A JÓ ISTEN KENYÉRSÜTÖGETŐJE

Nem szeretem a városi álmokat, melyek a padló repedéseiből, a lehullott vakolat alól, a molyrágta függönyök közül kúsznak elő, és szőrös hernyótestükkel, hosszú póklábukkal megmásszak az alvó emberek szívét, és verejtékszaggal ébresztik föl áldozataikat.

Idekint az álmok pillangók, amelyek este nyíló virágok öléből szállnak ki, mécsvirágéból a fehérek, az égő szerelem virágaiból a pirosak, a hajnalicskáéból a kékek és a nenyúljhozzámokból a tarkák. Idekint az álmok mind virágszagúak, és még a gyász-szöglenceknek is arannyal van beszegve a szárnyuk.

Az éjszaka álmomban otthon jártam a Daru utcában. A házunkat éppen olyannak találtam, amilyen negyven esztendővel ezelőtt volt, még a kisajtaja is tárva-nyitva, ahogy szokott. Beteszem az ajtót, hogy a Szana kutya ki ne szökjön.

De megálljunk csak, a Szana már ki is szökött. Hiszen éppen azért mentem el hazulról, hogy a Szanát visszahívjam. Egész a kálváriáig kergettem, ott visszanézett, és csak akkor vettem észre, hogy ez nem is a Szana kutya, hanem az édesapám perzsiasapkája, de úgy kell neki mondani, hogy Etel.

No, ezen majd nevet édesanyám, hogy a sapkát Etelnek hívják. De édesanyámat se találom sehol. Hova mehetett ilyen korán? Hiszen még csak fél hat, a templomajtó sincs kinyitva. A szemüvege itt van az eperfán, az egyik ablaka ki van esve, erről ismerek rá. A másik ablakán meg egy piros csöpp van szívformában. No, ez meggylé. Megnyalom, hát sós és keserű. Vércsöpp. Ahogy az ég felé fordítva nézem, mintha rózsaszín abrosszal volna betakarva az egész ég. Leülök a küszöbre, hogy soká nézhessem, mert nagyon szeretem a rózsaszínű eget.

Ahogy ott ülök, azt mondja a bőrnadrágos siket Draskóczy kapitány:

- Ne ülj a lábamra, te kisgyerek.

- Ráülök én, ha meg nem mondja, hogy hol van az édesanyám.

- Megmondom én, fiam. Fönt van az égben.

- De énnekem el kell hozzá menni búcsúzni.

- Hát eredj el hozzá.

- De hogy kell odamenni?

- Hát a hajnal hasadékán.

Mire kimondta, már fönt is jártam a mennyországban. Először azt hittem, hogy Makó, mert az egyik ház sarkán az volt a táblára írva: Paradicsom utca. De aztán láttam, hogy mégse az, mert itt a házak fejjel lefelé állnak, hogy a füst lefelé szálljon a kéményekből. Amire a földön azt mondják, hogy felhő, az a mennyország füstje.

Mit csináljak, merre menjek én itt? Egy juhászforma öregember jött velem szembe. Ejnye, honnan olyan ismerős ez nekem? Tudom már, a mesében ez őrzi az angyalbárányokat.

- Ugyan, bátyámuram, nem tudja, hol lakik itt Móra Mártonné?

- A kenyérsütögető asszony?

- Az. Móra Mártonné, Juhász Anna.

- Hát hogyne tudnám, nagy rangban van az itt. Ő a mennyország kenyérsütögetője. A jó Istennek is ő süti a kenyeret.

Itt a juhász megemelte a kalapját.

- Hogy tudnék én odajutni?

- Ehol jön a Bárány levélhordó, az majd odavezet.

Ha meg nem nevezte volna is, ráismertem volna Bárány bácsira a vörös szakállárul. Számításom szerint most már olyan százharminc esztendős lehet, de hírül sincs olyan ősz, mint én vagyok. Még a nagy bőrtáskáján sincs több folt, mint gyerekkoromban volt. Itt a sóhajtásokat és fohászokat hordja szét benne, amiket a földrül ide adresszálnak.

Kérdeztem tőle, szokott-e sok levelet hozni Móra Mártonékhoz.

