|
A darázs, amely már másnapos vadember koromban
kitüntetett barátságával, szemre éppen olyan darázs volt, mint a többi - neve
szerint Vespa vulgáris. (Mikor én
deák voltam, még ennek hívták; lehet, hogy azóta már a tizedik neve van, a
tudósok szeretik az ilyesmivel mulattatni magukat, és a darázstársadalom nem
csinál belőle kázust, ha a fiak nem az apák nevén vannak elanyakönyvelve. A
napsütés a fő, meg az édes körte, nem a morál. Már hogy a darazsaknál.)
Nemzetisége szerint pedig fekete-sárga volt a darazsam. Legalább mikor
először tette tiszteletét a tornácon, ahol az ebéd gondját el szoktam
vetni, akkor ebbe a két színbe volt öltözve. Az úgynevezett oktalan állatok
kedvelik a fekete-sárga divatot, és a természetben nem is olyan utálatos az.
(Lásd a fecskefarkú pillét.)
Marika
mindazáltal, aki az asztalom körül szorgalmatoskodott, azzal hessegette el a
szép szeme körül libegő bogarat:
-
Vigyön az ördög, te némöt darázs!
A
darázs megszégyenlette magát, és fölszállt egy vadszőlőlevélre.
Látszott rajta, hogy nagyon törheti a fejét valamin, mert egyre a homlokát
simogatta, mint egy költő, aki magába mélyedést szimulál. Egyszer aztán
nagyot zümmentett, és fejest ugrott a töltött káposztás tálba. Nyilván ezzel
akarta dokumentálni, hogy magyar az ő érzése sárga-feketében is.
Ott
volt még a paradicsomleveses tányér is, kínáltam a vendéget azzal is, mert,
Isten bocsássa bűnöm, hagytam benne jócskán. De a paradicsomkának a darázs
is megvetéssel fordított hátat. Szimpátiám egyszerre megnövekedett iránta.
Egyszer fehéregereket nevelgettem az íróasztalomon üvegburában, s azokkal is
azon az alapon barátkoztam össze, hogy mindent megettek a világon - az eloltott
gyufaszál égett végét szerették legjobban -, de a kalarábét még ők se
ették meg.
Hanem
azt öröm volt látni, mikor a túrós csuszára rávetette magát a darazsam. Csak
úgy rezgett a szárnya a gyönyörűségtől, ahogy a túrót szopogatta.
-
A városi túrót kóstolnád meg, hékás - gondoltam szomorúan a közeljövőre,
mikor én se leszek már vadember.
Mikor
Marika a feketét hozta, a darázs a findzsa szélére is lecsapott.
-
Szaga csak volna - billegtette a potrohát -, de az íze nem valami
szívdobogtató.
Egy
darabig szemlélődött - szép, vese alakú szeme van hozzá a darázsnak, lát
vele még a háta mögé is, jó, hogy az Isten a diplomatáknak nem ilyen szemet
adott -, aztán helyet foglalt a borospoháron.
No
nézzük, mi lesz most. Azt eddig is
tudtam, hogy a lelkes állatok szeretik a mámort. Az elefántot arrakkal itatják
le a hinduk, hogy beálljon dolgozni - józan korában természetesen nem csinál
ilyen bolondot. A macska addig szagolgatja a Valeriána-virágot, hogy utoljára
elfeledkezik minden jó modorról, és bukfencet vet az egész ház szeme láttára -
hát a darázs milyen érzelmeket táplál az alkohol iránt?
No, aki még borozó darazsat nem látott, az semmit se
látott. Először ahogy beleütötte az orrát a borocskába, visszakapta, és
megrázogatta egy kicsit a levegőben. Még tán csettintett is a nyelvével,
mint a borszakértők szoktak. A másik percben már olyant produkált, ami a
bor- szakértőknek titkos álma lehet: kezestől-lábastól benne volt a
borocskában. Olyan jól érezte magát benne, hogy még akkor se akart kijönni
belőle, mikor beleeresztettem létrának a nagyítóüvegem, egyetlen tanyai
fegyverem nyelét. („Cifrasági tanálmány”, mint Habi mondja.)
A darazsam már danolt, s azt vártam, hogy most már
majd táncol is. Azt nem tette meg. A jó szándék megvolt benne, de már nem bírta
a fejét. Egy kicsit szégyellhette is magát, mert minden áron bele akart bújni a
fülembe.
- Ohó - csapkodtam el a szalvétával - erre nincs
lakhatási engedélyed.
Szárnyra kerekedett, de némileg tántorgó volt a
röpülése. S a dudorászását még akkor is hallottam, mikor hetedhét tölgyfa
ellenében röpült.
