ÚJSÁGOK

Patika itt nincs, mert itt még fűben, fában van az orvosság, ahogy az Isten megteremtette. Borbély sincs, mert itt minden ember maga borotválkozik meg vasárnap reggel az ereszet gerendájára akasztott tükörből. A városi úr is megpróbálta, de úgy telerúnázta az ábrázatát sebhelyekkel, hogy Marika egy hétig azon kuncogott. A hálátlan nem vette figyelembe, hogy ez a sok szép vér mind őmiatta folyt el csúf megsértésével minden anachoreta tradíciónak.

De ha patika sincs, borbély sincs, hol pletykáznak itt az emberek meg az asszonyok? A szomszédba se lehet átszaladni, mert a kis tanyaházak szerteszét lapulnak meg az erdők szélében, mintha valaki nagyon megijesztette volna őket, és messze elfutottak volna egymástól.

A homokországi nemzet fóruma a prómétás, egy csirkefutamatnyira az én menedékemtől. Hogy micsoda szó ez, annak nincs megmondhatója. Tizenhárom öreg kőrisfa árnyában fűvellő gyepszín: ez a prómétás.

- Úgy tudom, ezöket a fákot még a Prómétás király ültette - mindössze ennyit tud mondani Habi is, aki több királyt ismer, mint az Akadémia történettudományi szakosztálya együttvéve és igen jóban lehetett velük, mert minden állítását elhalt királyokkal tudja bizonyítani. (Pedig Habi igazán távol esik minden politikai divatoktól.)

Hát ülünk a prómétásban a hűvös gyöpön, a vasárnap délután nyugalmában, magamformájú öreg magyarokkal, mint ahogy ültünk otthon Turánban, kirgiz korunkban, a tamaricskák alatt, míg Emese anyánknak az a fatális álma nem esett, amelyikről Jókai azt írta egyszer, hogy inkább tette volna lutriba, mint hogy kivándorlás lett belőle. És amíg nézzük, hogy a fiatalok hogy járják az eszüket a napszállat aranyporában - Marika cseresznyevirágszín szoknyában a Dúl király lánya a Hunorok és Magorok közt -, halkan beszélgetünk minden világi dolgokról, mint az ősök beszélgettek szürenkezős időben. Csakhogy míg az ősök szélfogantatta harci paripákról cseréltek eszmét, mink a kormány fogantatta aranyparipán lovagolunk, amely alatt az aranyparitás értendő, és mindnyájan igazat adunk Habinak, aki mint korelnök így összegezi a vita eredményét:

- No, csúnya apja löhetött ennek az aranyparipának.

Uradzó Tamádi Ignác erre azt mondaná nesztorunknak, hogy „vén szamár kend már, Habi”, és Habi azt felelné rá, hogy „aki pedig nem akar mögöregödni, az ugorjon a csordakútba”, mert ez az évődés hozzátartozik a vasárnapi örömekhez, de Ignác nem szól semmit, mert Ignác „nincsen jelönlétben”.

- Hát hol van az Ignác?

Ignác bement a városba fiskálist keresni, mert ki akarta tagadni a vagyonból az egyetlen fiát, a Pétert.

- No?

- Röttenetös csúfot tött a Pétör az apjával - mondja a Hatlányos Hebők Vince. (Édestestvére a Hatökrös Hebők Imrének. Ilyen játékai vannak a sorsnak. Az egyiknek hat lányt ad, a másiknak hat ökröt.) - Ki se löhet azt mondani.

De hát azért mégiscsak kimondják, mert itt is csak jólesik az embernek, ha a más baján örülhet. Ignác pálinkát főzött kisüstön, a Péter nevű ifjú szittya aztán addig méregette a grád-ot, míg megártott neki. Mindenféle zenebonát csinált, utoljára fölült a padlás szájába kukorékolni, igaz, hogy fölhúzta magával a pálinkafőzőnek az özvegy menyecskelányát is. Ebből nem is lett volna semmi baj se, csakhogy aztán Péter leesett a padlás szájából, és úgy a fejére esett, hogy orrán-száján megeredt a vér. Ekkor történt aztán, hogy az apja odaszaladt az üst mellől, és azt mondta neki:

- Ej, Pétör, Pétör!

Péternek pedig annyira elvette már az ital az eszét, hogy azt találta felelni az apjának:

- Ej, Ignác, Ignác!

Uradzó Tamádi Ignác ezen olyan dühbe jött, hogy ha ki nem csavarják a kezibül a vasvillát, Péternek a hátán jön ki mind az öt foga. De nem is csuda, mert rettentő keserűség lehet az az apai szívnek, mikor az egyetlen gyereke olyant mond neki, hogy „ej, Ignác, Ignác!”

Ezt mindnyájan belátjuk, és illendően elkomorodunk rajta, hogy így romlanak a világi erkölcsök.

- Háború köllene mán mögént, hogy elválaszthassa az Úr a tisztát a konkolytul - mondja egy reszkető fejű vén haruspex, neve szerint Istenes Bene Márton.

