Második kötet

A fiatalok tavaszig hit nélkül éltek együtt, mert a tisztelendő úr is azt mondta nekik meg a kapitánysági anyakönyvvezető is, hogy a holttá nyilvánítási eljárás lefolytatása előtt nincs esküvő. Márpedig az olyan folyó, hogy hol előrefolyik, hol vissza, ha meggondolja magát, meg is áll. Ebben az időben meg különösen úgy állt a dolog, hogy aki életben ki tudott várni egy holttá nyilvánítási eljárást, arról ki lehetett nyilvánítani, hogy ritka szerencsés ember. Egy darabig hatóság se volt, a komenisták kiverték a kerekeket az ország órájából, azóta jöttek az okosok, hozták a mindenféle új kerekeket, de az egyik hátraforgott, a másik előre, egyszer egymásba akadtak, máskor megálltak, amire az egyik azt mondta, hogy emígy, arra a másik azt mondta, hogy amúgy, sose tudhatta az ember, hogy áll az idő.

- Csak abban egyek ezek mind, akárminek hívják űket, hogy a pénzre mind azt mondják, ide vele - keseregte Mátyás, aki nagyon sokallta már a bélyegköltségeket. Tudni való, hogy Rókus meghalt, mert ha élne, akkor vagy hazajött volna, vagy üzent volna, vagy levelet írt volna, hiszen most már a posta is jár, de meg Ferenc az élő tanú rá, hogy Rókust már magához szólította az Úristen, hát minek arrul az írás. Mátyás szentül meg volt róla győződve, hogy ez az egész kitalálás csak a bélyegek miatt van, és hiába magyarázta neki Ferenc, hogy mire kell az a holttá-nyilvánítás, Mátyás nem adta meg magát. Igen, ha a holttá-nyilvánítással föl lehetne a fiát támasztani, akkor megértené, de a bélyeget még akkor is sokallná. Éppen elég ember meghalt a forradalom óta bélyeg nélkül, hát akkor minek a bélyeg arra, aki a háborúban halt meg, nem is itthon, hanem ide tán száz mérföldre is, azt se lehet tudni, hogy hol?

A sok bélyegtelen hamar halálra is tudott kádenciát Mátyás.

- Esendő lött az embör; mint a potyókaszilva, osztán annak is mindögy, ki rázza a fát, ű csak hullik. Ugyan nem kár érte. Nem a potyókaszilváért, hanem az embörért. Isten röndölése, hogy ritkuljon az embör, mert úgyse tud egymástól élni. Minköt nem bánt sönki, mert mink se bántottunk sönkit.

Mátyás okos ember volt, volt a szavának keze-lába, de hát az okos embert is csak megveri a jégeső, ha házon kívül éri. Mátyás bajba keveredett mint komenista. Úgy kezdődött a dolog, hogy a szövetkezeti boltosné kifogyott a sóból. Bement érte a városba, de ott se kapott. A boltokban azt mondták neki, hogy menjen a sópajtába, eztán csak ott lehet sót kapni, a zsidók nem kereskedhetnek vele, mert zsidónak nem ád az állam. A boltosné elment a sópajtába, de onnan meg azzal utasították el a sótiszt urak, hogy üres a pajta, új sót nem kapni, mert a sóbányákba beült az ellenség, a régi sót meg mind összevásárolták a zsidók. De hát ügyes asszony a boltosné, érti szóval is, kenővel is, addig lótott-futott, hogy kapott sót mind a két helyrül. Közben aztán jól körül is nézett a világban, és mikor hazaért, az volt az első dolga, hogy átszaladt a kocsmárosnéhoz.

- Szomszédasszony, nagy baj van. A városban nagyon egzecéroztatják a zsidókat.

- Az az ű bajuk - vont vállat a kocsmárosné.

- A zsidó bótok ablaka mind be van verve, mán mög se csináltatják, azt mondják, nem érdemös, mert úgyis csak behajigálják. A zsidó vendégfogadókból mög mind kihajigálják a vendégöt.

A kocsmárosné csak a fejét csóválta. Mért van az, hogy a városi embereknek olyan sokszor elveszi az Isten az eszét? Ezt a boltosné se tudta. Megkávéztak szépen barátságban, és nézték az ablakból, hogy a tanítókisasszony ágyát hogy rakták a kocsira. A jövő héten lesz az esküvője a postással, itthagyja az iskolát.

Harmadnapra valami iparosféle ember állított be a kocsmárosnéhoz, az arca olyan ismerősnek látszott, de meg különösen a falába. Szilvóriumot kért, kapott is, benyakalt három pohárral. Nagyon barátságos lett tőle, aztán likőrt kért, a kocsmárosné azzal nem szolgálhatott, neki csak paraszt vendégek szoktak lenni, azoknak a gyomra pedig nem állja a likőrt. Az iparosféle úgy nézett, mint a vasvilla, ráordított a kocsmárosnéra, hogy ne becsmérelje a magyarokat, még a széket is ráfogta. Az asszony ijedtében lebújt a söntés alá, mire fölemelte a fejét, akkorára a vendég meglépett, de a szilvórium árát elfelejtette az asztalon hagyni. Az asszony utánaszaladt, de már nem látta semerre se, hát nem tehetett mást, mint hogy három pohárra való gabonapálinkát öntött a szilvóriumos üvegbe. Egy csöppet se többet, de hát aki megissza, annak mindegy, azt meg senki se kívánhatja egy szegény özvegyasszonytól, hogy ő károsodjon.

Délután átszaladt a boltosné a kocsmárosnéhoz. Alig pihegett, olyan ijedt volt, mégis azon kezdte, hogy nem akarja megijeszteni a szomszédasszonyt, de jobb félni, mint megijedni, hát azért csak megmondja. Egy iparosféle járt nála, szivart kért, de nem vett, azt mondta, hogy a rövid szivar csak a parasztnak való, mert az is olyan büdös, mint ő, meg azt is mondta, hogy még a héten zsidóvért iszik, és nagyon iderázta az öklét, a kocsma felé. Hát ő, a boltosné azt tartja ugyan, hogy amelyik kutya nagyon ugat, az nem harap, de azért semmit se lehet tudni a mai világban, sok mindenfélét hall az ember. Hanem gondolt ő valamit. Emlékszik-e még a szomszédasszony arra a plakátra, amit akkor hozott őneki a városból, mikor a fölfordulások kezdődtek?

A kocsmárosné nem emlékezett.

- No, én emlékszök - mondta a boltosné. - Sohase tudom elfelejteni a hozzám való szívességét. El is töttem a plakátot emlékbe, mingyárt hozom is, ha neköm jót tött, most mán vögye hasznát a szomszédasszony is.

Át is hozta a plakátot, ki is ragasztották az ablakba, s a zsidóné kocsmája „a nemzeti tanács védelme alá” helyeztetett.

Ha nem lett volna olyan nagy munkaidő, és jártak volna a népek a körbe, akkor lett volna, aki felokosítja a zsidónét, hogy ez a divat már elmúlt, ne rakja a parazsat a saját fejére. De éppen hordás idején történt a dolog, ilyenkor akár a gomba megeheti a kör küszöbét, senki se ér rá taposni.

Harmadnap két csendőr vitte be a zsidónét, éppen vasárnap volt, jöttek ki az emberek a miséről, mikor a templom előtt elmentek vele. Nagy volt a zsibongás, ki nevetett, ki a fejét csóválta, a zsidóné a kendőjébe temette a fekete féketős fejét, annyira szégyellte magát.

Mátyás megszólította a csendőröket, ismerte őket személyesen, még régi világbeli emberek voltak.

