna vele várni.

- Hát löhetni löhetött vóna - ismerte be Mátyás -, de hát Rókus mögtanálja, ha hazagyün, neköm mög most nincs ünneplőkalapom. Mert az állam elvöszi az embörtül a fiát, de nem ád neki helyötte ünneplőkalapot.

Ebben Etel is egyetértett Mátyással. Nemigen tudták volna ugyan megmondani, mi az az állam, de azt tudták, hogy a rekviráló is állam, meg a finánc is állam, meg a végrehajtó is állam, és állam minden, aminek pénzt kell adni semmiért, és még ezeken fölül van valami olyan állam is, ami elkívánja az asszonyoktól az urukat, a gyerekektől az apjukat, és elviszi őket, senki se tudja, hová, senki se tudja, miért.

- Igön, mindönnek az állam az oka - sötétedett el az Etel tiszta homloka, és tépő mozdulattal kapta ki a foga közt tartott piros szalagot, hogy belefonja a gyerek hajába.

De a fonásból nem lett semmi se. A Bojszi olyan dühösen csaholt körül valakit a ribizlibokrok mögött, hogy az nem lehetett más, csak az állam. Nagyokat puffant a kolonc az agyagtapasztáson, ahogy a kutya körbe-körbe táncolt, egyszer aztán a puli is nagyot puffant keserves vonyítással. Ebből ismert rá Etel, hogy az állam melyik formájában szerencsélteti a tanyát.

- A röndér! Az Ábel. Szaladj csak, kislányom, öregapádhoz, mondjad neki, hogy ne lögyön itthon, mönjön ki egy kicsit a kukoricába.

Mert sose lehet tudni, mi járatban van a rendőr, ilyenkor legjobb, ha férfiember nem találtatik a háznál.

- No mit hozott, Ábel? - kérdezte az asszony, s tán még a piros pántlika is elfehéredett a kezében a félelemtől. Tegnap tapasztott katlant egy kis elásott új búza fölé, s arra gondolt, hogy azt alighanem észrevette és besúgta valami becsületen kapó szomszéd.

- Mit ám? - pödörgette Ábel a kis pörge bajuszát. - Adjon Isten jó reggelt. Hát aztán kapok-e egy csókot, ha jót hozok?

- Hogyne - kezdett Etel magához térni -, kettőt is, olyan kicsikét.

- Nohát ehen-e, tartom mind a két képömet - tolta közelebb piros arcát a hivatalos ember.

- Nem vöszök zsákbamacskát - hessentette el Etel egész jókedvűen a pörge bajuszt. S nem lett volna asszony, ha rá nem ült volna a gabonaeltitkolásban kihágó katlanra. - Mondja no, mi lakik a bugyellárisban.

- Hát ez ni - húzott elő a rendőr valami kék papirosú irományt. - Mögvan az embör. A Rókus.

- Mög? - kapaszkodott Etel mind a két kezével a katlan szélibe.

- Mög. Mán illetőleg úgy van mög, hogy nincs mög. Eltűnt. Eztet közleményözi írásbelileg a katonaság.

Mintha egy fecske villant volna el az Etel szeme előtt. Oda meg vissza, kétszer. Aztán megállt előtte egyenesen a levegőben. De akkor már nem fecske volt, csak egy fekete pont.

Ábel megcsípte az asszony arcát. Borzasztó tetszett neki, hogy Etelnek ilyen fehér képe van. Nincs ilyen az egész járásban. Most meg különösen fehér volt.

- No mit mondtam, mönyecske? Ez már csak jó hír. Farsangra férjhöz is löhet mönni. Oszt addig is tudok ám én vigasztalót.

Azzal ráejtette a kezét az Etel vállára, és célirányosan csúsztatta lefelé. Etel jól ismerte ezt a mozdulatot még süldőlány-korából. „Nézöm, kislány, tán megcsípött a méhecske!” Piros lett a fehér arc, mint a pántlika a kezében, s kemény öt ujja csattant a rendőr keze fején, mint az ostor.

- Vigasztaljuk hát egymást, no!

- Hű, fene a körmödbe! - szisszent föl a rendőr, és vakargatta egyik kezével a másikat. Egy kis röstelkedéssel húzta a szemébe a sapkáját. - Ej, de kutya meleg van máma. No, Isten mögáldjon.

- Isten kenddel is - mosolygott rá Etel.

Aztán, hogy maga maradt, próbálta elolvasni a nyomtatott írást. De egyebet nem értett belőle, csak azt, hogy „eltűnt”, s azt se értette. Hogy? Az állam elparancsol a családjától egy meglett embert, egy nagy erős embert, és mikor vissza kellene adni, akkor azt mondja, hogy eltűnt? Mint a kis rühes fiókmacska vagy egy gyámoltalan csipogó kiscsirke? Hát hova tette, hát mért nem vigyázott rá? Mikor ő libapásztor volt, akkor eltűnt a keze alól egy kisliba, egy hitvány, oktalan kis jószág. Akkor azért őt úgy megrázta szüle, hogy minden csontja ropogott bele, és marékkal szaggatta ki a haját. Meg is érdemelte. Mindenki megérdemli, aki nem vigyáz arra, amit rábíztak. De hát ő kit rázzon meg, kinek szaggassa a haját, kinek szedje ki a szeme világát?