- Az egész utca együttvéve nem kap annyit, mint ők.

Édesanyám kint állt a kapuban, szép hamuszín ruhában, fekete selyemkendő a fején; ha a keze lisztes nem volna, azt hinné az ember, templomba készül.

- Hozza, hozza! - integetett Bárány bácsinak. - Van-e köztük a Feri fiamtul? Mert mindig az volt, szegénykém, a legrosszabb levélíró.

Odalépek eléje, megcsókolom a kezét, rám néz szomorúan.

- De soká jöttél, édes fiam, de soká jöttél, pedig hogy vártalak.

Majd megszakadt a szívem, és el akartam neki magyarázni, mért nem jöhettem előbb. De már akkorára haragosan elkapta a kezét.

- Persze, megint ellabdáztad az időt a Barta gyerekekkel!

Elmosolyodtam rajta, hogy édesanyám azt gondolja, én még most is labdázni szoktam a kocsiúton. De hát minek mondjam meg neki, hogy én már öreg ember vagyok? Hiszen úgyis mindegy az, akármivel labdázza el az ember az életét, és csak kocsiút az mindig.

Különben most már az ő haragja is mosolyba édesedett.

- Hát a párt elhoztad-e?

- Melyik párt?

- Amelyik a kamrában volt a szakajtóban. Tudod, a többinek jó az élesztős kenyér is, de már a jó Istennek mégis szerettem volna egyszer párral sütni.

- Hát aztán hogy megy itt a kenyérsütögetés, édesanyám?

- Úgy megy, hogy van egy nagy szuszék, de akkora, hogy abba az öregtemplom hússzor beleférne, és abban van elporciózva kinek-kinek a holdújulásig való lisztje. Abból készül minden léleknek minden napra egy kis zsemlyecipó, kinek fehérebb, kinek barnább, aszerint, hogy ki milyen érdemet szerzett rá. - Látod, gyermekem - nyitott ki egy kis aranyszekrényt, de százszor szebbet, mint az öregtemplom nagy oltárán a szakramentomtartó -, ebben van az Istenke lisztje. Csupa lángliszt ez, lelkem, külön szélmalom őrli a holdvilágban.

- Aztán megvan-e elégedve a jó Istenke édesanyámmal?

- Hiszen, ha meg nem volna, édes fiam, akkor nem bízta volna rám ezt a temérdek népet. S tudod, kisfiam, ez mind azért van ám, mert mikor a Hajnal szomszédék boldogasszonyszilvájából egy szem a mi földünkre esett, azt is visszahajítottam. Pedig majd meghaltam érte, mert éppen teveled voltam akkor áldott.

Balkeze hüvelyk- és mutatóujjával végigsimította a száját: mióta eszem tudom, mindig ez volt nála a büszkeség mozdulata.

- Aztán meddig kell édesanyámnak a lelkeket etetni?

- Addig, gyerekem, még be nem kerülök a jó Isten galambdúcába, mert ott aztán már ő eteti a lelkeket a maga tenyeréből. Tízszáz milliom sok esztendő is beletelhet még abba, még a jó Isten arra méltónak talál. Hát a kezedben mit tartasz, te?

Egy darab édesfagyökér volt a kezemben, de csak most vettem észre. Szégyenlősen hátradugtam a kezemet.

- Hát mért nem mondod, hogy éhes vagy, lelkem? Hiszen ki van itten adva a te porciód is, várj csak.

A szuszék felé fordult, én pedig kifordultam az ajtón, mert mintha az édesapám hangját hallottam volna odakint.

Hát csakugyan ő állt ott a kecskecsecsű lugas szőlőnk mellett, egy bádoglocsolónak a rózsája volt a keziben, azzal szentelődzött.

- Mire végzi, édesapám?

- Látod, fiam, permetezek.

- Itt is van peronoszpóra?

- Nem azért permetezek én, fiam, hanem hogy harmat hulljon a földre, ez itten az én hivatalom.

Csörtögés hallatszott a szőlőlevelek közt, egy kis sárga kutya csaholt ki közülük.

- Nini, a Szana kutya! - nyújtottam ki feléje a kezemet.