- Hát maguk hova viszik a szomszédasszonyt?

- A városba.

- Mit tött?

- Kommunista volt.

Mátyást elfutotta a méreg. Azt hitte, azért fogták el a zsidónét, mert hamis volt a literje vagy valami efféle, ami megesik az ilyen nagy ipar-asszonynál. De hogy ez komenista lett volna? Mátyás hirtelen kiköpte, ami a nyelvén volt.

- Az is akasztófáravaló, aki ezt kitanálta!

Így lett Mátyás komenista, és ezért kellett neki törvényt állni, először életében. De nem fogták le, csak pecsétet küldtek neki, lopatták vele a napot vagy háromszor a városban, tanúkat hallgattak ki, és végre is kitisztázta magát. Már annyibul, hogy ő nem a csendőröket mondta akasztófáravalónak, hanem azt, aki kitanálta, hogy a zsidóné komenista, és ezt állja is, ha nyaka szakad is utána. Erre aztán Mátyást el is küldték, nincs semmi hiba, de egy hónap múlva megint kivitték neki a pecsétet. A becsületében megsértette ezt meg ezt. Mátyás a nevét se hallotta soha az illetőnek. Hát hogy lehet az? Az illető jeles ember, nagy hazafi, irtja a mételyt a tanyákon.

- No, hát akkor azért nem ösmeröm - vidult föl Mátyás -, mert én nem termesztök birkát, nem fizeti mán ki magát a mai világban. Ugyan aki birkával foglalatoskodik, attul se hallottam mostanában, hogy métöly esett volna a jószágjába.

De a bíró nem érte be ezzel, újra beidézte Mátyást, és szembesítette az illetővel. Mátyás egyszerre ráismert az illetőre. A falábú iparos-féle volt, az esernyőcsináló, aki most is csakolyan homályvörös volt, mint mikor a körben verte az asztalt, és tanította a népeket a komenizmusra. Mátyás elvtárs úrnak szólította, kezet nyújtott neki, és barátságosan kérdezte tőle:

- Hát maga mostan ezön a pályán van? Fölköszönt a komenizmussal?

Az esernyőcsináló nem adott kezet Mátyásnak, csak homályvörösből paprikavörös lett, és azt mondta a bírónak, hogy ez az ember vagy részeg, vagy félrebeszél.

Mátyás felfortyant. Vakítsa meg az Isten, aki hazudik. Ő ötven emberrel is tudja tanúsítani, hogy a körben ez az úr éltette a komenizmust, a tanyán a nevét se hallották azelőtt.

- Hiszön még szivarral is mögtraktált bennünket, kéröm szépen - tette hozzá szelídebben, mert ami igaz, igaz, és a barátságot el kell ismerni, ha elmúlt is.

Az esernyőcsinálónak is elfüstölt a dölyfössége. Úgy látja, hogy ez a jó ember összetéveszti valakivel, hiszen a bíró úr tudja, hogy ő kicsoda-micsoda, ő mindent kockára tett a szent célért. Mivel itt nyilvánságos félreértés forog fönn, s ő nem akarja kárát senki becsületes magyarnak, nem kívánja ennek a jó embernek a megbüntetését.

- Jó magyarok közt nincs is szebb a békességnél - örült neki a bíró úr is, és megrázta a kezét Mátyásnak.

- Isten vele, Mátyás!

Mátyás köszönte a barátságot, és szépen vált meg az esernyőcsinálótól is, aki most már szintén kezet nyújtott neki.

- Áldja meg a magyarok Istene, öregem.

- Magának is adjon sok szöröncsét továbbra is.

Mátyás most is azt tartotta ugyan, hogy az esernyőcsináló akasztófáravaló, sőt most már még magasabb száraz fát se sajnált volna tőle, de ha a kezébe adták volna a kötelet, hogy „itt van, húzzad!”, akkor Mátyás azt mondta volna, hogy „húzza a görcs”. Nem, igazán nem haragudott az illetőre, hiszen élni mindenkinek kell, és mindenki olyan mesterségből él, amilyenhez ért.

Rájuk, a tanyaiakra most nagyon élhetős világ volt. Jól ütött be a termés, és nagy ára volt mindennek. Szüle néha sopánkodott is, milyen kár, hogy régebben disznónak prédálták el a tököt. Most megsüt négyet-ötöt, hetipiacos napon berakja a kocsiderékba, beviszi a városba, s annyit kiárul belüle, hogy régi világban tehenet lehetett volna venni rajta. De hát minden pénzt megád az a városi nép, mert ennek a hasa az istene, no meg most ki is van éhezve nagyon. Azt meg maga is sokallotta néha, amit tojásért, tejért fizettetett, úgy, mint a többi, mert attól félt, megint meglimitálják az árakat úgy, mint a háború alatt volt, mikor Mátyás inkább az árokba fordította a barackot, mint hogy ne annyit kérjen érte, amennyit ő akar. A tojással ezt mégse lehetne megtenni, mert a tyúkot télen csak etetni kell, nem úgy, mint a barackfát. De csak otthon, maguk közt csökkentette le szüle ennyire a barackfát, bent, a városi piacon, mikor egy kalapos nagysága rátámadt, hogy hogy van lelke annyit kérni egy kosár meggyért, mikor a fát se locsolni, se etetni nem kell, szüle rögtön megfelelt neki:

- Jaj, galambom, nagyon nehéz ám a möggyet leszödni a fárul.

El is mondta otthon, hogy hogy járt a városi nagyságával, még sajnálja is, mert látszott rajta, hogy hiába van kalapja, ritkán eszik jót. Mátyás felhúzta a vállát.

- Jaj, az így van, föl kerék, le kerék, mink mán öleget vótunk ostorhögyösök, most mán próbálják űk is.

Csak azt nem tudták, hogy mit csináljanak a pénzzel. Mátyás belátta, hogy Ferencnek igaza van, a takarékban magamagát megeszi a pénz, legjobban szeretett volna földet venni, de földet senki se adott el, így aztán tehénbe meg disznóba ölték a pénzt, no meg igaz, egy tajtékpipát is vett Mátyás, de sajnálta lébe hajtani, hát leginkább csak a gerendán tartotta.

Ferencnek még jobban szolgált a szerencse, többet nyert, mert többet is próbált. A gép majd az egész árát bekereste még az első nyáron, de Ferenc csak a részletet fizette, a többin kocsit, lovat vett, meg morzsológépet vásárolt, megint részletre. Nagy fordítást tett a telkivel is, a régi tőkéket kihányta, a borszőlő helyett csemegeszőlőket ültetett, csemetekertet csinált, s azt mondta Mátyásnak, hogy megpróbálja a nemesített búzát is, a maga földjén is meg az Etelén is.

Mátyást nem lehetett ilyenre rávenni, de nem ellenkezett Ferenccel. Fiatal, hadd próbáljon, majd mire az ő feje tetején is összeér a nap a holddal, akkor ő is rájön, hogy járt utat a járatlanért nem érdemes elhagyni. Csak eggyel nem volt megelégedve Mátyás.

- Kár, hogy a fődet nem löhet nyújtani, mint a rétest.

- Dehogy nem löhet - mosolygott Ferenc.

- Ha csak a tóba nem mégy.

Mátyás ezt tréfából mondta, de Ferenc nagyon komolyan válaszolta rá, hogy éppen ő is azt akarja, csak előbb rendbe hozza a tanyáját.

- Röndben van az - vélte Mátyás. - Hiszön Etel már hajnalicskát is futtatott rá, ámbár én is Rózával tartok, hogy ha mán ű is uradzik, a lopótök jobb lött volna, mert annak hasznát is löhet vönni.