Erre csönd támad, mert tisztelni illik a kort, és senkit sem való a hitiből kiverni, azonban Habi még korosabb, ennélfogva neki joga van az előtte szólót leszavazni.

- Kendnek mán mögint a háború köllene, mert kend mán mögint hadiözveggyel szeretné kenetni a hátát.

A nagy kalapok alatt, a szemek sarkában ráncot vet a jóváhagyó mosolygás, és Gyömbér Veron kerül a közérdeklődés homlokterébe, akit a pusztázók vittek be a városba.

Mert Veron is hadiözvegy - ugyan célszerűbb csak ögyvez-nek mondani, mert akkor idevalósibbnak látszik az ember -, de nem azért, mintha odamaradt volna az ura a császár szolgálatjában, hanem azért, mert elnyújtófázta a háztul. Azt tartja Veronról a közvélemény, hogy kezességre van kieresztve a pokolból, és most is nagy természete miatt került törvénybe. Végrehajtó járt a tanyáján, és azt tudakolta tőle, mekkora a disznó, amelyet ő állami tulajdonba szándékozik venni hivatásánál fogva, bizonyos le nem fizetett illetékek egyenértéke gyanánt.

- Hát bujjon be hozzá, tekintse föl, van-e akkora, mint az úr - nyitotta ki neki Veron készségesen az ólajtót.

A végrehajtó bement, de ki már nem jöhetett, mert Veron rázárta az ajtót, és elment babot szedni, oda is volt estélig. Éppen akkor ért haza, mikor a pusztázók kiszabadították nehéz rabságából az állam képviselőjét.

- Hogy merted ezt tenni, Veron? - kérdezte a perzekutor. - Hát nincs tebenned lélök?

- De igönis hogy van - kacsintott vissza Veron -, hiszön éppen azt akartam, hogy hadd lögyön már eccör másodmagával is az a szögény pára jószág.

Megkérdezem, hogy hát az emberrel mi lett?

- Mölyikkel?

- A Veron urával. Akit elnyújtófázott a háztul.

Nem tudni bizonyosat. Egyik azt mondja, a Tiszának ment szégyenletiben, a másik azt hallotta, fölment Pestre zsidónak.

- Zsidónak? Hogyhogy?

- Ű áruli a népeknek a szent éneköket az utcán, mint minálunk a Jakab zsidó szokta. Ugyan ű csinálja is a daldarabokat, mert mindég olyan habókos vót.

No, gondoltam, a váteszeket mindenütt egyformán értékelik. Keressünk közömbösebb témát, még ki nem derül, hogy én is olyan nyújtófára méltó habókos ember vagyok.

Káposztapillék fehér felhői kavarogtak felettünk. Ahol lehullottak, hópamatoknak látszottak a pázsit harsogó zöldjén. A fiatalok viháncolva kergették el maguktól a röpülő szirmokat. (Persze, Marikára szállt a legtöbb. A káposztapillének is van magához való esze. Habira egy se szállt.)

- Hát ezek? Honnan jöttek, mért vannak, ki küldte őket, mit jelentenek?

Elátkozott föld porából lettek. Bolond beszéd. Elátkozott föld porából sáska lesz. A pillék a tengerből jönnek. Tengervirágok, mint ahogy vannak tiszavirágok.

- Nem gondolják, hogy a pille hernyóból lesz?

Nem, azt nem gondolják. Van olyan pille is, amelyik hernyóból lesz, hogyne volna, ott van a pókhernyópille is, meg a papmacskapille is, de hát ki látta ennek a sok pillének a hernyóját? Hiszen akkor annyinak kellett volna belőle lenni, hogy fölették volna a háztetőről is a fülfűvirágot.

- Isten rendölése. Így tudatja velünk, hogy végit veti a világnak - Istenes Bene Mártonnak ez volt a határozati javaslata.

Az első felét elfogadtuk. Isten rendelése. De a világ vége? Hohó!

- A Döncő szekérjit tudja-e az úr, hogy mölyik az égön? - kérdezi egy öreg nenő.

- Tudom, szülém.

- Nohát abba három ökör van befogva.

- Azt is tudom. Abból a középsőt úgy hívják a tudósok, hogy Mizar.

- No lelköm, hát afölött van egy kis szikracsillag.

- Van. Azt meg úgy hívják, hogy Alkor.

- Nem a’, galambom. Azt úgy hívják, hogy hüvelykpici, oszt az a kisbérös. Oszt látja, ez mindég ugrál az ökörre, oszt addég ugrál, még eccör csak rajta marad, oszt akkor lössz a világ vége.

No hát akkor adjon Isten jó éjszakát, édes népem, aki csupa poéta vagy, akárhogy ácsánkodsz a poéták ellen. A világ végéig még sok szépet álmodhatunk, ha Marika puhára veti a fejünk alját, és levendulalevelet is tesz remetevánkosunkba.