PROELIA VENTORUM

OMNIA ventorum concurrere proelia vidi - mondja Vergilius. „Szélvészek hadait láttam versengve csatázni.” Persze a Campagnán látta, ahol valóságos hadirendbe állították a szeleket Aeolus, Boreas, Aquilo, Auster és az ördög tudja könyv nélkül a nevét a mindenféle széllel bélelt segédistennek.

(Azt hiszem, az Olümposzon maguk a halhatatlan istenek se boldogultak bejelentőhivatal nélkül, de a halandóknak jó volt az nagyon, hogy akármit tettek-vettek, mindig a kezük ügyébe esett egy-két isten. Az ember akár hétszáz istennél rossz fát tehetett a tűzre, legalább annyi maradt még, akivel tarthatta a barátságot. Sőt például aki nagyon jóban akart lenni a fehér lábú Vénusszal, az igen okosan tette, ha hűvös szemű Minervának szamárfület mutatott.)

Ebben az egyben talán ma is érvényben vannak az olümposzi törvények, ha minden egyébben hatályon kívül helyeztettek is. Mikor Marika az aranykor pásztorlányainak gráciájával rakta elém az ingvállából kiszedett asszonyhúsú barackokat, akkor Vénusznak bizonyosan rózsát nevetett a szája, de a bölcsesség istenasszonya orra hegyéig lehúzta sisakja ellenzőjét. Azok a mindenféle nyájas és zord istenek azonban, akik harmatot csorgatnak, és esőt szitálnak; akik napsugarakkal nyilaznak, és jégkavicsokkal parittyáznak; akik összeházasítják a virágokat, és szelíden vakargatják a vajúdó tehenek homlokát; akik ragyával verik meg a termést, és döghalállal az ólakat; akik fákban laknak, és hasított patájuk őrnyomát ott hagyják a holdsütésben a mezsgyén, ahol útját állják a gonosz rontásoknak: a Pánok, Vertumnusok és Pomonák e tartományban már rég nem találhatók. Ha laktak is itt valaha e cifra nevű és vázlatosan öltözködő urak és asszonyságok, mint a buckákból kiszántott római denariusok mutatják - e „cifrasági tanálmányok”, Habi barátom nomenclaturája szerint - rég alászállának már a poklokra, és az egy igaz Istené itt az egész impérium, oktalan állatok és lelkes állatok, fák, füvek és csillagok felett és az ő rendelkezése alá tartoznak a szelek is, akikről tudva vagyon, hogy ott fújnak ugyan, ahol akarnak, de csak Luca-napján, mikor egy kis rekreációt enged nekik a magasságos Isten.

De Luca-napja még messze van, hiszen még a fecskeváló hónap sincs itt, azért Habinak joga van zokszót ejteni a szél ellen, mondván:

- A jó Isten tögye mán akárhová ezt a szelecskét!

Oktalan városi ember úgy mondaná, hogy „fene ebbe a ronda szélbe”, de a pusztalakó ésszel élő ember, és tudja, hogy tűzről, vízről, földről és levegőről nem való csúnyát mondani. Habi úgy stilizálta a zokszót, hogy a szelecske ne haragudjon meg érte, de a jó Isten mégis megértse, hogy nem volna ám muszáj a széllel éppen a Habi szemébe szóratni a homokot, különösen akkor, mikor Habi az Isten rendelése szerint cselekszik, igazgatván a két macskalovat, amelyek a város felé zötyögtetik a fakó kocsit a homokországi remetével, aki úgy néz, mintha a tyúk megette volna a kenyerét. Hányja-veti magát a deszkaülésen és egyszer-kétszer föl is emelkedik, mintha ki akarna ugrani a szekérkéből, amely a végzet kérlelhetetlenségével viszi veszendő lelkét a városi élet vérpadára. Még látszanak az erdők, még vissza lehetne szaladni beléjük, lefeküdni a fehér bőrű nyírfák alá, fogadni vándormadarak búcsúlátogatását, póktakácsoknál megrendelni a bikanyálból szőtt ezüst szemfedőt, vetkező fák aranyesőjében elaludni, fekete varjúpapok circumdederuntja mellett belesüppedni a földágyba, és gólyahírhóban föléledni, levélben zöld napfénynek, virágban kék napfénynek - ej, későn van már, recseg a Habi hangja és kezében mint a sors vesszeje suhog az ostornyél:

- Ott már a város füsti piszkolja az eget!

