|
Már szőkül az éjszaka, mire csavarogtomban kiérek
a harmatos mezőkre. Messze mögöttem lelkehagyott kőházaival az aluvó
város, előttem a szemét nyitogató szabad róna kereksége. Közben lassú
csobogással az ébredező Tisza, sápadtan álmos fodraira égőpiros
pántlikát tűz a hajnalragyogás.
Nagy határ búzaföld keskeny mezsgyéjén haladok. Kései
pipacsok felpattanó kelyhe verődik a lábamhoz, kezemmel harmatos
kalászokat simogatok végig. Mintha könnyeket hullatna a búza, amiket tüstént
libegő köddé finomít a kihasadó nap első csókja. S a libegő köd
mint templomi thuribulum ezüstfüstje száll föl a kék magasba, kicsi fehér
felhők hóboglyái felé.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Ahhoz, akinek keze betölt mindeneket az ő
áldásával, akit köszönt a búzavirágok lélegzése, a föld párája, a pitypalattyok
verése. Akit illet itt minden dicséret és dicsőség. Akinek láthatatlan
keze igazgatta a búzaszálat attól kezdve, hogy kizöldellt a mag a föld meleg
szívén. Aki vigyázott rá, hogy kősziklára ne hulljon a mag, hogy az ég
madarai ki ne szedjék, hogy a mezők vad füvei el ne egyék-igyák előle
a nap világát és az egek harmatát. Aki vigyázott, hogy föld árja meg ne
rothassza, esővíz özöne ki ne sárgítsa, nyárnak forrósága meg ne aszalja,
kénkőszínű fellegek mennyei parittyaköve szét ne zúzza az életét.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Téged illet itt minden dicsőség és dicséret,
Úristen. Világlélek, Természetanya, Gondviselés, Primum Movens, vagy hívjon
akárminek az együgyű paraszt és az együgyű szabadgondolkozó. Egész
esztendőn keresztül szüntelen magasztal Téged az emberi szív kelettől
nyugatig, naptámadattól napáldoztáig, mert mikor egyik szögletében aratnak,
másikában vetnek a földnek, s egyszerre készítesz magadnak dicséretet az ekevas
nyikorgásából és a kasza pengéséből, a magvető verejtékéből, akitől
fogan a föld méhe, és az anya örömkönnyéből, mely ráperdül az új kenyérre,
mikor az első karajt szegi belőle gyerekének.
- Pitypalatty, pitypalatty!
Virágok lélegzésével, kalászok könnyével, madarak
reggeli énekével, fölszálló köd ezüstfátyolával én is fölemelem hozzád lelkem
szavát, én Uram, én Istenem, jó emberek messzi, messzi Istene. Jó emberek-é? Keresed-e te azt, én Uram, Istenem? Avagy
nem te vagy-e, akiről szól az írás, mondván: „s ő felsütteti napját a
jókra és gonoszokra egyaránt, s megöntözi esőjével az igazak és gonoszak
vetéseit”? S ha válogatnál is bennünk, Te egyedül való jóság, miért az én
asszonyom legyen az, és miért sok millió testvéremnek az asszonya legyen az,
akinek szeméből szívbéli keserűségek rettenetes mirhája csordul majd
az új kenyérre, mikor vékonyán karajozza fiókáinak? Hiszen mi sem vagyunk
kivetnivalóbbak azoknál, akiknek markába a mi kenyerünket is letetted. Hiszen
mi az örökkévaló törvényekkel, amiket a Te ujjad írt a szívünkbe, szembe nem
szállunk. Nevedet hiába nem vesszük, parancsaidat se sárral, se vérrel be nem
undokítjuk, fűben, fában, csillagok szikrázásában, szelek zúgásában Téged
keresünk. Embertársainkat mi nem bántjuk, senki életére nem leselkedünk,
robotunkat, ahová állítottál, békességgel végezzük, s nem kérünk érte mást,
csak a mindennapi kenyeret, amit Te szolgáiddal, a nappal és felhővel
minden teremtett állataid számára egyformán megkészítettél. Aki mindenütt
asztalt terítettél az égi madárnak, miért halatod éhen a képedre formált
embert, akibe lelkedet lehelted?
- Pitypalatty, pitypalatty!
Előttem, mögöttem, körülöttem, mindenfelé zeng már a
fürjek himnusza, az ég madaraié, akiknek nincs halhatatlan lelkük, tehát nem
teremtettek maguknak valutát, háborút, Zürichet, jóvátételt, devizát, és nem
tudnak mást ma sem, mint amit akkor tudtak, mikor az Ember Fia a földön járt,
és rajtuk nyugtatta szelíd szemét. Szeretnek, fiókákat nevelnek és örülnek a
világnak, amelyet az Isten szépnek és szabadnak teremtett.
|