Annál komolyabb volt, mikor másnap délben beállított.
Olyan határozottsággal ténfergett az asztal körül, mint aki a családhoz tartozik,
s bosszankodik, hogy késik az ebéd. S magam is hajlandó voltam helyet szorítani
neki a családi közösségben. Ha a romanticizmus idején minden rab pókot
szelídített, mért ne szelídíthetnék én meg egy darazsat? Majd örül neki az
asszony is, hogy legalább lesz egy háziállatunk. Másforma háziállatunk nekünk
úgyse igen lesz e világi életben.
A háziállatot azonban meg is kell bélyegezni, hogy
valaki el ne tiedelje. Városi embertől minden kitelik.
Emlékeztem rá, hogy valamelyik szekrény tetején piros
tintát láttam. (Bizonyosan faárverések idején volt beosztva a számvevőség
tanyai delegátusához.) Leszorítottam a darazsamat a villa nyelével az asztalra,
s mire Marika betálalta a levest, akkorra egész vörös ördög lett a fekete-sárga
darázsból. Vagy legalábbis félig vörös ördög, mert ameddig elérte, lenyalogatta
magáról a tintát. Bizonyosan azt is bornak nézte a bolond. Hanem a koszttal
nagyon meg lehetett elégedve - tyúkleves, kelkáposzta belevalóval, aranysárga
szentiváni alma -, mert másnap vendéget is hozott. Nem hiszem, hogy a felesége
lett volna, mert nagyon nyalakodtak. Bizonyosan az unokahúga lehetett. Akárki
volt, nagyon örültem neki, hogy így szaporodik a vagyon.
Csak az volt a baj, hogy másnap már tizedmagával jött
vissza a darazsam: negyednap délben már egész darázsfészek rezsgett az
asztalon. Alig győztem a fejemet kapkodni tőlük. Kergettük őket
kendővel, szivarfüsttel, kereplővel, söprűnyéllel, segített
Marika is, Nanika is, nem ért az semmit. Mind azt nézte, hogy mit csinál az én
vörös darazsam, s ahol az torkoskodott, oda hemzsegett a többi is.
Hogy a szilvát nyalakodták, azt még csak elnéztem
nekik, de mikor a körtét meglepték, akkor kijöttem a sodromból.
- Hah, cudar, ezért meglakolsz! - kiáltottam volna, ha
regényhős volnék. Szerény vadember létemre azonban nem szoktam magamban
beszélni, hanem szó nélkül kiválasztottam a többi közül az én darazsamat a
kanalammal s leborítottam egy pohárral. No, most már nézheti, hogy lakmározik a
többi.
Ez olyan ötlet volt, hogy Dante megirigyelhetné
tőlem. Olyan vergődésre csak az ember képes, az is csak mikor
szerelmes, mint amilyent a darazsam véghez vitt az üvegbörtönben.
- Az emberek nem azért boldogtalanok, mert nekik
rosszul megy a dolguk, hanem mert másoknak jól megy - mondja az ifjú
Anakharszisz Görögországban, s miért lenne más a darazsak filozófiája, mint az
emberé?
Még föl is
emelgettem a pohár szélét, hogy hadd csiklandozza az ételszag az orrát. Elinor
Glyn regényein megedzett fantáziám ilyennek képzeli azt a szituációt, mikor
Edward lord, a gyanútlant játszó férj a komoran mosolygó baronet szeme láttára
igazítja meg törvény adta jogon a lady Beatrice aranymohás nyakszirtjén kacéran
leperdülő hajfodrot. Csakhogy lord Darázs még a panganétját is
előrántotta, s akkorákat döfött vele a poháron, hogy tán még csengett is.
Mikor aztán a többiek teleették magukat, és
elszálltak, kieresztettem a foglyot. Bezzeg nem patallérozott most körülöttem,
hanem halkan ment világgá, mint a bukott hadvezér, aki tudja, hogy őróla
többet nem írnak az újságok. Bizonyos voltam benne, hogy sose látom többet.
Bizony visszajött az másnap, de csak egyedül. Hogy
mivel riasztotta el a többieket, az épp olyan örök titok marad, mint az, hogy
ki csinálta a háborút. Ő nem szólt semmit, én se szóltam semmit, csak
odatoltam eléje a söröspoharam.
Az volt a veszte szegénynek. Olyan mohón esett neki,
hogy mire kihúztam, élete véget ért, mint ez a tanulmány. Belefulladt a sörbe.
Marikának igaza volt: mégiscsak német darázs volt.
|