Amerre mutat, ott lomhán feketéllik az ég - fejünk fölött még vidoran legelgetnek a felhőnyájak a kék mezőben. Amelyik elszökdécsel a többitől, azt az Istenke szép szóval próbálgatja visszaterelni, napsugarak aranyostorával:

- Hej, te fehér gyapjas, de elmaradtál a többitől! Hát te, te kis vörhenyes homlokú, hová a pokolba mégy arra a szerbek felé, mikor most a magyaroknak kell az eső!

A felhőbárányok is csak olyanok, mint az emberbárányok. Letérnek, elkóvályognak a nekik rendeltetett csapásról. Mintha nem mindegy volna az oktondiaknak, hogy hol sírják ki magukat!

Az Istenke kezd kijönni a sodrából. A felhők csakúgy nem tehetnek ellene semmit, mint az emberek. Szélkutyáival űzi, hajtja őket, ahogy neki tetszik. Terelik őket elrendelt útjukra nagy mérgesen, sebes csaholással a szélkölykök, mély buffogással az öregek.

- Alighanem mögázik az úr - prófétálja Habi egykedvűen.

Fölrettenek urbifób lírámból, és csak most veszem észre, milyen süket csönd lett. Elállt a világ szívverése.

- Hát kend nem akar megázni?

Erre már nem Habi felel. A nyáj együtt van, az Istenke végigcsördít a tűzostorral a fekete égen, és egyszerre ugat, üvölt, bömböl az egész szélfalka. Itt nem hadirendbe sorakoznak a szelek, mint a Campagnán, hanem veszett ebek módjára harapnak egymásba. Az Isten se bír velük másképp, csak úgy, hogy közéjük vágja a botját. Akkorát csattan, hogy recseg bele az ég és reszket a föld.

A szélkomondorok elhallgatnak, és meglapulnak. Azt még látom, hogy ott messze szaggatják a fák koronáját, aztán nem látok semmit: szakad az eső, nem bírom kinyitni a szemem. A fejem felett olyan zörgés, mintha óriás rostában kukoricát pattogtatnának: jégeső pattog.

A kocsi megáll, tapogatok a kezemmel. Habi nincs az ülésen. Hová lett? Villám megütötte, szélben forgó boszorkányok elkapták, tüzes szekéren hazavitték?

- Habi-i, Habi-i! - tölcsérbe fogott tenyeremen át belekiabálok az égharsogásba. Magam se hallom a szavamat az ítéletnapi zenebonában. A fél eget átérő óriás tűzfák lobbannak föl az égen, cikcakkos gyökerük átliládzik lezárt szemhéjamon is. Nem tudom, hogy a kisbéres ráugrott-e a Göncöl szekerének középső ökrére, de hajlandó vagyok elhinni, hogy itt a világ vége.

Ej, bánom is én! Talán lett volna még egy-két szív, amelyeket szerettem volna a szívemre szorítani, talán egy-két elszívatlan szivart is tartogatott volna még nekem az élet trafikja, de hát mindegy az, utoljára úgyis csak ki kell aludni minden szivarnak. Persze, szebb lett volna, ha kék tengerekre vagy fehér hegyekre bujdokolhattam volna a nyár elől, s cethalakra horgásztam volna, vagy medvékkel áfonyáztam volna egy bokorról, s még szebb lett volna, ha azzal itthon elkérkedhettem volna, csak úgy mellékesen, úgy per tangentem, mint a tankerületi főigazgatók mondják. Csak éppen úgy, hogy az irigység hernyója megmássza azoknak a szegény ördögöknek a szívét, akik itthon szurokba ragadtak. No, de hát így is jó. Aki finom tengeri fövény helyett a királydinnyés homokon csókolódzott össze a nappal és kék csillagos genciánák helyett csak füves tarlók varjúmákjait szedegethette, annak kívánni se lehet stílusosabb epilógust, mint hogy egy trágyahordó szekéren hamuhodjon el az égi tűzben. Valóságos vikinghalál, turáni változatban. Van ez olyan szép, mintha az ember csukamájolajnak érkezik haza a tengerről, vagy medvecukornak Lappóniából.

