HELYREIGAZÍTÁS,
ZÁRÓJELBEN OLVASANDÓ

Szegény vagyok ugyan, és henyedolmányom (=slafrok) tekintetében rongyos is, de azért nem vagyok spanyol grand, és ha megbántok valakit, minden habozás nélkül megkövetem. Óhatatlan, hogy az író meg ne botoljon néha, inkább többször, mint egyszer. (Az öreg Habi, akit volt már szerencsém bemutatni mint kiváló pszichológust, azon fölöttébb való nagy érdemmel, hogy nem ír könyvet - az öreg Habi azt állítja, hogy olyan lovat már látott, amelyik egyszer se botlott meg, de olyant még egyet se, aki csak egyszer lépett félre. Érdekes, hogy az analitikus regényírók és drámaírók ugyanilyen tapasztalatra jutottak hősnőiket illetőleg.) Újságírói pályámon én is még többször elbicsaklottam már az igazságtól, mint legjobb barátaim állítják rólam, de érdekes, hogy helyreigazítást soha senki nem követelt még tőlem. Soha nem volt rá eset, hogy akit kiváló férfinak neveztem, meg akart volna korbácsolni ezért az orcátlan hazugságért. Bámulatos, mennyi béketűrés van az emberekben még a mai világban is - nincs az a jó, aminek a rájuk fogását el ne viselnék. Az ilyesmit olyan fatalizmussal tűrik, hogy meg se köszönik, csakhogy beszélni ne kelljen róla. Mindössze egyszer történt velem, hogy egy írótársam megköszönte, ami jót mondtam róla. Azt írtam az eposztöredékéről, hogy olyant Homérosz óta nem pipált a világ, s azzal rázta meg a kezemet, hogy én voltam az egyetlen kritikusa, aki nem túloztam, s ez esett neki jól.

Ezek előrebocsátása után még szebb tőlem, hogy kéretlen is helyreigazítom, ami tévedést elkövettem. Igaz, hogy az eset rendkívül komoly. Az történt ugyanis, hogy valamelyik írásomban a csigabigát fejlábúaknak neveztem, holott ők haslábúak; a fejlábúak mások: a tintahal, a nautilus, a polip meg egyéb tengeri herkentyűk, akik a fejükön hordják a lábukat. A csigáknak nem ilyen bolond divatjuk van, azok a hasukon járnak. Lassan járnak ugyan, de hát azt mondja a fönt nevezett Habi filozófus, hogy „lassan érnek messzire”. Már több eset volt rá, hogy az Olümposzra is fölértek hason mászva, ha nem éppen csigák is.

A manó tudja, hogy történt ez az elírás. Alighanem a fejmunkásokra gondoltam írás közben, egy háborús közélelmezési statisztikai kérdőlap révén, amit az asztalfiában találtam. Ez még súlyosabbá teszi a bűnömet. A leghidegebb vérű csigaház-tulajdonost is kihozhatja a sodrából, ha fejmunkásnak mondják, mert ez valóban a legalacsonyabb rendű foglalkozás a világon.

Aztán meg hogy merjem én megsérteni valakinek az önérzetét, aki a szarva hegyén hordja a szemét? Ez a tulajdonság emberileg értékesíthetőbb volna ugyan, mint a haslábúság, de mit tudhatom én, hogy a csigabiga mire büszke? Isten teremtései e tekintetben igen különböznek egymástól. Volt egy tanárom, aki arra kevélykedett, hogy neki a tenyerén van szemölcse, és Timur Lenk arra a piramisra volt büszke, amit nyolcvanezer ember levágott fejéből rakatott a sivatagban. A nagy Hindenburg több ízben eldicsekedett a haditudósítóknak azzal, hogy utálja a szépirodalmat, és nem olvasott még el se regényt, se verset. Valószínűleg olyan hóbortos költőt is lehetne találni, aki arra büszke, hogy ő nem Hindenburg. Mindnyájan büszkék vagyunk valamire, ha másra nem, arra, hogy mink igazán nem vagyunk büszkék semmire. E sorok írója nem önmagára céloz, mert ő arra büszke, hogy nem tetteti magát szerénynek, és meg meri vallani többirányú büszkeségét.