Apám visszarántott.

- Nem az az, fiam. A Halál kutyája. Most kerüli a Halál az Úr szőllejét.

Őszes, szikár ember volt a csősz, viselt bakaköpönyeg rajta, csőszpuska a vállán, annak a végibe egyenesre kalapált kasza dugva. Ahogy meglátott, megkapta a puska szíját.

- Köszönj szépen a Halál bácsinak - tolt volna előre édesapám, de én a háta mögé bújtam.

- Hát ez a gyerkőc? Hogy szökött ez ide? Nem láttam én ezt a Nap úton lejönni.

- A hajnal hasadékán jött - magyarázta neki az édesapám, aztán bementek a szőlőkunyhóba.

Énelejbem pedig odaállt egy kis kopasz öreg ember, akinek aranykorona volt a fején. Mindjárt ráismertem, hogy ez a Prómétás király.

- Gyere - azt mondja -, gombozzunk.

Nagyon örültem neki, hogy kezeslábas ruhában vagyok, mert tudtam, hogy azon fityegnek a gombok. Egyet leszakasztottam cérnástól, és nagyon örültem neki, hogy én ezen a vasgombon aranygombot nyerek. Mert csupa aranygombok voltak a Prómétás király szemfödő ruháján.

- De hát mihez csapjam? Nem látok én itt falat sehol se.

- Csapd a lábam szárához - gyűrte fel a szemfedőjét a kis öreg, és nagyot nevetett hozzá.

Azért nevetett, mert tudta, hogy a lába száráról nem pattan vissza a gomb, hanem keresztülmén rajta, és beleesik a semmibe. Úgy is lett, egyik gombomat a másik után vesztettem el.

- No jó! - csattantam fel -, de most te csapd a te aranygombodat az én lábam szárához, Prómétás király, azon nem mén ám keresztül.

- Nem csapom én, mert nekem már fázik a kezem.

- Nézd, az én kezem milyen meleg. A te kezed mitől fázik?

- Mert a királyoknak a mennyországban is fázik a kezük, ha eszükbe jut, hogy milyen sokan szálltak őmiattuk poklokra a földön.

- De ha nem fázna a kezed, akkor gomboznál?

- Akkor gomboznék.

- Hát gyújtsál tüzet, és melegítsd meg a kezed.

- Az ám, de miből gyújtsak tüzet? Látod, itt csupa nyers fa van, csak az a száraz fa, amin te ülsz.

Én egy fekete deszkakereszten ültem, mire az volt ráfestve fehér betűkkel: Itt nyugszik Móra Mártonné, Juhász Anna, élt 83 évet.

- Mit adsz érte?

- Adok egy aranygombot.

- Azért nem adom. Add nekem a koronádat, azért odaadom.

- Előbb te add ide édesanyád fejfáját.

Odaadtam neki, ráült, mint egy lóra, és hozzám vágta a koronáját:

- Te oktondi, hát azt se tudod, hogy ez dinnyehajból van? A mennyországban minden földi arany dinnyehajjá válik.

A dinnyehaj nem ütött nagyot, de azért keservesen elríttam magamat, mert észrevettem, hogy a kis ingemben állok egy gödör mellett. A kezeslábas lehullott rólam, hogy leszaggattam róla a gombokat, és most már én is úgy fáztam, mintha király lettem volna földi koromban.

- Ne ríjjál, kisfiam - jött ki hozzám édesanyám, és beletakargatott a kötőjébe. - Gyere, inkább edd meg a zsemlyecipócskádat.

Beleharaptam a zsemlyecipócskámba, de az első falat kifordult a számból. Keserű is volt, savanyú is volt.

- Édesanyám, micsoda lisztből sütötte ezt?

- A te porciódból, édes fiam, nézd, itt a zacskód a szuszékben, még csak ez a cipó híja van.

- Korpa ez, nem liszt, édesanyám.

- Kinek milyent őrölt az élete malma, kisfiam. Látod, ugye mindig mondtam, hogy ne legyél olyan szófogadatlan?

Neki is hullott a könnye, nekem is.

- Édesanyám, én ezen éhen halok.

Bement a házba, kihozott egy másik cipócskát, törtem a pilléjébül.