Keserűs-nyers füstszagot érzek. Égő szénaboglya köpködi fel a szikrát az égi tüzekre. A villámok születése kezd egészen közelről érdekelni. Most már nem is akarom kinyitni a szemem, ha tudnám se. Ezekben a hetekben sokszor gondoltam rá, mire gondolok én majd utoljára, ha a végső órák párnáin lefogom a szemem. Hát itt nincs párna, de úgy látszik, az nem is okvetlenül kívántatik a végső órákhoz. A problémát most el lehet dönteni gyakorlati úton. Talán jobb volna lezárt szemhéjam alá szép nagy ház képét fogni, márványhomlokúét, szökőkutas udvarúét, sok-sok házbérrel és harmincéves adómentességgel, amit a feleségemnek hagyok: vagy safe depositot, gyöngy nyakékekkel, gyémántborsókkal, rubintcseresznyékkel, amiket a leányomnak hagyok, vagy babérkoszorúkat, amiket az irodalomtörténetnek hagyok, vagy bűneim titkos naplóit, amiket a tisztelőimnek hagyok - de hát ami életemben nem sikerült, miért sikerülne az az utolsó ásításnál? Fákat és virágokat látok, a füvön piros palástokat, szelíd szép köntösöket, fekete fátylakat, elhalt percek levetett ruháit. Egy tujabokrot látok, sikkantyúvirágos temetőben s alatta egy vörösbegyet a sírkövön. Szitakötők villannak meg előttem, mint szerelmes asszonyok szeme, s egy falusi paplak kertje fut el előttem hajnalicskákkal, dupla violákkal, futó díszbabbal és korai georginákkal, és én a rácson keresztül simogatom őket gyerekörömökre szomjas szememmel. Látom magamat sűrű koronájú fák alatt fekve, amiken keresztül ezüsthasú kis felhők gazdátlan csónakok gyanánt úsznak a holdas égen. Kerti nyugágyamban aranyfényű asszony, a hallgatag este testvére, az ölében kinyitott verseskönyv, arcán a gyönyör halálos szépsége, egy hajfürtjén reszkető csöpp, nyáréji csillagok harmatverejtéke. Messziről a tücsök szól, valaki mintha a nevemet súgná, „Ferkóka”, egész közelről és mégis mintha föntrül, az Aldebaran és Berenice lángjaiból jönne a hang...

- Möggyüttem - rázza a karomat Habi -, mondtam ugye, hogy mögázik az úr?

Fölrezzenek, és kinyújtóznám magamból az álmot, de dideregve csuklik vissza a karom az oldalomra. Hajamból, ruhámból lassan csepeg az eső. Az égalj páráján átfehérlik a hold bástyája, a fejem fölött megvillan a Véga, messziről szól a tücsök.

Nézem értetlenül Habit, ahogy veszkődik az ülésdeszkával, fölfelé fordítva a száraz oldalát. Egy szem eső nem sok, Habit nem érte annyi se. Száraz neki inge, g...-ja. (Így írták ezt a szemérmes magyar novellisták a hatvanas években.)

- Hát kend, Habi? Kend hogy nem ázott meg?

- Ott nem esött, ahun én vótam.

Nem ám, mert ahogy az első csattanással kinyíltak az egek csatornái, Habi lerúgta magáról a divatot, belegyűrte a félszáz esztendő zsírjával vízmentesített kalapja fészkibe, azt a fejibe nyomta, azzal beleguggolt nyakig az út mellett az ér vizébe. Ki se jött belőle, míg szárazba nem öltözhetett.

- A béka is a vízbe ugrik, hogy mög ne ázzon - mondta akkora filozófiával, amekkora az egész könyvtáramban nincs, és a kenderhám megrántásával megindította a fakó kocsit a város felé.