Az egyik az, hogy nincs forróbb vágya, mint nyárspolgárnak lenni, és a filiszterséget tartja a legkívánatosabb életideálnak. Este nyolckor feküdni, Istent és királyt tisztelni, szívében álmok helyett, amelyeknek kolibriszárnyuk van és néha boszorkánypille-fejük, sörös kriglit és tormás virslit hordani, szidni azokat a kötélre való újságírókat, és ambicionálni a dalárdaegyleti alelnökséget - istenem, milyen szép lehet ez, és milyen boldog, akinek ezt adtad részeül!

A másik, amire büszke vagyok az, hogy én még máig se értem, mi haszna volt abból a respublikának, hogy a háborús években szeptember tizenötödikétől kezdve csak hét órakor volt hat óra. Mért nem rendelték el akkor azt is, hogy a nyár ne júniusban kezdődjön, hanem már januárban? Eleinte többen is voltunk, akik megvallottuk, hogy nem értjük a dolgot, de aztán lassanként mindenki úgy tett, mintha értené, s a háború végén már csak magam maradtam értetlen ember egész Közép-Európában. Utóvégre ezt se mindenki mondhatja el magáról.

Azt hiszem, joggal vagyok büszke arra is, hogy a szappanbuborék-fúvás technikáját egy nagyon lényeges lépéssel vittem előre. Én találtam ki, hogy a szappanbuborékba szivarfüstöt is lehet ereszteni, és az olyan csavar alakban kanyarog a szivárványhólyagban, amilyennek a csillagászok az ég ködfoltjait rajzolják.

Végre pedig büszke vagyok arra, hogy tegnap egy tehénlegeltető néniké esernyőcsinálónak nézett és megkérdezte tőlem, mit kóstál most a parapléfoltozás. Higgyétek el, írótársak, igen nagy dolog ez, és oly tisztesség, amely magunkformájú szegénylegényeknek igen ritkán adatik. Hiszen vannak írótársak - többektől hallottam már -, akiket hercegnek, püspöknek, miniszternek néznek, és ez valami nagyszerű érzés lehet, különben bizonyosan nem dicsekednének vele. Efelől azonban nem mondhatok bizonyosat, mert engem legföljebb zsidónak szoktak nézni. Lehet, hogy nekem is megnőne a májam, ha felebarátaim azt gondolnák rólam, hogy én vagyok a patagóniai alkirály, de az is lehet, hogy nagyon rosszul érezném magam. Ez az esernyőcsinálóság azonban meghatott, és némileg gondolkodóba is ejtett ott a bucka tetején, szemben a tehénkével, aki bámészan nézett rám Héra-szemeivel, és valószínűleg annak látott, ami vagyok: egy fölösleges embernek, akitől nem férhet az astragalus cukros hajtásaihoz.

Csakugyan, mi keresni valónk van e világi életben nekünk, álomrétek kaszásainak, akik a szeleknek gyűjtünk szénaboglyákat? Milyen kedvesek és jók is az emberek, hogy megtűrnek bennünket a maguk okos, józan, szépen kimércsikélt világában, és úgy tesznek, mintha becsülnék a mesterségünket, öreg és fiatal naplopókét, akik meséket találunk ki, míg ők háborúkat és üzleteket csinálnak; a szavakat csiszoljuk úgy, mint ők a gyémántokat, és rímeket próbálgatunk, míg ők nagyszerű robbantószereket eszelnek ki. Csakugyan, írótársak, mi vagyunk a világ haszontalanjai és ostobái is, mikor halhatatlanságról álmodunk. Mi az a halhatatlanság? Ezer esztendő alatt tíz-tizenöt nagy költője volt az emberiségnek, aki után maradt valami, mint ahogy a cigányok után, akik átmennek az erdőn, rejtélyes kék és piros rongydarabkák maradnak a gallyakon. A többiek élete, kik törik-marják magukat, hogy az egyik egy centiméterrel jobban kilássék a fűből, mint a másik, elínlik, mint a korhadó fűzfa, és úgy nem marad belőle semmi, mint a névből, melyet tegnap ujjammal tízszer beírtam a bucka csillámos homokjába.

Mennyivel hasznosabb, pozitívabb, üdvösségesebb pálya az esernyőcsinálóé! Egy alapos, becsületes, komoly folt a Mari néni esernyőjén, az a valami! Még az unokája is áldja a kezet, amely vetette. Az én fáradt kezemet fogja-e valaki áldani, ha egyszer mécsvirágokat és kakukkfüveket fog feltolni onnan alulról?...