Csakhogy Ferenc nem így gondolta a tanyarendezést. Új tanyát akar húzatni, padolt szobát bele kettőt, a tetejét cserépre venni, alá meg pincét rakatni. Mátyás gúnyosan kérdezte meg, hogy zongorát nem szándékozik venni Ferenc? Mert a másik bárónak az is van. Ugyan paraszt is volt olyan félreszaladt eszű, aki zongorát vett, lisztet tartani benne. Nem, Ferenc se nem báró, se nem másik félreszaladt eszű, nem hajigálja szét a pénzét arra, ami nem nekivaló, de tisztességes lakáshoz neki is jussa van, mint más istenteremtette embernek.

- Hát eddig is embör lakott tán a tanyádban, hé, nem nádi farkas? Mög az én tanyámban is embörök laknak tán? Mög a többiben is mind, itt a tó körül?

Ferenc szép szóval okosította Mátyást. Igen, hiszen ő nem mondja, a tatárok is ilyenekben laknak, azok is ilyenek. Csakhogy Amerikában a lova különb házban lakik a gazdaembernek, mint a tatárnak a papja.

- Haladni köll, Mátyás bácsi. Mondta Etel, hogy kend is zsebórát akar vönni, pedig kendnek az apja még csak az árnyékával mérte az időt.

Ez egy kicsit szíven találta Mátyást, mert nem lehetett ellene vetni semmit. Legföljebb azt lehetett volna, hogy nem is ő akarja az órát, hanem szüle, mert azt mondja, hogy már mindenkinek van zsebórája a környéken, csak neki kell szégyellni magát a komaasszonyai előtt, hogy az ő urának még most sincs. De erre meg azt szólta volna Ferenc, hogy lám, neki van igaza, mindenki haladni akar, hát Mátyás inkább elhallgatott.

Pár nap múlva azonban megint elővette Ferencet. Hallotta-e már azt, hogy most valami új módit találtak ki a pénzzel? Kosztoltatják, mint a sovány malacot. Ferenc elmosolyodott. Igen, hallotta.

Mátyás kivágta a tromfot.

- Azám, de én aztat hallottam a borbélynál, hogy te is kosztoltatod, abbul pézölsz.

Jól hallotta Mátyás, Ferenc nem is tagadja. A tanítókisasszony ura, a postatiszt jár neki kezire benne, ennyi, meg ennyi kamatot ád minden héten. A múlt héten ő maga hozta ki, láthatta is Mátyás. Az a kis keszeg ember, biciklin jött.

- Hiszön akkor azt mondtad, az a kertész, oltó szömeköt hozott.

- Hát nem hazudtam. Kertész is. Szömet is hozott, postás is, pézt is hozott.

- Osztán erről nem tudtál neköm szólni?

- Nem tudtam, hogy kend is haladni akar. No, majd ha megint itt lösz, szólok kendnek. A jövő hétön.

De a postás elmaradt a jövő hétről meg az utána valórul is. Ferenc bement a városba, de úgy jött vissza, mint aki vadalmába harapott. A postás meglépett, elvitte a kosztpénzeket, csak a tanítókisasszonyt hagyta itt várandós magával.

Mátyásnak kiszaladt a száján, hogy mégse jó a nagy haladás, de aztán nagyon megbánta. Mióta Ferenc összeadta magát a menyivel, azóta egy gazdaságnak számítanak mind a hárman. Ferenc munkálja az Etel földjét is, Mátyásnak is hasznára van, bérest is együtt tartanak. Úgy vette Mátyás, mintha ő is károsodott volna, s annyira odavolt, hogy még Ferencnek kellett vigasztalni. Kárán tanul az ember, majd megadja az Isten, kis daganatért nem vágatja le a kezét, akinek esze van.

- De legalább a sebös ujjadat ne mutogasd sönkinek - folytatta Mátyás a hasonlatot.

Nagyon szégyellte volna, ha valami szó éri Ferencet, és csorba esik a növekvő tekintélyén. De ettől nem kellett félni. Ferencnek nem volt szokása se a dicsekvés, se a panaszkodás, még Etel se vett volna észre rajta semmit. Mátyás azonban nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze Etelt, nem veszett-e oda az ő pénze is.

Nem, Etelnek az volt a legnagyobb szomorúsága, hogy Ferenc nem vegyítette össze a kettejük pénzét. Adott-vett Etel helyett, de elszámolt neki az utolsó krajcárig. Etelnek ez nagyon rosszul esett. Hiszen egy kenyéren vannak, ha Ferenc nem sok kárt tesz is a kenyérben - neki adta testét-lelkét, mire való idegent játszani a pénzével? Az annak a törvénye, hogy ami az emberé, az az emberé, és ami az asszonyé, az is az emberé. Etelnek kiégne a szeme, ha a világ megtudná, hogy őneki úgy számot ád az ura, mintha cselédje volna.

- Még nem vagyok urad, fiam - mondta rá ilyenkor Ferenc. - Akkor, nem mondom, közös szörzemény lösz mindön, amit mögád az Isten. De hát tudod, hogy ahhoz a halotti bizonylat köll.

Etelnek jobban fájt, hogy Ferenc ilyen vasfejű, mint az, hogy még mindig nem hites felesége, hát azt is nehezen várta már. Nem az emberek miatt, mert a tanyák közt az ilyenért nem vesznek ítéletbe senkit, ha amúgy jó erkölcsű. Hanem Etel azt várta, hogy ha meghitelnek, akkor talán más lesz Ferenc, bár nem tudta, mért hiszi ezt, és azt se tudta volna megmondani, miért kellene másnak lenni Ferencnek. Jó volt hozzá, mint a falat kenyér, soha egy adtát nem hallott tőle, a csillagokat rárakta volna, a városból soha üres kézzel nem jött, selyemkendőt hozott, függőt hozott, gesztenyét hozott, mézeskalácsot hozott, Márikát tán még jobban szerette, mint Péterkét, megsimogatta a haját, megveregette az arcát, trücsköm‑prücskömnek nevezte - igen többet eljátszott vele, mint az anyjával, és ha be kell vallani, ez volt az, ami néha elszomorította az Etel szívét. Ezen úgy el-eltűnődött, ha dologidőben ebéd után feje alá tett kézzel lehevert a homokba, a szőlő hűvösébe, vagy ha magánosan nyújtódzott végig az ágyában - mert lakni nem költöztek még össze -, de bizony eszibe-eszibe vágódott kapálás vagy lúdtömés közben is. Ferenc ővele nem szokott pajzánkodni, mint más ember a fiatal asszonnyal. Rókus hányszor megoldta a kötőjét hátulról, mikor ő a teknő mellett állt, meg ha ő a padlásra ment, elvette a létrát, aztán az ölében kapta le a padlás szájából, kukoricafosztáskor meg minduntalan a kezére kellett ütni a csutkával, annyit huncutkodott. A kezére is ütött, néha akkorákat, hogy elkáromkodta magát, és más asszonnyal vagy lánnyal kezdte el a csintalankodást. Ezt Etel nem bánta, örült is neki, ha Rókus békén hagyja - most már azt is tudja Etel, miért. Mióta Ferencet szereti, azóta tudja, hogy Rókust nem szerette, és csudálatos, azóta jut neki eszibe annyiszor, hogy hogy bomlott őérte az első ura. Ferenc nem ilyen, ez meg se csípte soha, Rókus akkorákat szorított rajta, hogy néha eljajdította magát. Rókusnak az is kedves szokása volt, hogy megszorította a nyakát, és úgy mondogatta neki, hogy „jaj, de szép vagy, öszöm a szádat” - igaz, hogy olyankor mindig volt benne egy kis ital. De Ferenc vízzel itta a bort, úgy se nagyon hajtogatta a poharat, és még sose mondta neki, hogy szép. Egyszer ő kérdezte tőle, mikor este az új függőkben átment hozzá, és rázta bennük a fejét, „szép vagyok?”, de Ferenc akkor is csak rábólintott, hogy „nagyon jól áll neköd az a piros kű, jó, hogy nem a kéket vöttem mög, pedig azt erőltette a boltos”. Mért van ez? Ilyen a természete ennek az embernek? Vagy megváltozik, hogyha a szentséget fölveszik? Ó, csak adná az Isten azt a halotti bizonylatot!