- Ez meg keletlen. Nem szokott édesanyám ezelőtt ilyent sütni.

- Az én lisztemből csak ilyent lehet, fiam. Ezt kell nekem ennem addig, még itt leszek.

- De hát mért van ez, édesanyám? Hiszen nem volt magának annyi bűne se, mint a leesett kenyérmorzsa.

- De volt, fiam. Az, hogy jobban szerettelek benneteket, mint kellett volna. Azt mondja a Bíró, hogy az is nagy bűn, és az ítélettel nem lehet pörbe szállni.

- Nem bírom, anyám, nem bírom lenyelni.

Került-fordult egyet, hozta a harmadik zsemlyecipót.

- Ez az apád porciójából való, gyermekem. Kevesen kapnak ilyent a mennyországban.

- Ez jóízű - haraptam bele a piros púpú cipóba. - Ennek gyerekkorom íze van. Csakhogy én már gyerekkoromban is gyönge gyomrú voltam, akkor se bírtam a barna kenyeret. Én elmegyek innen, édesanyám.

- Hova mennél, kisfiam? - szorított ijedten a szívére.

- Vissza, le a földre, a hajnal hasadékán.

- Jaj - tette a számra a kezét -, te nem tudod, mit beszélsz! A földre csak a jó Isten galambdúcából szállhatnak le a lelkek, de akinek emberteste van, azt meg fogják az ég árkában a három lappantók, becsukják a Vérrelversengő-csillagba és ott kell neki héhőn állni a világ végezetéig.

- Mik azok a három lappantók, édesanyám?

- Azt nem lehet megmondani.

- Hát az a héhő micsoda?

- Az a vasszögekkel kivert deszka, amin a kendert gerebenezik.

- Mi lesz hát akkor itten énvelem? - rázta a zokogás az egész testemet. - Nézze, anyám, hogy elvékonyultak már az ujjaim!

Nagyot sóhajtott, aztán letett az öléből, bement a házba, kihozott egy hófehér kis cipót, keresztet vetett rá, és falatokra tördösve rakta a számba.

- Ez való az én kisfiamnak, ugye, ez való?

Könnyű tésztája volt, mint a hab, és az íze, mint a friss húsvéti kalácsé. Föl is szedegettem belőle az utolsó morzsát is, és akkor azt mondta édesanyám:

- Az örökkévalóság kenyeréből adtam neked enni, kisfiam, de most már engem nem látsz többet a világ végezetéig, az én helyem most már a Vérrelversengő-csillagban lesz.

Csikorog a kilincs, odanézek: két angyal térdepel az ajtóban, jön be a jó Isten szentjózsefsárga palástban, szakasztott olyan, mint az oltáron.

- Asszony, a kulcsot - mondja szelíden.

Térdre omlik előtte édesanyám, odaad neki egy kis karbunkulus-kulcsot, és meghajtja a fejét, mint a bárány.

Kinyitja a jó Isten az aranyszekrényt, kiterjeszti a két szárnyát, és azt mondja a két testőrző angyalának:

- Zárjátok be ezt az asszonyt ebbe a szekrénybe, amelyikből a kenyeremet kilopta.

Engem se tesz, se vesz a jó Isten, mintha nem is látna, megfordul, menne kifelé az ajtón, elejbe borulok:

- Uram-teremtőm, engem állass szöges héhőre, mert én ettem meg a kenyeredet.

- Várd ki a sorodat, fiam - nézett rám komolyan a jó Isten.

- De... az anyám... az édes... a kenyérsütögető... - mutattam hebegve a szekrényre, amelynek ajtai nagy csattanással záródtak be édesanyám mögött.

- Ó, te bohó! - mosolyodott el a jó Isten, és felemelte a mutatóujját a szekrény felé.

Kipattant az ajtaja, és kirebbent belőle egy fehér galamb, csak a fején volt fekete selyem a toll. Odaszállt a jó Isten kinyújtott ujjára, háromszor megcsókolta, aztán körülcsattogta a fejemet.

Csakugyan arra ébredtem fel, hogy egy fekete fejű fehér galamb kocog az ablaküvegen.