PROLÓGUS

Úgy volt, hogy ha szeretem az életemet, akkor muszáj belőle kiszöknöm egy kicsit. Legalább így mondták azok a jó emberek, akik azt hiszik, hogy az életnek még akkor is van értelme, mikor az ember már a szivarnak se érzi az ízét.

Amúgy nem éreztem én semmi névvel nevezhető bajt, csak éppen hogy hajnalonkint úgy omlottam az ágyba, hogy vagy lesz többet belőle keltem, vagy sem. Mikor lehajigáltam magamról a ruhát, mindig eszembe jutott az első vers, amire még gagyogó koromban tanított az édesanyám:

Három angyal fejem felett:
egyik megőriz engemet,
a másik szemem lezárja,
a harmadik lelkem várja.

Azt hiszem, a három strázsa közül legföljebb az utolsó állja még a posztját, ha ugyan az is meg nem gondolta, hogy az én szegény lelkemre érdemes-e vigyázni. Bizonyos azonban, hogy az őrzőangyalom már rég elmaradt tőlem valahol. Szegényke alighanem raportra ment az Úristenhez, és megkérte, hogy adjon neki valami más beosztást, mert velem már nagyon unja magát. A nagy ablakos házban ugyan még csak elmulathatott valahogy, ahol életem napjai oktalan elfolynak az ódon fóliánsok, a kitömött madarak, a virágszínű kagylók, a mállatag cserepek, a vászonra festett felhők és a hidrafejű akták közt, mint a gyerek összeszorított ujjai közt elfolyik a hó. Ott még csak lelhetett az őrizetemre rendelt angyalfiók egy-két zugot, ahol ölébe szedhette az emlékek nefelejcskék és alkonypiros csigaházait, amelyekből rég kiszáradtak az eleven órák, és pajkosan megdobálhatott velük: hátha visszafiatalodna tőlük a fehér haj és fényehagyott szem. Jönni-menni a nagy lépcsőkön, a hosszú folyosókon, a könyvek kriptafülkéiben; mindennap száz fiókba bekukkantani; minden öt percben hatfelé szaladni; minden régiből újat csinálni, és minden újat múmiává leltározni: ez kielégítheti a legambiciózusabb őrzőangyalt is. Ám hova legyen szegény feje a másik műhelyemben, ahol életem éjszakái elfüstölögnek, mint a rosszul égő petróleumlámpa? Esztendőkön keresztül egy helyben állni egy karszék mögött, amelyben ül egy embergép, akiben vér helyett tinta folydogál, s aki szüntelenül magába mártogatva ír, ír, ír hajnali harangszóig, amikor összenyaklik, mint a budlibicska - hol van az az angyal, aki ezt győzné ideggel! Rég tisztában vagyok vele, hogy az őrzőangyalom beleunt az irodalmi szolgálatba, és nyilván ez az oka annak, hogy mikor bebotorkálok a hálószobába, hol az ajtófélfának tántorodom neki, hol a zongorába ütöm bele a lábam élét.

Mostanában aztán elhagyott a második angyal is, akinek az volna a kötelessége, hogy a szemem lezárja reggeli három és négy között. Én magam meg hiába próbálgatom: mentül szorosabbra csukom a szemhéjaimat, annál többet látok. Nagy tüzes karikák rajzanak előttem, vonatok dübörögnek a halántékomban, harangok zúgnak, patakok csörögnek, mozdonyok fütyülnek, gőzfűrészek üvöltenek, vízesések harsognak a fülembe, s ha fölcsavarom a villanyt, egérkék futkosnak az éjjeliszekrény fehér terítőjén.

- Elutazni valahova gyorsan - mondták egyértelemmel az orvos barátaim -, mégpedig lehetőleg olyan helyre, ahol nincs más, csak fák, felhők, madarak.

Tahiti pálmáit hallottam felzúgni a rossz szagú városi szélben, s kék tengerek fehér habparipái nyargaltak fel a korallszirtekre. Nyírfák fehér testét karoltam egy dús füvű hegyi réten, s kezem kígyózva siklott a puha bársonyon. Gémek fodor felhője röppent fel zöld hullámú nádasokból, s nimfeák rózsaszín kelyhe kínálta magát szomjú szememnek. Ha aludni nem tudtam is, álomvilágom minden provinciája egyszerre előttem úszkált. Melyikben köthetek ki, én tehetetlen Szindbád, holott nyaralási költségeimet már születésemkor másfelé utalta ki a szórakozott mennyei közigazgatás, amelynek végzései ellen nincs apelláta ebben az életben?

Hát azon kötöttem ki, amelyiket elérhettem. Oda mentem, ahova se útlevél nem kellett, se valuta. Többet mondok annál: még erkölcsi bizonyítvány se kellett. Úgy gondolom, ez igen nagy dolog, mert ma olyan erkölcsös világ van, hogy még az erkölcstelenség gyakorlásához is ki kell váltani az erkölcsi bizonyítványt. Hiába, az állam támasza és talpköve a tiszta erkölcs, amely kiállítási illeték ellenében nyert pecsétes írással bizonyíttatik.

No hát, én tudok egy pályát és helyet, ahol még ez sem kívántatik az üdvösséghez. Tessék beállni remetének Homokországba.

Hogy hol van Homokország, azt nem üthetem dobra. Micsoda remeteség volna az, amelybe levelet is lehetne küldeni a magát jóba foglaló férfiú után? „Innenen innen, túlnan túl, ahol a kis kurtafarkú disznó túr” - ennél pontosabb helymeghatározást nem adhatok. Az ördög így is idetalál kísértéseivel, más társaság pedig ezen a pályán nem szükségeltetik.

A feleségemnek is csak annyit mondtam meg, hogy merre forduljon ezután arccal, mikor az értem való esti imádságát mondja, s egy óra alatt összeszedtem az úti cókmókomat. Papírt, ceruzát még a zsebemből is kiraktam. Majd a homokba írunk ujjheggyel, vagy ha halhatatlanságra szomjazunk, akkor a jegenyefa kérgébe bicskával. Csak a cigarettapapír talált kegyelmet. Az jó lesz beragasztani a szivarokat, mert olyan szivar még nem volt a világon, amely az én zsebemben össze ne tört volna.

Hát a könyvvel hogy leszünk? Semmi könyv - parancsolták az orvosok. A Biblia nem számít, az a remetepályán fölszerelésnek tekintendő.

Búcsúzáskor azt kérdi tőlem a hivatali János, aki mint séf dirigálja a múzeum többi szolgáit, hogy milyen címre küldje utánam az újságokat.

- Nézze, János, én még sohase bántottam magát egy rossz szóval se, de most mindjárt belevágom a bicskát, ha föl nem hagy az ilyen aljas tervekkel!

Ez volt a Városhoz az utolsó szavam.