Etel csak magában kívánta ezt, hanem szüle annál többet ölte vele. Fönthangon.

- Meddig csúfolkodtok még?

- Cigányhitön öregszötök ti mög, fiam.

- No, nem jó vóna pénzön vött málén élni addég, még tiktöket mögszentöl a pap.

- Mégiscsak ösztökélnöd köllene azt az embört, hogy járjon utána annak az írásnak. Ne adja az Isten, de ha mög találnál halni, mint ilyen balkörmű mönyecske, rögtön elkárhoznál.

Ettől az egytől igazán nem fél, felelte Etel. Még a virágban tartott, minden vasárnap csokrot kötött a Mária-oltárra, azóta meg minden szombaton elimádkozza a loretomi litániát. Különben a Szűz Anya is tudja, meg a tisztelendő úr is tudja, hogy az ő szívük olyan tiszta, mind a kettőjüké, mint az oltárterítő. Ferencet pedig nem kell ösztökélni, mert az a lábát lejárná azért az írásért, ha avval meg lehetne szerezni.

Halottak estéjén Ferenc átment Etelhez. Messziről látta, hogy a barkás ablakban gyertya ég.

- Hát ez? - kérdezte Etelt, aki olvasót morzsolgatott a kanapé sarkában.

- Rókusért égetöm.

Ferencnek bizony egészen kivágódott az eszéből, hogy ez a szokás. Akinek a sírjához nem lehet menni, azért otthon égetnek gyertyát. Keresztet vetett, de le se ült. Éppen csak benézett, de már megy is vissza. Átfázott a temetőben délután, Péterkét vezette ki az anyja sírjához, fáj a feje, lefekszik, ne is marassza Etel.

Alig ment el Ferenc, megverik az ablakot. Ki az? A kapitánysági kézbesítő. Mit akar? Nincs itt Ferenc? Éppen most ment el. No, akkor mén is hozzá, úgy látszik, elkerülték egymást, már délután is kereste, valami olyan sürgős idézés jött neki, hogy még álmából is fel kell érte kelteni.

Etel egyszerre elfelejtett halottat, gyertyát, olvasót, kapta a nagykendőjét, szaladt Ferenchez. No, mit hoztak? Ferenc maga se tudja, a kapitányságon mondják meg, reggel. Etelnek virágkék lesz a szeme. Tán a halotti bizonylat? Édes jó Istenem, ha az lenne! Ferenc nem hiszi, azt Mátyásnak vagy Etelnek kellene átvenni. Hát akkor mit gondol? Semmit se lehet tudni a mai világban. Annyi a szöges kerítés, észre se veszi az ember, mikor nekimegy, csak ha beszólítják érte. Etelnek elzöldül a szeme. Ezzel a két kezével fojtja meg, aki Ferencet bántja. Az eget betöri érte a homlokával. Ferenc csak mosolygott nyugodtan.

Másnap se ijedt meg, mikor kiderült, hogy milyen szöges kerítésnek ment neki. Biz az jó magas kerítés volt: a báró gátja. Most akarják lakoltatni a tógát átvágásáért. De nem kell félni, az ügyvéd úr vette kezébe a dolgot, a március tizenötödikés, nem lesz semmi baj se.

Nem is lett, húzták-halasztották a dolgot tavaszig. Mentő taraja lett volna Ferencnek elég, mert Etel meg Mátyás föllármázták az embereket. Hát csak nem hagyjátok elveszni, aki megszabadított benneteket a veszedelemtől? Nem, nem hagyják elveszni, nem engedjük a magunk közül valót! Ferencnek már nagy volt a tekintélye, gépes gazda volt, új tanyát épített, szavas ember volt, el lehetett menni a tanácsán, mindenki leteszi rá az esküt, hogy részeg volt. Még a hatökrű is verte a mellét. Nem olyan világ van most, hogy egy tisztességes gazdaembert elnyomhassanak az urak, csak azért, mert az csizmában jár. Nem Ferenc volt a bűnös, hanem az a mezítlábas csoze, a napszámos, ő is hitet tesz rá.

De hát Ferenccel nem lehetett beszélni. Ő már beismerte, hogy igenis ő vágta át a gátat, és se le nem hazudja, amit tett, se a más nyakába nem varrja. Megint csak a bárónak kellett közbenjárni. Ő karöltve akar haladni a gazdatársadalommal, és csak a gazdák érdekében lép föl követnek most a választásokon. Ha Ferenc megígéri neki, hogy az ő embere lesz, és gazdatársainál érte veti latba a szavát, akkor ő, itt a keze, elsimítja az egész ügyet. Ferenc azt mondta, hogy ha a báró őmellé áll, és nyélbe üti az ármentesítő társulatot, akkor ő is mellé áll.

A báró kezet adott, az arisztokrácia és a gazdatársadalom összekaronkozott és nagy áldomást ivott a serházban. Mátyásnak kettős örömnapja volt, mert a békeünnepen ő is ott ült, mégpedig a báró jobbján, eggyel előbb, mint a hatökrű, és mert a zsebében ott volt a halotti bizonylat, aznap kapta meg. Később Ferenc ki is vette a zsebéből, hogy valami baj ne érje azt is, mint ahogy Mátyást elérte a baj. Mátyás eddig csak sárga sert ivott, azt is csak úgy, ha más fizette, mert ő nem adott volna pénzt azért a keserű löttyért, veszett volna meg, aki először jónak mondta. A báró azonban fekete sert parancsolt, az nagyon csúszott, mert olyan édes volt, mintha medvecukrot áztattak volna bele, de igen erős medvékből származhatott, mert csúnyán levágta Mátyást.

A báró autója vitte őket haza, Mátyásnak ez volt az első autókirándulása, de nem sok öröme telt benne. Nagyon ellenkezett a gyomra a fekete serrel. Amikor kiszálltak az ördögszekérből, a tanyadomb lábánál, Mátyás nemigen tudta, melyik a szénás lába, melyik a szalmás lába. Ferenc támogatni akarta, de Mátyásban mint bikavér fordult föl a medvecukorlé.

- E-ereggy innen, á-állok én, mint a... Sion högye - mondta szilajon, és végigvágódott a papsajtok közt.

Így Ferenc egyedül ment föl a dombra, és mikor Etelt meglátta a pitvarajtóban, meglobogtatta a halotti bizonylatot.

- Möghoztam, Etel!

A nagy piros nap akkor ment le, messze-messze, túl a zsendülő mezőkön, a kopasz jegenyék fölött libegő ködfátyolba. Ferenc eltakarta a hátával a nagy égő ostyát, csak két szikrája látszott ki a két válla fölött.

- Mintha a napból lépett volna ki - rebbent meg az Etel szeme.

