|
Itt a vadonban nemcsak fenyőtobozok és királydinnyék
teremnek, hanem új szavak is. Nagy öröm volt például nekem, hogy az idevaló
magyarok a faiskolát famagos-nak
nevezik. Mert a faiskola borzasztó szó. Ha az ember hallja, mindjárt
főigazgatóra meg tanfelügyelőkre kell gondolnia.
- Ej, ti kis körtesüvölvények ott a II/b-ben, tán leesne
az aranygyűrű az ujjatokról, ha azt a pókhernyófészket
letapsikolnátok magatokról? Hát te, kis Kalvill-csemete, miért tartod oly
görbén a derekadat? A ringlógyerekek meg mindig a szarkákkal pajtáskodnak,
pedig az igazán nem való olyan jó családból való gyerekekhez, akiknek az
ősanyja már a XV. században királynő volt Bretagne-ban. Föl a fejet,
ki a mellet, karba kéz, csemeték, mert különben mindjárt mondok nektek egy
beszédet a madarak és fák napjáról!
Milyen más szó famagos!
Üde és tiszta, egyszerű és logikus. Az a hely, ahol füzek vannak, füzes,
hol tölgyek vannak, tölgyes és ahol famagocskák vannak, amikből fák
lesznek, famagos. Persze nem lehet tudni, meddig marad életben ez a harmatszagú
tanyai szó. Egyszer mégis csak ki fog döcögni a vasút ide is, azon ki lesz utazva az úri beszéd is és a
famagosból „M. kir. Földmívelésügyi Fatanonc-Otthon” lesz. Jobb is lesz eleven
korában fülön fogni ezt a kis homokon nőtt szót, és elküldeni a Magyar Nyelvőr-nek, hadd örüljön
neki. Ha már az ember úgyse tud mást, csak éppen hogy elparlagiasítja az
irodalmi nyelvet, legalább tudományosan csinálja.
Hanem a pöleldös-t
nem küldhetem el a Magyar Nyelvőr-nek,
mert azzal még a nyelvésztudós nagy tudománya se bírna. Az a polgári iskolai
nyelvtanszerkesztő úr már inkább hasznát vehetné, akinek a könyvéből
az tanulható meg, hogy „l
képzővel főnévből képzünk igét, mint például: séta-sétál,
fül-fülel, szimula-szimulál”. Az
bizonyosan ilyen sorozatba dolgozná bele az én adatomat: „lök-lökdös,
száll-szálldos, pölel-pöleldös”.
No, ne figurázzunk, nem a háború és béke kérdése ez, se
mink nem vagyunk államférfiak. A pöleldös
igen szűk körben járatos szó. Csak az én menedékhelyemen használják,
ott is csak a kutyaóltól a kukoricaföld széléig, ott is csak Nanika. Ő a
gazdája ennek a jeles összetett szónak, amely elemeire szétbontva így hangzik:
- Méltóságos főerdőtanácsos úr...
Hát persze, hogy a főerdőtanácsos úr az a pöleldös, akiről ez a fejezet szól.
Az ám, csakhogy én azt fogadtam, mikor nagy könnyelműen belefogtam ebbe az
írássorozatba, hogy ennek fák, füvek, felhők, szelek, madarak és
mindenféle tücskök-bogarak lesznek a hősei, az emberek pedig irgalmatlanul
kizáratnak belőle. Nem érdemlik meg, hogy belejussanak ebbe a társaságba,
amelyik még közel van az Isten szívéhez.
Amit fogadtam, állom is. A főerdőültető az
én szememben nem e világból való ember. Őbenne a fák lelke él, amelyeknek
ura-királya nagy határ földeken, sok ezer holdakon. (Ó, ha minden király úgy
szerette volna az alattvalóit, mint ő, de soha nem lett volna háború a
világon!) A szilfa neki adta a keménységét, a nyárfa a lágyságát. Úri méltósága
a tölgyé, derült nyugalma a juharé, szelíd magyar bánata az akácé. Az egész
ember termő élete pedig olyan, mint egy dús almafáé a napsütött tisztáson.