Két hét múlva megvolt az esküvő. Lakodalmat nem tartottak, mert már böjtös idő volt, az esküvőre is a fölsőbb hatóságtól kért engedélyt a tisztelendő úr, tekintve a tekintendőket, és így csak három birkát vágatott Mátyás a komáknak, sógoroknak és a hozzájuk tartozó asszonyi felekezetnek. Messzi Gyurkát ugyan nem hívta senki, de azért ő is tette tiszteletét, és most mondta el azt a felköszöntőt, amelynek elmondása a múlt télen nyelvforgalmi akadályokba ütközött.

Midőn a szent Úristen a paradicsomban a házassági intézményt fundálta...

Nagyon szép szavalás volt, többen törülgették a szemüket, szüle pedig, ülvén a vőlegény mellett, fölsóhajtott:

- Istenem, ha ezt Rókus mögérhette volna.

- Bizony, ha mögérhette volna - nézett Ferenc maga elé.

Etel ránézett, de Ferenc már akkor a csősszel koccintott.

Vasárnap reggel volt, a harangszó is azt csöngette, de ha kivennék a harangnak a nyelvét, vagy ha a harangot megint behívnák katonának, hogy mint ágyú hirdesse a jó Isten dicsőségét, akkor is vasárnap volna, és azt megérezné minden teremtett állat, sőt megérezné még az aranyszemű homok is a kocsiúton. Igen, ez így van, akár tudjuk, hogy miért van így, akár nem tudjuk. A homokban az aranyszemek olyan vidáman csillognak, mintha eszükbe jutna, hogy ők magas hegyek voltak valamikor, fehér sapkát viseltek, karácsonyfát termettek, és pataküzeneteket küldözgettek a vén tengernek - hétköznap nem lehet ilyen játékos gondolatuk a homokoknak, mert akkor az nekik a dolguk, hogy csikorogtassák a kocsikerekeket. Vasárnap azonban nem járnak kocsik, ennélfogva az ökörfarkkóró-virágok sárga és katángok kék pohara is sokkal bátrabban ringatja az égi harmatokat, mint máskor, mert nem félnek attól, hogy fütyörésző ostoros fiúk elcsapkodják a fejüket. Az akácok és jegenyék is lefürdötték magukról a szombat porát, és levelük szelíd reszketésével rebegik a szarkáknak és gébicseknek, hogy tessék, most nézzetek meg minket, és mondjátok meg lélekre, hogy nem jobb ringatódzás esik-e a mi karjainkon, mint azoknak a kényes városi fáknak az olvasott levelű gallyán, akikre még nappal is bakter vigyáz? Természetesen a szarkák és gébicsek is ünneplőruhába vannak öltözve, s lehet, hogy ünnepi érzések töltik el azon puha és kemény hátú bogarakat is, amelyek a szarkák és gébicsek eledeléül rendeltettek. Mindenki úgy ünnepel, ahogy tud, és például a legyek úgy vasárnapoznak, hogy hegyesebbre köszörülik a bajonétjukat, mint máskor, és mélyebben eresztik az olyan keresztény ember bőrébe, aki még akkor is az ágyban lustálkodik, mikor már elsőt harangoznak nyolcórai misére.

Igen, Etel ugyan még a szoknyáját is ráakasztotta a befirhangozott ablakra, de a napsugarak átnyilazzák a tintokot, a vásznat és a rózsás kartont, és a legyek egészen jól odatájékozódnak a Ferenc fejére. Ott is szállhatnának a hajára, vagy ha a simát szeretik, az este borotvált állára, de ők kikeresik, ahol a két sűrű szemöldöke összeér, és ott döfködik az álomban összehúzott ráncokat, mintha azt szeretnék tudni, hogy mi van azok mögött.

Ezt Etel is szeretné tudni, aki már rég fönn van, tisztára söpört udvart, konyhát és tisztaszobát, megitatta a jószágot, adott szemet és vizet a fürjecskének, aki már csak az ereszet alól, a kalickából nézi a vetést, és honvágyát talán enyhíti az a tudat, hogy az ő nyakát már nem fogja elvágni a kasza, mint a szabadság gyönyöreit élvező rokonaiét. Etel már a gyerekeket is ünneplőbe öltöztette, útnak indította őket a templomba, utána is nézett a két tipegő kis csirkének a dűlőkanyarulatig, most ül az ágy szélén, ingvállban, elrezzenti Ferenc homlokáról a legyeket, és letörli róla a verejtéket.

Ferenc állja a légyszúrást, de a kendősimogatásra kipattan a szeme, és ijedten néz körül a félhomályban.

- Mit álmodott az én édös uram? - hajol fölé Etel.

- Én? - kérdi Ferenc, ami elég különös kérdés, mert csak ketten vannak a szobában, de mégse egészen szokatlan, mert az ember rendesen ezt feleli az olyan kérdésre, amelyre meg kell gondolni a választ.

- Nem is az öreg kántor - csap rá Etel a Ferenc vállára, ahogy meg is érdemli, de aztán engesztelésül ott felejti a kezit. - Hát ki az én édös uram?

Ferenc már rendben van, mert mosolyog, és azt feleli, hogy nem álmodott ő semmit az égvilágon.

- Pedig nagyon nyöszörgött - mondja Etel, aztán világosságot csinál a szobában, és lekuporodik a sublót elé, tisztát szedni ki Ferencnek. Ferenc nagyon sötéten néz, az asszonyt nézi, de nem az asszonyt láthatja, mert ahhoz nem kell úgy kitágulni a szeme bogarának, így nagyon messzire néz az ember, száz meg ezer mérföldre - de mire az asszony helyrecsikorgatja a fiókot, akkorára Ferencnek már jó a kedve.

- Úgy nézöm, melegük lesz máma a cigánygyerököknek.

- Nem is vöttem ki a nyakravalót, szép az én édös uram anélkül is - mondja Etel, s leteszi az ágyra a tiszta ruhát, és félreszegi a fehér nyakát, mint a magakellető galamb. - Fölkel mán? Kimönjek?

- Mindögy - ül föl Ferenc az ágyban. - Én is kimöhetek. Vagy idebe készítöttél mán mosdót?

Akkorára már Etel kint is van az ereszet alatt, és az ajtófélfának vetve a vállát, eljátszogat a futóbab piros virágjával, amely akkor mereszkedik szembe a nappal, mikor a hajnalicskák már behunyják a szemüket. Az esküvő nem változtatta meg Ferencet, ma is csakolyan szemérmes, mint a szűz lány, de Etelnek már nincs fejtörése emiatt. Csakugyan ez neki a természete, és Etel így szereti, ahogy van. Ő a piros babvirág, Ferenc meg a hajnalicska, aki többet van becsukódva, mint kinyílva. Nemcsak ebben, másban is. Nem mindig lehet belelátni, olyan, mint a tanyai kút, hol mélyen jár benne a víz, hol magasan.

A kendermagos jérce fölrepül a kút kávájára, és lesi a fél szemével, hogy a fehér kakas utánaszáll-e. Etel elmosolyodik. Na, ezt megkérdezi Ferenctől, hogy utánamenne-e neki a kútba? Ugyan Ferenc erre is csak mosolyog azzal a piros szájával, tudja előre.

A fehér kakas csakugyan utánaszökken a jércének. Etel odaszalad, és lehessenti őket a tenyerével. Menjetek kis bolondok, hiszen beleestek a kútba, a múltkor is belefúlt egy pulykafiók. Mondta is Ferenc, hogy jövő ilyenkorra majd nem fuldosnak már, mert akkorra artézi kutat fúrat, ha az Isten megsegíti. Mátyásnak, mert éppen ott járt náluk a szelelőrostáért, tátva maradt a szája. Artézi kutat, ide? Olyant, mint a kapitánysági malom udvarában van? Éppen olyant, de malmot is hozzá, csakhogy azt már nem olyant, hanem különbet. El is magyarázza, hogy milyennek gondolja, azt hiszi, tíz esztendő alatt kifizeti magát, pénzt ád az öreg takarék, rátáblázza az ő földjére meg az Etelére. Mátyás azt mondja, ha már malmos akar lenni Ferenc, vegye meg a szélmolnár malmát, az most eladó, a népek meg nagyon oda vannak szokva. Éppen azért adja el a molnár, mert ő már kigazdult a malomból, és rájött, hogy őneki tüdőlötyögése van, annak meg nem jót tesz a lisztpor. Bemén lakni a városba. De Ferenc azt vetette ellen, hogy a népek oda szoknak, ahol jobbat kapnak, és ő megmutatja, hogy az ő malma egy esztendőben többet keres, mint a szélmalom tíz év alatt. Mátyás csavargatta a nyakát, hogy Ferencnek nagyon nyughatatlan elméje van, és sose volt jó az a nagy sietség, amire Ferenc azt felelte, hogy nagyon kell annak sietni, aki utol akarja magát érni, mink pedig nagyon el vagyunk maradva. Mátyás azt kérdezte, hogy mitől vagyunk elmaradva. Van mit enni-inni, hála Istennek, soha még ennyi szalonna rá nem avasodott a szegény emberre. Ferenc azt vágta neki, hogy éppen az a baj, minek egyen az ember avas szalonnát, mikor nem kénytelen vele? Mátyás ezen fölfortyant, hogy mit hányja-veti magát Ferenc, mint a polturás malac garasos kötélen, mikor ő is csak avas szalonnán nevelődött fel, nem pástétomon, és hogy meg nem foghatja; hol szedte föl Ferenc ezeket az úri tempókat. Hiszen látja ő, hogy mások is megfordultak a háborúban, nyomot is hagyott rajtuk, mert aki üsttel bánik, lehetetlen, hogy be ne kormozódjék, de azért egyik se olyan telhetetlen az újításokban, mint Ferenc. Ezeknek a mai fiataloknak mind nagyobb a füstjük, mint a sültjük, s mindennek a bajuszát ők akarják pödörni, pedig sose jó az, ha a borjú akarja az ökröt vezetni.

De azért akárhogy kárpálta Mátyás Ferencet, mikor maguk közt voltak, ő is azon volt, hogy a körben Ferencet tegyék meg elnöknek, mikor a zsidóné kiszabadult, és a kocsmaajtórul levették a lakatot. Meg is tették, örült is neki Mátyás nagyon, bár azt nem hagyta helyben, hogy Ferenc, mint köri elnök, mindjárt deputációt vezetett a polgármester úrhoz az iskola iránt, és a követet, a bárót is egyre azért szutyongatta, hogy csináltassák meg az iskolát, és adjanak bele tanítót, mert másképp a gyerekek vadon nőnek fel, mint a szarkafiókok. Mátyás sose volt nagy barátja az iskolának, mert éppen akkor kívánta be a gyereket, mikor már hasznát lehetne venni a ház körül. Most már alig lehet pulykapásztort meg bojtárgyereket kapni, nem úgy, mint az ő idejében, pedig írni-olvasni akkor is megtanultak. Ő maga, Mátyás is iskolázott ember, abban az időben egy búcsúelöljáró volt a tanító; télen, mikor nem lehetett zarándoklatokat vezetni, egy kosár almáért vagy egy szakajtó dióért minden gyereket rátanított a betűre, kivéve az ipszilont, mert az nem magyar betű, úgyhogy Mátyás is mindig Mátásnak írta magát, ha rákénytelenedett, hogy a markába vegye a tollat. Mátyás ki is mondta, hogy Ferenc sokkal jobban tette volna, ha az adó leszállítására sarkallta volna az urakat, és megmondta volna nekik, hogy istentelenül húzza a fakó a szegény embert. Ebben más köri tagok is egyetértettek Mátyással, de Ferenc azzal torkolta le őket, hogy a fakónak muszáj húzni, mert a fakót is húzzák, és a szegény ember soha ilyen könnyen nem fizette még a porciót, mint most.

Etel sokat hallotta, de nem sokat értette ezeket az ortályoskodásokat, amikbe ő soha bele nem szólt, mert asszonynak nem való az emberek dolgába avatkozni. De nagyon szerette hallgatni, mikor így osztozkodtak egymással, Mátyás hol dörmögve, hol pattogva és szaporázva az adtát, Ferenc pedig csöndes szóval, mosolyogva, ahogy ő szokta. Etel csak annyit tudott, hogy a világon senkinek sincs olyan ura, mint neki, jó is, szép is, okos is, mindenféleképpen eleje az embereknek, akit ő meg se tud elegendőképpen köszönni az Istennek.

- Etel! - szólt ki Ferenc az ablakon. Nem volt a hangjában se parancs, se türelmetlenség, az asszony mégis úgy ugrott, mint a szikra.

Ferenc megmosakodva, ünneplőcsizmában, nadrágban, szép fehér ingben lovaglóformán ült a szoba közepére tett karszékben.

- Löhet mán, lelköm - hajtotta le a fejét, mint az engedelmes gyerek.

Etel elővette a tükrösből a fésűt meg a faolajas üveget. Ez volt a legnagyobb vasárnapi öröme, megfésülni az urát. Még otthon volt, az öreg tanyán, Mátyás minden fertályesztendőben ővele nyíratta meg a szemöldökét, ami okvetlenül megkívánta az ollót, mivel Mátyás olyan szép nagy szemöldököket viselt, hogy a mostani fúróval ültetett bajuszú fiatalok közül négyen is kiruházkodhatnának belőle. A szemöldöknyírás valaha a szüle tisztje volt, de mióta pápaszemre szorult Róza, és abban is hol volt üveg, hol nem, azóta le kellett neki köszönni, mert hol létrásra hagyta a Mátyástól szemöldök gyanánt hordott keféket, hol a bőrből is hozzácsípett egy darabot. Szülének zokon esett a leköszönés, Etel pedig nem örült az új hivatalnak, és mindig egy kis utálkozással engedelmeskedett. A Ferenc haja nemigen volt hollófeketébb a Mátyás fehér szeme bozontjánál, és azt se lehet mondani, hogy a bársonnyal vetekedett volna a fogása, mert biz az csakolyan volt, amint a többi kintvaló emberé, és nyíráskor az alá se terített selyemlepedőt a borbély. De azért Etel inkább a lelke üdvösségét adta volna oda, mint hogy ne ő dörgölje be vasárnaponként a vasderes üstököt és ne csinálja meg a választékot a bal halántékon, külön is lesimogatván a tenyerével az akaratosan fölperdülő, vékonyra száradt fehér szálakat. Ferenc először csak nevetett, hogy nem Péterke ő, s ha hat nap meg tud fésülködni maga is, a hetediken se kell neki gyámol, de aztán csak megadta magát az Etel bolondságának, mulassa magát vele, ha öröme telik benne.

- Mikor fésülték így utoljára az én édös uramat? - próbálgatta nagy komolyan a választékot.

- Mikor? Hát mikor a borbély az esküvőnkre fésült.

- Nem így értöm, no. Hanem hogy asszonykéz mikor bujkált így a hajában?

- Hát bizony már annak is huszon-sok esztendeje. Szögény édösanyám mikor utoljára mögfésült, ha fésült. Nem emlékszök én már arra.

Etel hátralép, és összehúzott szemmel vizsgálódik. Lehet, hogy a választékon töpreng, amely ma nem akar jól sikerülni, lehet, hogy nem azon. Megint elölről kezdi a fésülést.