A különbség csak az, hogy neki nincs annyi ellensége, mint az almafának. Meg
vagyok róla győződve, hogy ezekben az erdőkben semmi ártó féreg
nem fog addig elhatalmasodni, míg a pöleldös
lesz benne a gazda. Hiszen mindenütt megterem az ilyen szemét nép, itt is
találkoznak ormányosok, furdancsok, eszelények és Istennek más hatlábú
teremtményei, mert szegényeknek nekik is csak élni kell valahol. Sőt
mostanában még betűző szú is
akadt a fenyvekben, akinek, úgy látszik, nagyon sok lehet már a rováson, mert
újabban szükségesnek látta megváltoztatni a nevét. Az én deákkoromban még Bostrichus typographusnak hívták
(Szedő úr, kíméletesen bánjon a kolléga
nevével!), mostanában már mint Yps
typographus éli világát.
Hát ezek az ypsek (ugyan ipséknek is bátran mondhatjuk
őket), nemrégiben nagy offenzívát kezdtek a fenyőültetvények
frontján. A biztosabb siker kedvéért titkos szerződést kötöttek a
pajodokkal (pajod-nak a cserebogarat
hívják kukac korában, mint ahogy dauphinnak hívták a francia királyt, míg kicsi
volt), és persze azokat küldték előre. Először a pajod megrágja a
gyökeret, azután rendezi be a kéreg alatt műhelyét a tipográfus. Rendkívül
tehetséges és szorgalmas iparosfaj ez, ahol munkába veszi az erdőt, ott fa
meg nem marad csúcsaszáradatlan. Mentség pedig mi volna ellenük? Könnyű
oroszlánra vadászni, de a szúra nemigen lehet robbanó golyóval lövöldözni.
Hanem hiszen a szúba is csak szorult lélek. Az én
fejemből senki ki nem beszéli, hogy akkor bánták meg a bűnüket, mikor
észrevették a főerdőtanácsos homlokának elborulását az első
szúrágta gally láttára.
- Nini, hát való ez? - percegtek magukba szállva az
ypsek. - Hát szabad ezt a jó embert megszomorítani? Inkább gyerünk világnak,
minthogy ezt a lelkünkre vegyük.
És az a csodálatos, hogy nemcsak a bogarak vannak így
a pöleldössel, akik utóvégre is lelkes állatok, hanem így vannak vele az
emberek is. A jóságnak olyan atmoszférája árad belőle, hogy az ember maga
is jobbnak érzi magát, ha vele van.
Esténkint mindig hazakísér a tanyájáról a szállásomra.
Csak úgy pajzánosan, még csak botot se vesz a kezébe a puszta, ijesztően
vak és sötét éjszakában.
- Te, bátyám - mondom neki nyugtalankodva, ahogy
sikerül valahogy megtalálnom a kezét búcsúszorításra a sötétben -, hogy mersz
így járni ilyenkor ebben a vadonban? Nem félsz te se vadorzótól, se megzálogolt
paraszttól?
- Én, pajtás, sose féltem az életben senkitől,
mert soha senkihez igazságtalan nem voltam.
Szinte világított az arca a sötétben, mikor ezt
mondta. Éreztem, hogy csak egy fehér pillangó ülhet olyan nyugodtan az Isten
kinyitott tenyerén, mint ahogy ez a szürke fejű ember áll az élet hajlatán
a növekedő árnyak völgyében. És hogy csak egy gyereknek lehet olyan tiszta
és egyrétű a lelke, mint ennek a pöleldösnek, aki azzal játszotta végig az
életet, hogy erdőket ültetett a homokba, és arca verejtékével kertet
csinált a sívó kopárból. Istenem, milyen nagy költő ez az ember, aki ilyen
szépet tudott álmodni, és milyen boldog az a költő, akit túlélnek az
álmai!
Különben ezek a pöleldösök mind hasonlítanak egy
kicsit egymáshoz. Mind jólelkűek, vidámak és tiszta homlokúak. Egy este
négyükkel ültem együtt az álmosodó fenyvek alatt. Amikor búcsúztak egymástól,
összeölelkeztek és összecsókolództak. Deres fejű, komoly,
előkelő urak, mint a régi világbeli kisdeákok. Egy kicsit meg is
hatódtam, el is keseredtem. Miért van az, hogy mi többi emberek akár jövünk,
akár megyünk, mindig marakszunk és torkolásszuk egymást? Miért nem vagyunk mink
olyan testvérei egymásnak, mint az erdészek?
Azért, mert más a matéria, amivel dolgozunk. Az
erdészek élő fákkal dolgoznak, mink csak élő emberekkel.
|