- Hát őtet fésülgette-e így valaki? Valami muszka asszony? Mán Rókust kérdöm, szögényt.

Ferenc kedvetlenül megrántja a fejét. Egy kicsit elgondolkozik. Igen, volt úgy, hogy asszony fésülte Rókust.

Etel leteszi a fésűt, és a Ferenc vállára teszi a kezét. Komolyan beszél, egy csöppet rosszkedvűen.

- Erről még maga énnéköm sose beszélt. Igaz, hogy én se kérdöztem. Most úgy eszömbe jutott, magam se tudom, mirül. Hogy hogy is vót az ott a rabságba? Hogy csakugyan nem asszony nélkül vót?

- Kicsoda?

- Rókus.

A macska tudja már azt, ami elmúlt, nincs arról mit beszélni, meg Ferenc nem is nagyon emlékezett már rá, akkor se gondolt vele, sose ártotta magát a más dolgába. Egyszóval Ferencnek semmi kedve a tatár kocsmárosnéról beszélni. De Etel nem hágy neki békét. Igazán ott is csak úgy volt, mint itt? Ott se bírták ki az emberek asszony nélkül? És a hadiözvegyek ott is csak úgy élték világukat, mint itt? Megmondhatja, mert ő már úgyis hallotta azt a históriát.

- Mölyiket?

- A Rókusét.

- Ha hallottad, akkor úgyis tudod.

- Csakugyan vót neki asszonya?

- Csakugyan.

- Kocsmárosné?

- Az. Nagyon gazdag vót.

- Szömrevaló? Szép?

- A hóhér tudja. Amilyen legtöbb van. Olyan tatárné. Messziről gyött az oda Ázsiából, Fergana, úgy mondták a hazáját. Azt beszélte, száz tevéje is van ott az apjának, valami kámnak vagy minek mondta.

- Maga - az Etel marka erősen belekap a Ferenc hajába, pedig nem is akarja, nem tud róla ‑, maga is beszédes volt vele?

- Eccör elhívott hozzá Rókus. Vacsorára.

- Magának is teccött?

Ferenc nevet. Érzik rajta, hogy szívéből.

- A nehézségnek. Sovány kis görcs volt, szőrös szájú.

- De észrevötte!

- Muszáj vót. Mintha papmacskát övött vóna, oszt egy odaragadt vóna az orra alá.

Etel is nevet. Lágyan csúsztatja a fésűt.

- Osztán az a Rókus, szögény, hogy bojtorjánkodott úgy bele?

- Nem ő, az asszony esött utána őneki. Jól tartotta, pénzölte. Mög, ahogy szüle szokta mondani, a nyavalya se egyforma. Löhet, hogy Rókus is szívelte.

- Ölelgette? - vörösödik el Etel.

Azt Ferenc nem tudja, mert olyankor nem hívták oda. De Etel többet is szeretne tudni. Ott lakott, nála, az asszonynál?

Nem, csak kiszökdösött hozzá a táborból. Sokszor? Hát amennyiszer akart. Aki, pénzzel duggatta a strázsát, annak nem is nagyon kellett szökni. És a többiek is? Azok is kiszökdöstek gyalázatoskodni? Igen, csárdába, teaházba, utcára, nézelődni, embert látni, kinek hogy kívánta a gusztusa. Ha egyébért nem, csak a menésért is kiszökik a rab ember. A kutya is egész nap elhívesöl az ólja mellett, de ha megkötik, mingyárt mehetnékje van.

- No, így jó - hagyja helyben Etel az ötször elbontott választékot hatodszorra. - Most mán egykettőre föltöszöm az ételt, osztán möhetünk.

És Etel, még fölteszi az ételt, és aprózza alá a fát, arra gondol, hogy így szeretné apróra vágni és tűzre rakni a világ minden rossz asszonyát. De magára is haragszik, amért olyan gyáva, és csak kerülgeti a forró kását. Bánja is ő, hogy mit csinált az a szegény Rókus a tatárnéjával, ő azt szerette volna megtudni, hogy Ferenc hogy s mint volt az asszonyokkal. De tudja, hogy soha-soha nem meri megkérdezni tőle, mert fél, hogy Ferenc megmondaná. Hiszen Ferenc abban is olyan különös, hogy sohase hazudik, és ha Ferenc kivallaná, hogy ő is csakolyan, mint a többi ember - eh, nem jó erre gondolni, mert Etel előtt ilyenkor mindig elfeketedik a világ, és lám, most is a fa mellé vágott a kisbaltával, még jó, hogy csak éppen érte az ujját, hamar egy kis sót rá!

Ferenc ott várakozik a küszöbön, karján az Etel pünkösdi rózsás selyemkendője, kék fejkendője, kezében az imádságoskönyve meg az olvasója.

- Másodikat harangoznak!

- Mingyárt, mingyárt, édös uram - lelkendezik Etel, és nevet a kendőkre -, neköm még öltözködnöm is köll, hát észre se vette, hogy én még ingvállban vagyok!

Ferenc elmegy előre, menjen csak, Etel mindjárt utoléri. S ahogy összekapja magát, egy darabig szótlanul halad az ember után az aranyszemű homokon, megcsodálja benne a keskeny csizma nyomát, abba rakja a fehér atlaszcipőt, elnézi kifényesedő szemmel maga előtt a kemény lépésű lábat, a széles vállat, az elgondolkozva lehajtott fejet, amelyen fehér ezüst koszorúzza a bogárfeketét, és alig bír magával, hogy rá ne kiáltson boldogan és ujjongva: „Te, te!” De Etel tudja, hogy soha az életben nem fogja tegezni Ferencet, mert ő Etel nem méltó arra. Nem, még ha azt kívánná is tőle Ferenc, ugyan nem is kívánja, mert az nem volna rendes dolog.

- Édös uram!

Ferenc megfordul, szemmel láthatóan kedve telik az asszonyban, megfogja a bal kezét a jobb kezével, és ballagnak csöndesen a kocsiúton a szikravető napragyogásban. Etel boldog, hogy Ferenc fogja a kezét, és inkább levágatná a fél karját, mint hogy azt mondaná neki, hogy ne morzsolgassa a megvágott kisujját. Ferenc pedig nem veszi észre se a fájós ujjat, se a morzsolgatást.

Ferencéknél nem újság a sánta postakihordó asszony, akit jómódban hagyott az ura, mikor bevonult katonának. De hogy aztán vissza nem jött, az özvegy bánatában összeszokott az itallal, rossz életre is adta magát, elkutyálkodta a vagyonát is meg a fél lábát is, elméjében is meghibbant egy kicsit, mit tehetett mást, szegény feje, beszegődött levélhordónak, mert féllábú asszonynak mi egyéb hasznát lehetne venni? Itt estig úgyse érnek rá levelet olvasni, ahol foglalkoznak is ilyesmivel, s akkorára az öreg bicebóca vagy elvégezte a kézbesítést, vagy nem. Ha nem, az még jobb volt, mert akkor másnap is akadt neki foglalatossága, s a hivatali ténykedés folytán megszabadult a postakert locsolásától, ami szintén az ő ügykörébe tartozott.

Ferencnek rendesen gépárjegyzékeket meg magárjegyzékeket hordott a posta, amik nagyon alkalmasak voltak arra, hogy Péterke Márika kalauzolásával fogalmat szerezzen a technika diadaláról, és behatoljon az okszerű rózsatenyésztés illusztrált titkaiba. Ezúttal azonban a bicebóca olyan küldeménnyel volt terhelve, hogy elhaladtában a Mátyásék tanyája mellett érdemesnek találta megkiáltani szülét, aki éppen az utolsó meszelővonásokat eszközölte a tanya végében, nem kímélvén a meszet a szakértőtől sem. A szakértő alatt természetesen a Bojszi értendő, aki bolhászkodni éppen oda feküdt a létra alá, amelyen szüle ágaskodott, és mindig olyankor nézett föl, amikor szüle éppen kicsapta a meszelőt. A Bojszi azonban nem zavartatta magát egészségügyi törekvéseiben, nyilván úgy találta, hogy jót tesz neki a mész, bár szüle megállapítása szerint a meszetek se olyan jók mostanában, mint régente, mikor nem a boltba kellett értük menni, hanem a meszes tót házhoz szállította a kultúrát.

- Mit viszök én a fiataloknak, ehen-e! - mutogatott a bice-bóca egy nagy levelet. - Alighanem arany löhet benne, mert kemény is, mög nehéz is.

Szüle természetesen rögtön lecihelődött a létráról.

- Mutasd no!

- Nem löhet. Saját kezébe. Rá van írva törökül.

- Hát akkor vigyön az ördög innen vele - sértődött meg szüle. - Kint vannak a rétön szénát vágni, Mátyás is oda van velük, estig kiérsz hozzájuk azzal a topa lábaddal.

- Hű, az messze van. Kint is ösznek?

- Hát mit csinálnának? Vittek ki sajtot mög könyeret.

- Italt is?

- Azt is. Uborkalevet.

A posta gondba esett.

- Nem tom én, kimönjek-e. Nagyon el vagyok tikkadva. Majd möghalok szomjan.

- Itt ihatsz. Ott a kút!

- Utóvégre itt hagyhatom én kendnél is ezt a török levelet. Nem bírok délelőtt vizet inni, mingyárt ki akarja rágni a gyomrom.

Szüle elértette az összefüggést a levél otthagyhatása és a postás-gyomornak a délelőtti víz által való kirágása közt. Hozott egy pohár italt - bornak nem lehet éppen mondani, mert a nektár fele uborkalé volt; nem a savanyúbb fele -, és a posta átszolgáltatta neki a levelet. Csakugyan kemény volt és nehéz. Nem csörgött, hanem kopogott.

- Honnan gyön ez?

- A postárul.

- Te is eminens vagy ám, mint juhok közt a szamár. Micsoda országbul?

- Törökországbul vagy Kínábul, így mondta valahogy a kisasszony a postán. Mög hogy vigyázzak rá, mint a két szömömre, mert érték van benne.

Szüle latolgatta a levelet egyik tenyeréről a másikra. A posta tanáccsal szolgált.

- Ha én jelönlételben vagyok, akkor most is föl löhet bontani. Hű, de elgyújtott mán mögént a meleg.

Szüle olyan izgatott lett, hogy most már egészen kifelejtette az uborkalevet. Tiszta bort kapott a posta, és sokkal jobban meg is rázkódott tőle, mint az előbbitől.

- Ez is ecöttel hált must korában, az Isten szentölje mög azt is, aki szüretölte. Nézze kend, no!

Szüle nézte volna, de a boríték nem akart fölszakadni.

- Zsák van ebbe, vagy micsoda? Segíts mán, no!

Ketten kétfelé húzták a borítékot. Egy vászondarab vált ki belőle, abból meg egy sárga pléhlap. Ragyog, mint az arany, kápráznak tőle az öreg szemek. Először szüle jön vele tisztába.

- Hiszön ezön a Szűz Anya képe van! Fekete-Mária! Még piros kű is van a koronájában!

- Az a’, látja! - csodálkozik el a posta is, mindjárt keresztet is vet. - Ejnye de csak drága szép képecske!

Szüle megcsókolja a képet, külön a Szűzanyát, külön a kis Jézust, és ő is azt mondja, hogy még ilyen szépet sose látott.

Pedig nincs a képen semmi szép se. Gyári munka, rézlemezbe préselt kazáni Fekete-Mária. De hát a vak is láthatja, hogy arany. Meg az a piros kő, ahogy hányja a szikrát! Bizonyosan gyémántkő!

- Ugyan ki küldhette? - tartja el magától szüle, ameddig karral győzi, hogy jobban láthassa.

A posta fölemel a földről egy papírlapot.

- Ebbe rejlik az ölégtétel, itt a levél!

- Mondjad no!

- Mingyárt, csak idetámasztom magam egy kicsit a létrához. A meleg töszi-e, mi-e, de tüzes karikák forognak előttem. Phű, phű. A nyelvem egész összeragadt mán a számpadlásával.

Szüle sürgősen beavatkozott a harmadik pohárral, megszűntek a tüzes karikák, a posta egész tisztán látott.

- Zsidó írás, ha mondom! Valóságos jéruzsálömi zsidóírás.

Szüle meghatva dugja össze szürke fejét a posta szürke fejével.

- Ó, Istenöm, hogy ezt is mögérhettem, ilyent látni! Eddég csak jéruzsálömi olvasót tudtam, mög jéruzsálömi vizet orvosságnak, ugyan az még neköm is van egy kicsi, azzal szoktam möghuzogatni a hátam, ha nyilallás van benne.

A posta leült a létra alsó fokára, és megernyőzte a szemét a tenyerével, úgy nézett föl a napra.

- Délfelé járhat az idő. Én is mögönném mán a szép asszony főztit. Még ha nem olyan szép is, mint a kend mönye. A postán is beszélték a csöndérek, hogy a városba is ritkaság ilyet látni, a királ is örülhetne neki, ha ű kereshetné az ágyában a bolhát.

A posta kényelmesebbre tottyantotta magát a létrán. Biztosra vette az ebédet. Szüle azonban megbotránkozva szólt rá.

- No, eriggy dolgodra, ne eszetlenködj itt! A Szűz Anya füle hallatára, te csávás!

A posta sietett az erkölcsös módosítvánnyal.

- Nem úgy értöttem én, Róza néném! Tudom én azt, hogy Etelre úgy löhet nézni, mint a napra. Kend mán csak öregasszony, mégse látott még olyan tiszta életű fehérszömélt.

Szüle türedelmes lélek, sok mindent kibír, hanem ez nagyon szíven találta. Bement a tanyába, s úgy bevágta maga után az ajtót, hogy a posta egyszerre elfelejtette éhét-szomját, s úgy legurult egy lábon a dombrul, hogy kettőn se lehetett volna különben, pedig nem is sejtette a jámbor, mi bűnt tett. Ebből is látnivaló a tökéletlensége. Hiszen ha nem olyan meghibázott elméjű, akkor tudhatta volna, hogy könnyebb a ló farkát fölfelé szoktatni, mint az anyós fülét a menye dicséretére.

Pedig szüle, Isten a megmondhatója, jó szívvel van Etelhez, és ha rosszat mondana róla valaki az ő füle hallatára, annak kiszedné a szemét. Például ha azt mondaná valami elvetemedett lélek, hogy Etel lopós, vagy hogy kiásta valakinek a tanyáját, vagy fölgyújtotta az asztagját, vagy elvágta a nyakát. Az ilyen csúfságokat egy percig se hallgatná szüle, mert ami igaz, igaz, Etel ilyeneket nem csinál, evégről tűzbe tenné érte a kezét. De ami aztán a tiszta életet illeti, no, erről reggelig tudna beszélni szüle, ha akarna, de „ne szólj szám, nem fáj fejem”, meg hát „menyem, nem, lányom” ugyan, még ha a fia után az lett volna is, az most már elenyészett, mint a füst - de azért mégiscsak a családba számít, és még a madárban sem mocskolja a maga fészkit, aki rendes.